Kérdezett: G. Tóth Ilda és Ács Gábor / Írta: G. Tóth Ilda
Fotók: Krasznai Zoltán, Orbital strangers
Mit gondolnak, melyikük sikeresebb? Egyáltalán, miben méri a sikert egy közgazdászprofesszor, és miben egy cégvezető?
Chikán Attila (Ch. A.): Sosem rivalizáltunk, nem lehet összehasonlítani a kettőnk teljesítményét, ahogyan egy vízipólósét és egy súlylökőét sem. Attila nem próbált oktatni, én meg nem próbáltam vállalatot vezetni.
De ő legalább a gyakorlatban alkalmazza, amit az édesapja mindig tanított.
Ch. A.: Igen, és ez nagyon jó érzés. (Nevet.) A siker kritériuma az én pályámon egyrészt a tudományos tevékenység, amit én gyakorlatközelben végzek, másrészt, mivel mindig elsősorban pedagógusnak tartottam magam, leginkább abban mérem a sikert, hogy nagyjából kilencszáz hallgatóm volt eddig a Rajk Szakkollégiumban, akiknek a társadalmi teljesítményére összességében és szinte egyenként is büszke lehetek. És az is nagy dolog, hogy mennyi Nobel-díjast láttunk vendégül a kollégiumban, vagy hogy a szakkollégiumi rendszer – jórészt a mi mintánkat követve – mára a felsőoktatás egészére kiterjed. Sok ilyen apró dolog teszi ki az egészet.
Ifj. Chikán Attila (ifj. Ch. A.): Mindenki azt mondja, hogy nekem könnyű dolgom van, mert ott van mutatónak a részvényárfolyam. De szerintem az inkább eredmény, okozat. A siker e mögött van, és például abban látszik, hogy a csapatommal jó stratégiát, finanszírozást tudunk előállítani, vagy hogy lojális és értéket teremteni akaró emberek dolgoznak itt.
Amúgy pedig nekem legalább annyira belső dolog ez, mint külső. Attól gondolhatom sikereresnek magam, hogy a bennem levő potenciál jó részét kiaknázom. Hagyok az asztalon dolgokat, de nem sokat. És ez inkább belső érzés, mintsem objektíven bizonyítható siker. Arról van szó, hogy amikor kellett, bátor voltam, amikor nem, akkor óvatos.
Utólag bebizonyosodott, hogy mindig jól döntöttél?
ifj. Ch. A.: A mindig messze nem lenne sem igaz, sem szimpatikus. Sőt azt sem tudom, hogy többször döntöttem-e jól, mint rosszul. De hál’ istennek ez nem focimeccs, nem gólra játsszák. Inkább azt mondom, hogy elégszer döntöttem jól ahhoz, hogy ez a belső érzés kialakuljon.
Egyébként te hogyhogy nem lettél rajkos?
ifj. Ch. A.: Ez a kérdés kicsit arra emlékeztet, mint amikor a veszprémi püspököt megkérdezi az érsek, hogy miért nem volt harangozás, miközben a köszöntés jól sikerült. Három-négy ok is van rá, mondja a püspök, és az egyik az, hogy nincs harangunk. (Nevet.) Én csak negyediktől jártam a Közgázra, tehát emiatt sem lehettem volna rajkos, de van az a prejudikációm, hogy ha elsőben közgázos lettem volna, az apu akkor is lebeszélt volna róla, hogy az ő szakkollégiumába menjek. Azt most hadd ne mondjam meg, hogy erről húszévesen mit gondoltam volna, de a húgomból kiindulva szerintem jogos a feltételezésem.
Ch. A.: Ennek az lehet az alapja, hogy Attila húga, Eszter akart jelentkezni, én meg lebeszéltem róla. Máig sem tudom, hogy jól tettem-e, de akkor azt gondoltam, egészségtelen szimbiózis lett volna, hogy állandóan ott van mellette az apja. Mert én abszolúte bent laktam a kollégiumban. Az persze fontos, hogy dilemmám van, nem lelkiismeretfurdalásom, mert Eszter szép pályát fut, alternatív zenekarokat menedzsel.
Az ellen nehéz lázadni, hogy „fiam, mondd el, mit szeretnél, mi a bajod, és beszéljünk róla!„Annyira gonosz vaddisznócska nem voltam soha.
Attila, mennyire volt nehéz édesapád árnyékában érvényesülni? Előfordult, hogy tehernek érezted a Chikán Attila nevet?
ifj. Ch. A.: Én ebbe a Chikán Attila-ságba belenőttem. (Nevet.) Tehát nem volt egy pont, amire vissza tudnék emlékezni, hogy akkor kaptam egy ilyen csomagot. Főként az apunak köszönhető, hogy a legkeményebb kamaszkoromban is harmonikus volt a kapcsolatunk. Nem voltak lázadásaim, vagy ha voltak is, nem az apu ellen. Mert annyira liberálisan és empatikusan nevelt.
A tanulás elleni lázadásod sem zavarta?
Ifj. Ch. A.: Ha zavarta is, biztosan megpróbálta megérteni, hogy miért van, és próbált észérveket felsorolni, ahelyett, hogy bezárt volna a szobába, és addig nem jöhettem volna ki, amíg nem tanulok. Az ellen meg nehéz lázadni, hogy „fiam, mondd el, mit szeretnél, mi a bajod, és beszéljünk róla!”. Annyira gonosz vaddisznócska nem voltam soha.
Minden évben elutaztunk valahová kettesben, így szerencsére nagyon sok időnk volt beszélgetni. Tudom, hogy kell egy jó adag türelem – és remélem, nekem meglesz majd annak idején Bendegúz fiammal vagy Anna lányommal –, hogy az ember egy kamaszt órákig hallgasson. A világmegváltás és a világfájdalom egyszerre jönnek elő belőle, és akármilyen napod volt, neked apaként meg kell hallgatnod.
Egyébként én nem azért nem akartam tanítani, hogy ne kelljen az apuval összevetni magamat, hanem egyszerűen eszembe sem jutott. A rendszerváltás környékén kezdtem eszmélni, és akkor mindenki üzletember akart lenni. Más kérdés, hogy volt, aki ezt az európai szellemben értette, és volt, aki kevésbé. Annak idején nem fogtam fel, hogy mennyire inspiráló közeg vett akkor körül. Azt sem értékeltem, hogy hány híres professzort ismertem meg haveri szinten, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Professzorok, tanszékvezetők – nekem meg csak Sanyi, Miklós vagy Karcsi volt mindegyikük.
A mai eszemmel már mást kérdeztem volna a Nobel-díjas John Harsányitól, mint tizenkilenc évesen, amikor otthon egy asztalnál ülhettem vele. És persze mindezt nem úgy harangozták be annak idején, hogy „látod, fiam, milyen jó dolgod van”. Egyáltalán nem voltunk rágörcsölve ezekre a találkozásokra, minden olyan természetesen zajlott.
Egy-egy esetet fel tudnék hozni, amikor kellemetlen volt, hogy azt mondták, persze, neked könnyű. Amikor például az egyetemen TDK-t nyertem, a díjkiosztón hallottam a hátam mögött ilyen megjegyzést. De aki ismeri aput, tudja nagyon jól, hogy sosem írt volna meg semmit helyettem. Szóval ahhoz képest, hogy volt miniszter, rektor meg mindenféle, egész jól megúsztam. (Nevet.)
Ch. A.: Azért azt látni kellett volna, hogy Eszter lányom milyen dühös volt, amiért éppen akkor lettem rektor az egyetemen a miniszterség után, amikor oda beiratkozott. (Nevet.) Tényleg jó volt a kapcsolatom Attilával is, ahhoz képest, hogy a válásom után nem éltünk együtt, nagyon jól ismertük egymás gondolkodását. Ebből többé-kevésbé következett az is, hogy általános jótanácsokon túl semmit sem segítettem a tanulmányaiban, és abban sem, hogy hol vállaljon állást.
Külön poén volt, hogy éppen a Zwacknál helyezkedett el, anekdoták szóltak ugyanis arról, hogy én kifejezetten szeretem az Unicumot, ami a kollégium „nemzeti itala” is lett. Úgyhogy amikor kiderült, hogy oda megy dolgozni, felidézték nekem a diákjaim a bibliai mondást: úgy szerette isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Aktualizálták: én úgy szeretem az Unicumot, hogy a fiamat a Zwackhoz küldtem. Amúgy azt is csak utólag tudtam meg, hogy új munkahelye lett, nem szoktuk a családi ebédeket szakmai kérdésekkel terhelni.
Azért előfordul időnként, hogy cégügyekben édesapádhoz fordulsz tanácsért?
Ifj. Ch. A.: Nyilván, ha beszélünk, szóba kerül, ami éppen fontos. De nem szoktam azt mondani egy executive board-ülésen, hogy csak a jövő héten döntünk, mert még megkérdezem az aput, hogy mi legyen. (Nevet.)
Volt már olyan, hogy a menedzsment kiválasztásánál referenciát kértél tőle?
Ifj. Ch. A.: Inkább üzleti partnerekről, mert az én kollégáim jelentős része az Alteóban nőtt fel, nem másik cégtől csábítottam át vezetőket. De az is igaz, hogy annak idején, amikor még nem volt networköm, segített az apu például abban, hogy kivel kellene konzultálnom, aki aktív vezérigazgató, és a tankönyveken túl tanulhatok tőle. Összekötött például a Dunai Vasmű vezérével, úgyhogy leutaztam Dunaújvárosba, beszéltem vele, és megnéztem a vasműt. Ez olyan dolog, amit én is bármikor szívesen megteszek másnak, járt is az erőműveinkben már több egyetemi és általános iskolai csoport.
Veres Tibor számát kitől kérted el?
Ifj. Ch. A.: Egy volt rajkostól. (Nevet.) Többször jártam úgy, hogy valaki hivatalos találkozón jött oda azzal hozzám, hogy annak idején fogócskáztam vele a Veres Pálné utcai lakásunkban, amikor én négyéves voltam, ő meg mondjuk tizenkilenc. Amikor az Alteóhoz kerestem befektetőt, számba vettem, kikkel érdemes beszélni, és hát kevés nagybefektetőt ismertem. Ez az illető pénzügyi céget vezetett, arra gondoltam, velük esetleg dolgozhatnék az alternatívenergia-tervemen, de aztán amikor meghallgatott, azt mondta, ez Tibornak való ötlet, szívesen összehoz vele.
Sohasem érezted bélyegnek, hogy a Wallis személyében egy baloldalinak elkönyvelt céggel paktáltál le?
Ifj. Ch. A.: 2007-ben más aspektusa volt a baloldaliságnak, mint ma. És azért Tibor inkább üzletember – bár tudom, hogy a kelet-közép-európai kultúrában szeretjük a címkéket. Az tetszett benne, hogy akkkoriban rengeteg olyan üzletbe ment bele, amiben az elsők között volt. És az én tervem vállalkozó szellemű embert kívánt.
Az hogyan csapódott le benned, hogy édesapád egy jobboldali kormányban vállalt miniszterséget?
Ifj. Ch. A.: Akkor én még nagyon naiv voltam, és örültem, mert azt gondoltam, ez az országnak is bazi jó lesz. Azzal meg nem foglalkoztam, hogy neki mennyire jó. (Nevet.) Ma már árnyaltabban látom mindezt, mint idealista egyetemistaként. Akkor beleláttam egy „forever” történetet, azt gondoltam, hogy bármit meg lehet csinálni – és az tök jó, ha egy huszonéves így gondolkodik.
Idealista volt, amikor elvállalta?
Ch. A.: Feltétlenül. Nem azt mondom, hogy ha akkor előre láttam volna, ami most van, másképp gondolkodom – ez történelmietlen volna. A 90-es években az egész világ más volt. Abban az időben értelmiségiek, politikusok, üzletemberek milliói gondolták, hogy az emberiség nagyjából tudja, mit akar, és halad előre, egyfajta liberális piacgazdaság- és demokráciamodell irányába. Hogy valaha majd egy Trump típusú ember lehet az amerikai elnök, az még az agyunk hátsó részén sem fordult meg – hogy ne magyarországi viszonyokról beszéljek.
Én 98-ban lettem miniszter, és a 90-es években Magyarországon viszonylag sikeres időszakot éltünk meg, ha lerántjuk az értékelésről az aktuálpolitikai hámot. Az előző két kormány persze csinált egy csomó hülyeséget, de nem többet, mint amennyi nagyjából benne volt a pakliban. Akkor sokkal több mindenért morogtam, mint amiért most morognék. Például azért, hogy mit szúrtunk el a privatizációban. Most már jobban látszik, hogy mit szúrtunk el, de az is, hogy az adott feltételek mellett nem nagyon lehetett érdemileg másképp csinálni, és amúgy is, honnét tudták volna, akik privatizáltak, hogy miként kell, amikor előtte soha senki nem próbálta.
De a 90-es években sokkal optimistább voltam Magyarország és a világ jövőjével kapcsolatban is, mint amilyen most vagyok. És nyilvánvaló, hogy most semmilyen körülmények közt nem jutna eszembe egy kormányba belépni. Semmilyenbe se. De másképp mentek a dolgok akkoriban. A politika hangvétele, stílusa is más volt, nem érdemes összehasonlítani a mostanival. A történelem fordulatai persze adnak okot olyan bizakodásra is, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”. De ezért nyilván tenni kell.
Azért másfél évnél nyilván hosszabbra tervezte a miniszterséget.
Ch. A.: Fel voltam rá készülve, hogy végigcsinálok egy ciklust, ha kell és lehet, de azt nem mondhatom, hogy terveztem, mert tudtam, hogy nem rajtam fog múlni. Meg is tartottam az egyetemi óráimat, sőt a kollégiumi szobámat is. Nem vagyok öntelt, tudom, hogy nem minden teljesítményem sikeres, de azt a másfél évet annak tartom, és ezt a visszajelzések is igazolják. Csak hát a politika játékszabályai túlnyúlnak az egyes emberen. Nem örültem, hogy leváltottak, de könnyű volt elengedni.
Mi is volt a valódi oka a leváltásnak?
Ch. A.: Viktor azzal érvelt a sajtónak és a nyilvánosságnak, hogy a kormányzat addigra sikeresen megalapozta a jövőbeni gazdasági fejlődést, és most gyakorlati emberre van szükség. Ennél, azt hiszem, bonyolultabb volt a helyzet. A lényeg, hogy a miniszterelnök másfajta gazdaságpolitikát akart.
Talán legfőbb jellemzője ennek, hogy amikor elvállaltam a felkérést, én megfogalmaztam, hogy szigorú költségvetési politikával szeretnék haladni – aztán a Matolcsy-féle gazdaságpolitika elengedte a költségvetést. Egyszerűen szólva az történt, hogy elkezdtek megjelenni annak a politikai kormányzásnak az elemei, amelyik mindent a hatalmi szempontoknak rendel alá.
G. T. I.: Talán nem haragszik, hogy előhozom a Mátyás László-interjút, amit annak idején a Magyar Hírlapba írtam, és váratlan következménye lett…
Ch. A.: Hát az keserű, de jó poén volt! (Nevet.)
G. T. I.: Örülök, hogy ilyen emléke van róla.
Ch. A.: Jó, hogy előhozza, bizonyos értelemben tipikus történet. Mátyás Laci tehetséges közgazdász volt, vagyis most is az, a CEU-n oktat. Az én tanszékemen, a Vállalatgazdaságtan tanszéken dolgozott korábban, és amikor kiderült számomra, hogy nincs a minisztériumnak elemző háttérszervezete, létrehoztam az ő vezetésével, néhány fővel egy elemzőközpontot. Laci igen autonóm személyiség, és akkoriban még fétis volt, hogy a költségvetésen nem változtatunk. Ő meg ugye arról nyilatkozott abban az interjúban, hogy márpedig év közepén azonnal be kell avatkozni.
Amikor megjelent a cikk, éppen Dél-Amerikában voltam, így Viktor behívta a két államtitkáromat, és azonnal felszámolta az egész Gazdaságelemző Intézetet. Próbáltam hatni rá, hogy az egy dolog, hogy kirúgjuk a Mátyás Lacit, na de az egész intézetet felszámolni… De hiába. Ebből is látszik, hogy már akkor gyökerestől irtották azt a gondolkodást, ami nem szolgálta a hatalmi érdekeket.
A koronavírus-járvány kitörésekor úgy nyilatkozott, hogy nem elégedett a szociális segítséggel, más országokban a kormányok nagyobb bértámogatásokat adtak. Később aztán lett még pár intézkedés – végül elégségesnek találta?
Ch. A.: Alapvetően, covidtól függetlenül sem értek egyet a kormány társadalompolitikájával, ami valójában nem az én asztalom. Egyszerűen nem lett volna szabad ilyen helyzetbe kerülnünk.
Attila, neked mennyire kell gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkoznod? Kívülről az látszik, hogy kedvezőbb finanszírozási lehetőségek vannak. A szegények keveset kapnak, de a jól működő cégek többet.
Ifj. Ch. A.: Elég sokat stratégiázunk, mert diszruptív üzletágban vagyunk, és sok mindenre még nincs precedens. Az Alteo ma már a legnagyobb magyar, de nem állami cég a hazai energetikában, és ez számít, hitelesít minket. Ráadásul én magam is olyan habitusú ember vagyok, aki aktívan keresi a fórumokat, ahol megnyilatkozhat. Ez egy kicsi iparág, ugyanaz a 150–200 ember jár az összes konferenciára.
Mindig tudatosan törekedtünk proaktív szerepre, sokszor csinálunk olyasmit, ami még nem volt. Például amikor elhatároztuk, hogy ipari energiatárolót integrálunk a szabályozórendszerbe, úgy kellett rá beadnunk az engedélykérelmet, hogy ki kellett találnunk, hogyan nézzen ki egy ilyen kérelem.
Felidézték nekem a diákjaim a bibliai mondást: úgy szerette isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Aktualizálták: én úgy szeretem az Unicumot, hogy a fiamat a Zwackhoz küldtem dolgozni.
Nálatok kisebb cégekről is gyakran halljuk, hogy befektetési célpontként felkeltik a nemzeti tőkésosztály érdeklődését. Ti még nem kaptatok ajánlatot?
Ifj. Ch. A.: Nálunk van háromezer kis tulajdonos és egy nagy többségi – innentől ez nem olyan egyszerű. Amikor valaki nagyobb részesedést akar vásárolni egy tőzsdei cégben, nyilvános ajánlatot kell tennie a jogszabályok alapján, szóval, ha ilyen történt volna, hallottál volna róla.
Abban az irányban haladunk, amerre az egész világ megy, és amiből Magyarország sem akar kimaradni: a megújulóknak terjedniük kell, a fenntarthatóság és a klímavédelem egyre fontosabb lesz, és megoldásokat kell találni azokra a kihívásokra, amiket a megújulók okoznak az energiarendszerben. Minden iparvállalat stratégiájában egyre nagyobb fejezet az energetika – és ez megteremti az igényt ránk. Emiatt pedig támogató környezetet érzékelünk.
A rezsicsökkentés mennyire lehet veszélyes akár szakmai szinten, akár inflációs szempontból?
Ifj. Ch. A.: Elodáz bizonyos lépéseket, amiket előbb-utóbb muszáj lesz meglteni. Ha nem piaci árat fizet valaki valamiért, kevésbé lesz motivált a takarékosságra. Másrészt az energia politikai kérdés, mindig is az volt, jól működő nyugati demokráciákban sem szokták elengedni, Macron is rezsit csökkent. Ez a nap végén finanszírozási igényt jelent, az pedig költségvetési kérdés. Mi alapvetően nem foglalkozunk a lakossági üzletággal, mert ezen a területen a legkedvezőtlenebb számunka az energetikai és politikai szempontok aránya. Nekünk nem szólhat arról a stratégiánk, hogy majd lesz valahogy.
Ch. A.: Makrogazdasági szemléletben gondolkodva, minden olyan döntés, amelyik megzavarja a gazdaság autonóm működési logikáját, hosszú távon károsnak minősíthető. Más kérdés, hogy egy rezsicsökkentés a politika szempontjából kifejezetten kedvező, hiszen azzal hülyére lehet nyerni magukat a választáson. De én mint közgazdász nem tudok mit kezdeni a lakosság megnyerésére közvetlenül irányuló döntésekkel, a nyugdíjemeléstől a csirkefarhátig – ezeket egyszerűen nem kéne csinálni. Nem vitatom persze a politikai értelmét.
A kérdés az, hogy ezeknek a beavatkozásoknak a mennyisége és mértéke eléri-e azt a küszöböt, ahol az egész csúnyán visszaüt. A politika a társadalomnak az az átfogó szférája, ahol leginkább kell mérlegelni az össztársadalmi érdekeket, s ezek alapján befolyásolni a szakpolitikákat, így például az egészségügyet vagy az oktatást. És a szakpolitikai kérdések általában komoly, súlyos reálkérdésekhez vezetnek – márpedig nem lehet mondjuk oktatási, egészségügyi hiányosságokat árbefagyasztással kompenzálni.
Magyarországon a rendszerváltás óta a politikai logika mindig felülírta a gazdaságpolitikát, olyan helyzetekben is, amikor nem lett volna szabad felülírnia. És ez nem mindenhol van így. Lehet, hogy van rezsicsökkentés Franciaországban is, de nem mindegy, hogy kivételes egy ilyen lépés, vagy bekerül a rendszer napi játékszerei közé. Az üzleti világot mindig a sokkok, rángások zavarják. Nem tud alkalmazkodni, ha mindennap máshol kezdik böködni – ennek a következménye, hogy nem vagyunk gazdaságilag sikeresek. Az elmúlt két évtized az elmulasztott lehetőségek időszaka volt, döntően ilyesmik miatt.
Vagyis távolodtunk Ausztriától?
Ch. A.: Nem egy irányban megyünk. Az utolérés mindig illúzió volt, a szolid távolságból követés talán nem.
Soha ennyit nem hallottunk a logisztikáról – ami az ön szakterülete–, mint az elmúlt időszakban. Minden szakértő ezt próbálja most megtippelni, hogy helyreállhatnak-e a globális ellátási láncok. Ezt hogy látja?
Ch. A.: Az, hogy a korlátozások bevezetése után azonnal elkezdtek sokórás kamionsorok kialakulni a határokon, felhívta a figyelmet arra, hogy többet kéne foglalkozni a logisztikával. Nekem mint közgazdásznak komoly fájdalmam, hogy a politika azzal szeret foglalkozni, hogyan osszuk el a javakat, de az már nem érdekli, hogy miként termeljük meg őket. Talán az energetika kivétel, annak annyiban szerencséje van, hogy mégiscsak érinti a végső felhasználókat is.
Ifj. Ch. A.: A Bajnokok Ligájához kell a tévé, ahhoz meg az áram. (Nevet.)
Ch. A.: Magyarország talán az egyetlen ország, ahol nincs egy olyan ember a kormányzatban, aki feltartaná a kezét, ha megkérdeznénk, ki felelős itt a logisztikáért. Hatalmas lyukak vannak a rendszerben, és most kiderült, hogy ez kritikus terület.
Mint közgazdász nem tudok mit kezdeni azokkal a döntésekkel, amelyek közvetlenül a lakosság megnyerésére irányulnak, a nyugdíjemeléstől a csirkefarhátig – ezeket egyszerűen nem kéne csinálni.
Biztos, hogy kiegyenlítődnek, átkötődnek a most kialakult szakadások, és lehet, hogy nem pont ugyanolyan lesz a lánc, mint korábban volt, mert többen fognak a közvetlenebb környezetükből vásárolni, és főleg, mert innovációval, korszerűsítéssel találnak új megoldásokat. Erre covid nélkül is szükség lett volna, tehát a járvány felgyorsított változásokat. Közben az is biztos, hogy nem fognak az autógyárak beköltözni egy kisváros kerítései közé. Csak mondjuk lehet, hogy nem hatvan ázsiai beszállítójuk lesz, hanem negyven.
Ifj. Ch. A.: Mindenkinél máshol csapódik le a kockázatelemzés, és most sok cég átgondolta partneri körét, de ez nem azt jelenti, hogy visszaállunk az albán típusú önellátásra, ami Enver Hoxha idejében ment. De nyilván sokan hoztak döntéseket arról, hogyan tudnak diverzifikálni, és legalább most lesz B tervük.
Csakhogy a közelebbi, drágább beszerzési forrás táplálhatja az inflációt. Nem félő, hogy nem lesz olyan rövid távú a magas infláció, ahogyan az Európai Központi Bank várja?
Ch. A.: Ami üzletileg nem kedvező, azt a piac igyekszik kiszabályozni. Hiába lenne közelebb egy beszerzési forrás, ha a cégvezető rájön, hogy az neki mennyibe kerül, kétszer is meggondolja a váltást. Amíg tényleg piacgazdaságban gondolkodunk, addig ezek releváns szempontok.
Ifj. Ch. A.: Iparágfüggő, kinek hol van a fordulópont, nyilván más szempontokat vesz figyelembe egy kereskedelmi lánc és egy élelmiszergyártó, amikor a logisztikai kérdésekről dönt. Mindezt még megbonyolíthatjuk a fenntarthatósággal. Van iparág, ahol kimondottan versenyhátrány, ha nem veszi figyelembe, máshol még lehet belőle versenyelőnyt kovácsolni – ott döntés kérdése, hogy a marketingre vagy fenntarthatóságra költenek inkább, és a legjobb hír, hogy van, ahol már megtérülnek az ilyesfajta beruházások.
Sokan lehetőséget látnak a vírusválságban arra, hogy az emberiség mérsékelje a túlfogyasztást, és ezzel végre érdemben tegyen a klímaváltozás ellen. Hogy legalább ennyi haszna lesz.
Ch. A.: Én azt mondom, hogy nem lesz minden más a covid után. Vannak a világban hosszú távú tendenciák, amik megvalósulását befolyásolja a covid, elvesz belőlük, vagy erősíti őket. De a fenntarthatóság, a digitalizáció és a globalizáció öntörvényűen mennek előre – a rövid távú gazdasági problémákon és politikai szándékokon átbukdácsolva.
Fenntarthatóságban azért összességében óriási az előrelépés. A Római Klub első jelentése, amiben először jöttek elő hatásosan a klímavédelmi szempontok, még csak fél évszázados, holott tízezer éve szennyezzük a környezetet. Emlékszem, az 50-es, 60-as években valamelyik bélyegen az inotai kohó füstölgő kéményei voltak, mert az volt a fejlettség jelképe. A 70-es években Amerikában találkoztam először a zöld gazdálkodás fogalmával, nem is értettem, miért beszélnek arról, hogy a közelben kellene a zöldséget vásárolni.
Az emberiség nagy utat tett meg addig, hogy ma már ilyen BCSDH-k működnek (Magyarországi Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért, ifj. Chikán az elnöke – a szerk.). Én két cégnél vagyok sok éve felügyelőbizottsági tag, a Richternél és a Molnál, és emlékszem, hogy kezdetben – szimbolikusan szólva – a negyedéves jelentések utolsó oldalán, lábjegyzetben, amolyan „ja, egyébként” módon merült fel a környezetvédelem. Most meg be van építve a jelentés fő anyagába, szerves részévé vált a gazdálkodásnak.
Kérdés, hogy elég gyorsak vagyunk-e.
Ifj. Ch. A.: Húsz éve kezdtem energetikával foglalkozni, és akkoriban egy cégnél a telep leghátsó sarkában lévő irodából kellett előkotorni az energetikust, ha szükség volt rá. Azóta beköltözött a főépületbe, és már a boardban, alelnöki funkcióban felel a fenntarthatóságért. De igazatok van, nem elég gyors a változás. A csónakon már lyuk van, kár azon lamentálni, hogy folyik-e a víz, de nem mindegy, hogy mekkora edénnyel lapátolom kifelé. Azt szoktam mondani, hogy nem kellett volna ennyi problémát okozni, de ha már okoztunk, az sem mindegy, milyen eszköztárunk van leküzdeni. Azért még ne nézzen ki magának mindenki parcellát a temetőben, még érdemes próbálkozni.
Ezeket a klímavédelmi szempontokat beleírta-e idősebb Attila a legendás Vállalatgazdaságtan tankönyvbe, aminek most készült el a nyolcadik, átdolgozott verziója?
Ch. A.: Egyre nő benne a súlyuk, de kilóra nem mértem.
Ifj. Ch. A.: Van benne bőven, én most olvastam el.
Az összes kiadást végigolvastad?
Ifj. Ch. A.: Nem mindet, de többet igen, kellemes esti szórakozás. A marketing alapjairól szóló fejezetet nyilván csak átfutom, de a sztorik nagyon jók benne. Mindig kapok az aputól egy példányt. Amikor a gyerekeim megtanultak olvasni, fel is fedezték, hogy milyen sok kötet megvan belőle, úgy hívták, hogy Chikán nagyapás könyvek. Amúgy épp ma délelőtt mondtam valakinek, hogy elégedett leszek, ha egyszer annyi erőművünk lesz, mint ahányszor próbálták tőlem kölcsönkérni a példányaimat. Persze nem adtam oda, már saláta lenne az összes.
(Nagy)atyamester
Chikán Attila volt miniszter, rektor, ám legnagyobb büszkesége a Rajk, ma is ott tölt hetente több napot.
Rendkívül szórakoztató népség. Kivételesen nem rajkos kollégistáira, hanem három unokájára mondja a dicsérő szavakat Chikán Attila, akit – fia csaknem ötvenéves tapasztalata szerint – mostanság semmi sem tud olyan hatékonyan kizökkenteni a munkából, mint a gyerekek. „Egy átlagnagypapához való időt azért rájuk szánok” – mondja az idősebb Attila.
Ahogyan annak idején fiával kötelező program volt, hogy évente egyszer kettesben elutaztak, úgy most is alapkelléke a közgazdászprofesszor életének, hogy a hétfő a legkisebb unokájáé, a két és féléves Lénáé, Eszter lányuk gyermekéé. „A mi fiunk és lányunk is mindig heti egy napot velük töltött ilyen korában, és nagyon jól tudták, hogy a heti csokoládéfogyasztást érdemes arra a napra időzíteni. De én támogatom, hogy ők egy picit jobban kényeztetik” – nevet ifjabb Attila.
Édesapja negyven évig volt a Rajk Szakkollégium igazgatója, 2010 óta pedig az elnöke – azt szokták mondani, a szakkoli az első gyermeke. Kettejük viszonya a koronavírus-járvány idején sem változott, idősebb Attila máig megőrizte a szobáját. A covid alatt minden kurzust megtartottak, sőt akkor sem adták fel az együttlétet, amikor a diákoknak ki kellett költözniük a kollégiumokból. Kibéreltek a belvárosban egy Airbnb-komplexumot, negyvenen ott laktak.
„Manapság kevesebb operatív ügyben ténykedem, de ami a diákokhoz való kapcsolatot illeti, az nem lett kevésbé intenzív” – mondja. Minden hétfő fél éjszakáját a diákbizottsági ülésen tölti, ezenfelül egy-két kurzust is tart félévente, és hetente még legalább háromszor bemegy a kollégiumba. Ahol nemrég volt igazgatóváltás.
„Ilyés Marci kilenc évig volt igazgató, de most a Momentumot erősíti, így az új konstrukcióban három társigazgatónk lett, vagyis megnőtt a felnőttek száma. Mert így nevezzük azokat, akik nem diákok. Igaz, közülük csak én vagyok ilyen idős, a többi felnőtt is harminc körüli.”
„Mindig azt sugallja, hogy ne üvölts, hallgasd meg a másikat, és sohasem mondja azt, hogy én tudom a tutit, és le is nyomom a torkodon” – írta róla 2016-ban Fekete Emese.
Kevesen tudják róla, hogy fiatalon utánpótlás-válogatott szinten sportolt. Hosszútávfutó volt, heti 200–250 kilométert rakott a lábába. Hetvenedik születésnapján (2014-ben) ajándék gyanánt hetven rajkos körbefutotta a Margit-szigetet – biztos, ami biztos, hetven liter Unicumot is csomagoltak hozzá.
Attila aztán mégsem profi sportoló, hanem közgazdász lett, majd egyévnyi minisztériumi háttérmunka után tanársegéd a Közgázon – akkor még Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. A 70-es években ösztöndíjasként a Stanfordon tanulmányozhatta, milyen a világklasszis közgazdászképzés, másrészt magába szívhatott egy nagy adag nyitottságot, toleranciát, szabadságot. Nem véletlenül lett a Közgáz, azon belül is a Rajk ellenzéki fészek, ahol évekkel korábban indultak a reformok, mint egyébként a pártban.
A Fidesz alapítói közül is sokan voltak rajkosok, részben ezeknek a kapcsolatoknak a hozadéka, hogy Chikán Attilából nemzetgazdasági miniszter lett az első Fidesz-kormányban – igaz, mindössze másfél évre. Vérzett volna a szíve, ha le kell mondania a Rajkról – végül párja, Nagy Márta (aki sokáig a Versenyhivatal elnökhelyettese volt) mondta ki, hogy miniszterként is nyugodtan maradhat a kollégium igazgatója. „Ezt Orbán Viktor is elfogadta” – mondja Attila, aki talán éppen azért volt igazán sikeres miniszter, mert sosem vált igazán politikussá.
A legnagyobb büszkeségének nevezi, hogy ma már körülbelül negyven olyan szakkollégium van az országban, amelyik az általuk kitalált modellt követi, és még vagy száz szakkolinak hívja magát, de adottságban, fejlettségben egyelőre messze elmarad az ő szintjüktől. „Bár nem mérhető, de rengeteget számít egy diáknak, hogy inspiráló szellemi közegben nő fel” – mondja.
Attila szerény ember, nem szereti, ha sztárolják, pedig nyilvánvalóan sokat tett hozzá a Rajk szellemiségéhez. Iskolateremtő sorozatunkban Atyamester címmel írtunk róla portrét (Forbes, 2016/07) arra utalva, hogy úgy formálja, terelgeti a közösséget, mint a középkori céhekben volt szokás: közben mindenkit rávezet a szakmai igényességre, a demokrácia alapértékeire, a toleranciára, a vita erejére.
Most erős konkurenciája támadt a Rajknak: a Mathias Corvinus Collegium is a tehetséggondozást tűzte zászlajára, csak egészen más működési elvek alapján. „Mi nem kínálunk kanadai túrákat, kikötőt, egyágyas szobát fürdőszobával, és sokmilliárdos állami támogatás sincs – mondja Attila. – Majd meglátjuk, hogyan alakul a jövőnk, de nyilvánvalóan mindent megteszünk a túlélésért.”
