„Ó, de szuper, ők pont Gyálon vannak” – mosolyogtam lustán, amikor felmerült az Eisberg Hungary neve egy korábbi cikktémánál. Tősgyökeres gyáli lévén ismerősen csengett a város másik végén működő salátaüzem neve, és a cikkhez szükséges rövid találkozásunk után már ismerős volt Gazsi Zoltán, az Eisberg ügyvezető igazgatója is. Újrázni így már a dupla közelség örömével sétáltam a Kisfaludy utcába, a helyszín mellett Zoltán közelségének, közvetlenségének tudatával is.

Utóbbit tökéletesen illusztrálja, hogy megérkezésem után nagyjából két perccel, már egy kapucsínóval a kezemben hallgattam, hogyan regisztrálgatott újdonsült negyvenes szingliként több társkeresőre. „Így ismerkedtem meg a második feleségemmel. Egy kávézóban találkoztunk, és apám piros Skodájával vittem el, mert éppen munkanélküli voltam. Mondta is utólag, hogy azt gondolta, már megint kifogott egy szerencsétlent, aki még mindig az apja kocsijával jár” – nevet.

Úgy sztorizgat, mintha ezer éve ismernénk egymást. „Eleinte vissza is utasított. Azt írta, hogy nem a felszínen vitorlázókat, hanem a mélybe merülő gyöngyhalászokat keresi. Ez nagyon bennem maradt.” Annyira, hogy a mélységet, a kapcsolódási pontokat Zoltán azóta is mind a magán-, mind a szakmai életében keresi. Nagy dumás, de sallangok helyett igazi mondanivalója van. Karizmatikus vezető, aki érzelmet kiváltva hat, ahogy a sarkvidéki expedíciókat irányítják, és értékeket akar nyújtani a társadalomnak. Azt hiszem, eddig jól megy neki.

Tojáshéjjal a fenekén
A példamutatás persze nem feltétlenül volt jelszó, ha visszaugrunk Zoltán egyetemi éveihez. Megúszósra fogta, mondja nevetve, tanulmányai helyett a kapcsolati tőke kialakítását tartotta igazán értékesnek. A gödöllői agráregyetem kémia-biológia szakán tanult, és szakmai orientációját is a „hol nem kell annyit tanulni?” kérdés priorizálta, így került melegégövi területre.

„Krokodiltenyésztés. Datolyapálmák öntözése Algériában. Utóbbiból írtam a szakdolgozatom. Az egyetem után a Mezőgazdasági Minősítő Intézetbe jelentkeztem, és amikor a főosztályvezetőnek átadtam a diplomámat a melegégövi specializációs külön papírral, azt mondta, hogy ezt jól dugjam el.”
Melegebb éghajlatra azért mégsem küldték, a martonvásárhelyi kutatóintézetbe vonattal járt be két évig. De az állami környezet nem igazán jött be neki, így végül a privátszféra felé fordult, ami ekkor, a rendszerváltás után egy-két évvel még csak éledezni látszott. Végül a vetőmag-nemesítő Sluis & Groothoz adta be a jelentkezését egy termékmenedzseri állásra.

Nem ő volt az egyetlen és végül a sikeres versenyző sem, a holland cég egy tapasztaltabb jelentkezőt vett fel. De az akkori főnök, Syposs Zoltán meglátta druszája szemében a csillogást. Jobb híján elküldte Ócsára, egy négyhektáros kísérleti területre, hogy ott eldöntsék a sorsát. „Ekkor még nem volt autóm, a vasútállomástól sétáltam öt kilométert. Megyek első nap a holland céghez, érted, öltöny-nyakkendőben, erre látom, hogy mindenki gumicsizmában és pólóban van. Nevetett is a főnök, hogy kiöltöztem.”

Egy hét múlva már ő is az idős nénikkel kapált, szeptembertől decemberig szedte a babot. „Már esett a hó, állítottuk fel a kertben a fóliákat, amikor jött a nagyfőnök. Behívott, és azt mondta, hogy akkor most átveszem ennek az állomásnak a vezetését. Az egyik munkatársamat már fél éve erre készítették fel, én pedig semmit sem tudtam, de azt mondta, bízzak benne, jó lesz.”

Bevallása szerint „tojáshéjjal a fenekén” a váratlan kinevezés, a bizalom, teljesen irreális volt. Azóta is kérdés, mit látott meg benne akkori főnöke, de ezt a gyakorlatot – a bizalom megelőlegezését – ő is alkalmazza az Eisbergben. Egy-egy tehetséges embernek akár még új pozíciót is létrehoz. „Tudod, ha beléd látok valami képességet, ami később beigazolódik, arra már valóban képes voltál. Vagy az én bizalmam miatt lettél képes rá?” Ezzel a szemlélettel szerinte sokkal többet ki lehet hozni a kollégákból, amit talán maguk sem látnak, más helyzetben meg nem is derülne ki, hogy megfelelnének az elvárásoknak.

Négy évig volt Ócsán állomásvezető, ezalatt egyre többször kezdett bevonódni a marketinges feladatokba, majd megkapta a magyarországi marketingvezetői pozíciót. Nem csoda, látni rajta, hogy rajong a brandekért, többször az érzelmi kapcsolatot hozza fel egy-egy számára meghatározó márkánál – szerinte egy cég megvásárlásakor meg kell gyászolni a régi imázst. A Sluis négy égszínkék négyzetből álló szimpla logójáról (amiről én később rákeresve egy újhullámos Windows-arculatra asszociáltam) is lelkes szeretettel beszél, még ma is ott van az otthoni csészéjén.
A magyarországi marketing vezetése után a kelet-európai, európai, majd a globális koordinációért felelős beosztásra kapott ajánlatot, utóbbival rengeteget utazott a világban. Nőttek a tétek is, volt ugyanis lehetőség a márkagyászra: a Sluis & Grootból a piac felgyorsuló konszolidációja közben először Sandoz, majd Novartis, később Syngenta lett. „Bementünk reggel, és kijött a faxon, hogy gratulálunk mindenkinek, az élet meg ment tovább.”

Utazásai alatt szeretett külföldi kollégáinak pirospaprikával, magyar CD-kkel, Unicummal kedveskedni, őt pedig mindig vitték vacsorázni. „Sosem hagytak magamra a világban, cserébe én is szórakoztattam őket. Ez sokat segített, ha valakinek ki kellett tölteni a marketingtervét, az én dolgaimat mindig előre vették. Mert jó fej voltam, és nem akartak velem kiszúrni.”

„A siker nekem az, hogy olyan harmonikus életet élek, ahol a tetteimmel előreviszek egy közösséget. Hogy inspirációt jelentek az embereknek. Akik, ha már én nem leszek, majd emlékeznek rám.”