KORÁBBAN EBBEN A SOROZATBAN:
Fischer Iván, Dévény Anna, Csíkszentmihályi Mihály, Chikán Attila, Horn György, Korniss Péter, Halász Judit, Vitray Tamás, Lovasi András, Polgár Judit, Földessy Margit, Nádasdy Ádám, Vekerdy Tamás, Mikulás Ferenc, L. Ritók Nóra, Benkő Vilmos, Marék Veronika, Boldizsár Ildikó, Simonics Péter, Lovász László, Péter Vladimir
Tersánszky Józsi Jenő egyetlen este mulatta el az egyetemi tandíját. Krúdy Gyula akkora gavallér volt, hogy mindig mindenkit meghívott egy körre. Babits Mihály egy szilveszteri alkalommal pattogatott kukoricának öltözött. Ady Endre egy szerelmesen mozgalmas éjszaka után szívrohamot kapott.
Arról sok anekdota maradt fent, hogy mennyit szórakoztak, ittak és – nevezzük így – udvaroltak a nyugatosok. „De sosem kerül elő, hogy mennyit dolgoztak! Krúdy a kedvenc példám: köztudomású, hogy ő volt a legnagyobb korhely az egész bagázsban. Lump, szétesett, tipikus művész, mondhatnánk róla, de ugyanez a Krúdy addig ki nem tette a lábát otthonról, amíg meg nem írt tizenhét oldalt. Azért tizenhetet, mert Jókai állítólag tizenhatot írt.”
Több mint három órán át ülök a Lackfi család ebédlőasztalánál. Mellettünk sötétzöld cserépkályha, a körülöttünk lévő konyhaszekrényeket ő maga alkotta, a festés felesége, Bárdos Júlia bútorfestő munkája. A polcokon cifra betűkkel, népies motívumokkal körülvéve a hat gyerek neve és születési dátuma. Az ablakban bibliai tematikájú naptár. „Útjai kedves utak, és minden ösvénye békesség” – üzeni február kilencedike.
Lackfi János ráérősen, jó néhány perces kitérőkkel mesél, legalább akkora átéléssel a nyugatosokról, mint magáról. Az író, költő, műfordító, Nyugat-kutató – önmeghatározása alapján még: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász – Lackfi a beszélgetés alatt ugyan nem von párhuzamot önmaga és a nyugatosok között, de az őt ismerők szerint a szorgalom belőle sem hiányzik.
„Nem igazán tudnék más olyan szerzőt mondani, aki ennyire elképesztően sokat dolgozik – mondja róla Nyáry Krisztián író, a Líra kreatív igazgatója. – Iszonyú termékeny szerző, csak 2020-ban kiadott vagy hat könyvet, közben fordít, tanít… Nem is tudom elképzelni, hogyan csinálja.” Dragomán György a „munkamániás” szót használja rá. „Az írásban az a nehéz, hogy huszonnégy órás munka, ő is egyfolytában ír. A pletykák szerint még vezetés közben is. Keményen dolgozik, ez mindig is így volt. Nem tudom, fogja-e bírni a regényírással járó lassabb tempót.”
Lackfi százötvenezer karakter körül jár most készülő regényében, Dragomán az egyetlen, akinek felvázolta az egész történetet. „Rövidtávfutó-alkat, multitasking-akrobata vagyok – mondja magáról. – Ez nyilván hátrány, amikor beleülök egy regénybe. Egy nagy projekt, amennyire vonzó, annyira taszító is tud lenni. Nehéz átlátni, és az ember sokszor el is bizonytalanodik közben. Jó ez így? Miért kell nekem egy nyolcnarrátoros szarsággal bíbelődni? Miért én vagyok ez a balek? Mégis a másikat kellett volna megírni, a francba!”
***
„Ha akkor nagyapám egy kicsit kevésbé álmos, minden másképp történik” – írja Lackfi Minden napra egy sztori című könyve egyik bejegyzésében, és bár egy szóval sem állítja, tegyük fel, hogy a mire gondolt a költő? kérdésre a válasz az, hogy önmagára. A humoros rövid történet arról szól, mennyi minden alakulhatott volna másképp, ha a nagypapa 1945-ben a frontról hazaérve „nem szunyálja át élete nagy lehetőségét”, hogy párttitkár vagy akár miniszter legyen belőle. Ahogy a novellában, a valóságban is jó kapcsolatok helyett az osztályidegenség formálta a családi történetet.
A következőképpen:
Lackfi – akkor még Oláh – János gyerekkora Pasaréten indult. A száz éve még „pampának” számító területen bankár ükapja vett házat, utólag nézve elég jó érzékkel. A család később Máriaremetére költözött, innen származnak meghatározó gyerekkori élményei: a tyúkok és a galambok etetése odakint, a cserépkályha és a tízezer könyv odabent, a barkácsolással-inaskodással töltött órák a házat felújító édesapja mellett.
Lackfiék hatodik gyereke 2015-ben született, egy hónappal az első unoka után.
Anyja is, apja is költő-író, de a rendszer mindkettejüket parkolópályára tette. Akkoriban Mezey Katalin tanárként, később újságíróként dolgozott, míg Oláh János cselgáncsedzéseket tartott, gyakran fia is besegített neki. Lackfi sokszor állítja egymás mellé a sportot és az irodalmat. Ahogy a cselgáncs, az írás is gyakorolható és elsajátítható, és a sztereotípiákkal ellentétben teljesen megférnek egymás mellett. „A sportos technika egyáltalán nem idegen a költőktől. A szellemi ember nem egy áldatlan, kétbalkezes, szerencsétlen valaki, akit a sarokba tolnak, hogy aztán ott ápolja a lelkét.”
Szüleinek irodalmi karrierje a rendszerváltás után került sínre, de a szívósság távolabbra nyúló családi örökség. „Mindig megvolt a családban a talpra esés, az újrakeretezés képessége, a tudat, hogy mi vagyunk az okosabbak és az erősebbek – vagy ha erősebbek nem is, a tisztességesebbek. Ebből jött egyfajta gőg, felsőbbrendűség-érzés is, de mindig arra törekedtünk, hogy nézzük meg, mit lehet kihozni a helyzetből.”
A pasaréti lakás a háború utáni években veszélybe került, mert két négyzetméterrel nagyobb volt, mint amekkora egy család birtokában lehetett. Lackfi nagyanyja nem esett kétségbe, de nem is bízta a véletlenre a sorsát: hívatott egy kőművest, akivel csináltatott négy fél négyzetméteres beépített szekrényt. Kijöttek, megmérték – maradt a lakás.
***
„Harmadikos gimnazista voltam, amikor egy álszerelem kihozta belőlem az állatot: a köttőt.” 1987 decemberében, a Táncsics Mihály Gimnázium karácsonyi ünnepségén Lackfi János beszédbe elegyedett az egyik iskolatársnőjével. A hangzavarban alig hallották egymást, ennek ellenére a beszélgetés – vagy ahogy ma fogalmaz: intim üvöltözés – másfél órán át tartott. Lackfi az ünnepeket szerelmes mámorban töltötte, sorra írta a verseket a cselgáncsedzések nyugtatömbjeinek hátoldalára. Írt, kihúzott, újraírt, átnyilazott – látta a szülein, hogy ez így szokás. Januárra több verset írt a lányhoz, mint ahány percet összesen beszélgettek.
Addig csak „a szerelőaknából” figyelte otthon az irodalmat, de a százhuszadik vers környékén kíváncsi lett, érnek-e valamit. Ha az ember szülei profik, nem fér bele, hogy amatőr legyen. Összegyűjtötte a húsz legjobbat egy füzetbe, és odaadta az édesanyjának. A Kossuth- és József-Attila-díjas költő már akkor is régóta foglalkozott fiatalokkal, Térey János és Tóth Krisztina is az ő keze alól került ki.
Nem sok szerelmes tizenhét éves vállalta volna ezt, vetem közbe. „Szakmázásnak fogtam fel – válaszolja. – Láttam, hogy ez így megy. Kitépi az ember a szívéből a véres húst, és kicsapja a többiek elé, azok meg meggusztálják, és elkezdődik az adok-kapok, az irodalom csihi-puhi része.” Az első csatát megnyerte, az anyai vélemény az volt, hogy érdemes a versírással foglalkoznia.
Addig tenoristának készült, „kodályos–bartókos indíttatásból” zeneiskolába járt, és rendszeresen látogatta a nagyanyjával az Operát is. „Szinte szomszédos korosztály voltunk, ő a kilencvenes, én meg a tízes éveimben jártam. Szemrebbenés nélkül végigültem vele tizenötéves koromban egy ötórás Parsifalt. Nagyon hasonló volt ez a világ azokhoz a könyvekhez, amiket olvastam, a Walter Scottok, a Cooperek, a Stevensonok, a Dickensek – ismerős volt ez a kosztümös, aranyporos, fullasztó, kicsit ma már irreális közeg, amikor annyira nem lehet haldokolni, hogy tíz percet még ne áriázz végig.”
Aztán mégis közbeszólt a költészet. „A fennköltebb magyarázat az lenne, hogy előbújt belőlem az irodalom, mint az alien, mert erre voltam rendeltetve. De azt is lehet mondani, hogy kicsit lusta voltam, és a könnyebb ellenállás felé mentem, mert az összhangzattant talán több fáradságba került volna megtanulni, mint a verstant.”
Így került az ELTE magyar–francia szakára. A klasszikus, ösztöndíjat elsörözgető egyetemista élet mindössze egy évig tartott. Miután összeházasodott Bárdos Júliával, másodéves korában megszületett első gyerekük. Mire ledoktorált, a család hétfősre duzzadt, nem volt ritka pillanat, hogy a fiatal szülők „gyereket cseréltek” az Astorián az órák között.
***
Az egyetem mellett párhuzamosan többféle munkát is elvállalt, hogy eltartsa a családot, interjúkat készített, kritikákat írt, és apjához hasonlóan cselgáncsedzéseket is tartott. „Ezt láttam otthon és a nyugatosoknál is. Ezeknek az embereknek megvolt a napi penzumuk, nem sóhajtoztak, hogy majd ha jön az ihlet, bébi. Dolgozni köll, és kész.” Szülei tanácsára huszonöt évesen elszegődött a Pázmány francia tanszékére, összesen tizenhét évig tanított az egyetemen.
Lackfi nevéhez köthető az első hazai akkreditált kreatívírás-kurzus, elődjét, egy írói önképzőkört Vörös István költő barátjával együtt indították. Egy négy féléves, komplex képzést dolgoztak ki a pázmányos diákoknak, később bejelentkezett a kurzus akkreditált struktúrájának átvételéért az ELTE és a Pécsi Tudományegyetem is. A kreatív írást tizenkét, tizenhárom évig tanította az egyetemen, 2013-ban aztán megnyitotta mások előtt is, miután átköltöztette az órákat a Marczibányi térre.
Nem vagyok egy lelki body builder, hogy ezek csak úgy leperegjenek rólam, de ha túlságosan ráfüggök, akkor inkább hagyom a dagadt közösségi médiát másra.
Iskolát teremtett, mondja róla Dragomán. „Az első perctől tanít, munkájának nagyon fontos része a műhelyteremtés. Van néhány olyan író a generációnkban, akinek tanítványai vannak, de nem sok.”
A koronavírus a kreatívírás-órákat az internetre terelte. A kurzus azóta is online zajlik, de megvan az előnye: jóval több ember tud „beiratkozni”, ráadásul most már nem csak Budapestről. A több mint háromszáz tanítvány között érkeznek Kanadából, Izraelből, Walesből, de még Kínából is, és Lackfi végeláthatatlanul tudja sorolni a szakmákat is: tanít könyvelőket, bankárokat, tanárokat, gyógytornászokat, van köztük családtörténeten dolgozó nyugdíjas és saját könyvre vágyó coach is. „Feltűnően sok ügyvédünk is volt egy időben” – mondja mosolyogva. Az írásgyakorlásra mindig egy hetük van a kurzusra járóknak, a szövegeket Lackfi két kollégája, Ijjas Tamás és Véssey Miklós nézi át és véleményezi minden héten.
A mai napig több lábon áll, a tanítás mellett évente száznál is több előadást, fellépést vállal. No meg persze ír, mint mondja, ez hozza a konyhára a legtöbbet. Az elmúlt három évtizedben harmincnyolc műfordításkötete és hatvanöt egyéb kötete jelent meg, fele gyerekeknek, fele felnőtteknek, fele vers, fele próza, és tíz éve társszervezője a Művészetek völgyi Kaláka Versudvarnak. Kortársai szerint is rendkívül sokoldalú: ritka, hogy valaki egyszerre jó költő és író legyen, de Lackfi mindkét értelemben a legjobbak között van.
„Van egyfajta közvetítő szerepe – mondja Nyáry. – Ki tud nyúlni a magasirodalomból, egyszerre tud komoly és játékos, könnyed, vicces is lenni. Utóbbi előnye, hogy nagyobb olvasói kört is elér, és megmutat valamit a költészetből, amivel egyébként nem találkoznak az emberek.”
***
Lackfi az egyik legaktívabb kortárs magyar író a közösségi médiában, naponta többször posztol régi írásai közül százezer követőjének. „A Facebookkal az a helyzet, hogy igazából az írók használják jól, senki más – mondja Dragomán. – Az emberek igénylik, hogy találkozzanak a kultúrával, amit János csinál, az egyfajta kulturális közszolgálat. Fanatikus lelkesedéssel vág bele mindenbe. Semmit sem tud fél szívvel csinálni, a maximumra megy, a posztokkal is ez a helyzet.”
Abban is egyedülálló, hogy világnézettől függetlenül szeretik és nagyra tartják. „Nem tudok harsány Lackfi-gyűlölőkről – mondja Nyáry. – Nem sorolják se ide, se oda, ő is vigyáz erre.” Ettől függetlenül a trollok őt sem kímélik, és nem egy olyan verse volt, ami kihúzta a gyufát az érzékenyebb lelkű szülőknél. Volt már hazaáruló, rendőrgyűlölő, fasiszta, Orbán-nyalonc, de az anyázásokra mindig kedvesen válaszol. „Tartozom ezzel magamnak, meg a gyűlölködő kommentelőnek is, annak az énjének, akit momentán még ő sem nagyon ismer. Ilyenkor mindannyiszor felteszem a kérdést, hogy kinek a tekintete alatt élek. Ikszipszilon Józsikáné számít, vagy az, amit a Jóisten mond rólam? Nem vagyok egy lelki body builder, hogy ezek csak úgy leperegjenek rólam, de ha túlságosan ráfüggök, akkor inkább hagyom a dagadt közösségi médiát másra.”
A Lackfi nevet tizenhét éves korában vette fel, egy címertani könyvből esett rá a választása.
Idén kevésbé pörgős évet tervez, de a lelassulást nem a covid hozta el, mint sokunknak, hanem tizenegy évvel ezelőtti sztrókja. 2011-ben épp a családi ház felépítésének vége felé jártak, Lackfi pedig, hogy előteremtse a szükséges pénzt, alaposan túlhajtotta magát: a rosszullét előtti hónapban negyvenkét fellépése volt országszerte. Volt olyan év, hogy ezerkétszáz megkeresése volt, harminc–negyvenezer kilométert vezetett az ország legtávolabbi részeire író-olvasó találkozókra, turnézott Amerikában, Ausztráliában, Oroszországban, Kínában, Vietnámban.
A sztrók enyhe volt, maradéktalanul felépült, a tempóra viszont azóta odafigyel. 2019-ben már „csak” százhatvan fellépést vállalt, azóta is tovább lassított, idén már legfeljebb havi egy-két alkalommal lehet majd a színpadon látni. „Úgy érzem, kinőttem az – egyébként nagyon szimpatikus – könyvtári, művházi világot, mégiscsak egy életem van. Igyekszem olyan helyszíneket találni, ahol egyszerre sokan elférnek, bár a covid miatt ez most még gyerekcipőben jár. Becéloztam az irodalom teteje – popszakma alja sávot.”
Instant kreatívírás-gyakorlat
Üzletembereknek (is) Lackfi Jánostól
1. Vegyünk egy izgalmas, rövid, klasszikus irodalmi szöveget. Mondjuk a Jelenség című Örkény-egypercest, mely így kezdődik: „Egy parafadugó, mely semmiben sem különbözött a többi parafadugótól (Hirt G. Sándornak mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), beleesett a vízbe.”
2. Cseréljünk ki egy elemet, mondjuk a „főszereplőt”. Új nevet is adhatunk neki: „Egy sokkoló, mely semmiben sem különbözött a többi sokkolótól (George Washingtonnak mondta magát, de mit jelent egy név? Fityiszt se jelent).” Bármely más tárggyal, jelenséggel próbálkozhatunk, írhatunk a Dobó István nevű tanksapkáról, a Fekete Pákó nevű adókulcsról, a Rózsa Sándor nevű hüvelygombáról.
3. Vezessük végig a párhuzamot a miniatűr szövegen. Aknázzuk ki a mellékjelentéseket, játsszunk felszabadultan a szavakkal! George Washingtonnak, a sokkolónak támadhat szikrázó ötlete, de leteríthet egy Putyin nevű dinoszauruszt is. Dobó István tanksapka elgurulhat Törökországig, vagy szisszenhet elégedetten az egyenáras benzintől. Fekete Pákó adókulcs kinyithatja a céges kasszát, vagy lóghat egy lakótelepi kulcsos gyerek nyakában.
4. Futtassuk ki a sztori végéig ezt a jó kis analógiát, írjuk meg egy sorban újdonsült barátunk életét, majd halálát Örkény mester nyomán: „Egy ideig, amint az várható volt, úszott a víz színén, aztán különös dolog történt. Lassan merülni kezdett, lesüllyedt a fenékre, és nem jött föl többé. Magyarázat nincs.”
Íme:
„Egy ideig sokkoló bulvárhíreket sercegtetett a neten, aztán különös dolog történt. Lassan merülni kezdett az eleme, ő meg lesüllyedt a Fehér Ház kriptájába, és nem jött föl többé. Magyarázat nuku.” Vagy: „Egy ideig ólommentestől részegen pörgött az aszfalton, aztán különös dolog történt. A tankoknak kötelezővé tették a sapkaviselést, és ő attól fogva büszkén feszített a Hadtörténeti Múzeumban. Magyarázat a portásnál.” Vagy: „Egy ideig, amint az várható volt, kifehérítette a szürkegazdaságot, aztán különös dolog történt. Egész kulcscsomóvá hízott, és ott csörömpölt a házmester bácsi derékszíján. Magyarázat a szerencsesütiben.”
5. Pár mondatot megbukfenceztettünk, és lám, különös jó érzés lett úrrá rajtunk. Ismételjük meg máskor is, más rövid klasszikus vagy mai szövegekkel! (Az ötlet a csodás Erdős Virágtól való, aki egy sor Örkény-változat szülőanyja.) Egészségünkre!
Kockázat: a világ kontúrjai egy pillanatra összeborzolódhatnak körülöttünk. Mellékhatás: felfrissül a tekintetünk, új fényben látunk mindent.
