„Róla senkinek sem az jut az eszébe, hogy idős lenne. Nem úgy mozog egyelőre, hol itt tűnik fel, hol ott, követhetetlen” – mondta épp egy évvel ezelőtt bajusza alatt mosolyogva Csányi Sándor, az ország leggazdagabb embere, amikor Wolf Lászlóra terelődött a szó. Egy sokórás Forbes-interjú közepénél járva épp arról beszélgettünk, mennyire konzervatív, ötvenes–hatvanas férfiak uralta bank az OTP (kívülről az, szerinte nem), erre hozta fel legrégebbi második emberét, mint aki rajta kívül „az egyetlen, akinek öt–tíz éven belül esedékes a nyugdíj”.
Nincs még egy ember a legfelső vezetésben, aki vele kezdett volna, sőt a vele kezdők utódjai sem dolgoznak már a bankban, illusztrálja már a maga régimotorosságát Wolf László a Madarász utcai, legmodernebb OTP-székházban. A tetőn helikopterleszálló, az épület belső tereiben öt-hatméteres fák – ő valóban hol itt tűnik fel, hol ott. Különböző­ ­fotóbeállításokhoz cikázik az emeletek között átívelő zöld teraszok és a legfelső VIP-tárgyaló között, telefonját mindig látótávolságban tartva. „Látnom kell a képernyőjét, az Elnök nem szereti, ha öt percen belül nem hívom vissza” – jön az indoklás, de hívás végül egy sem.

Karcagi jólét, szocialista paradoxon
Egyetlen vérengzős nap a tőzsdén akár ötszáz forintos zuhanással a bankpapír árfolyamában – volt pár ilyen a közelmúltban –, Wolf László vagyonát hirtelen 260 millió forinttal is képes megcibálni. Tavaly év végi nyilvános adat szerint 535 347 darab OTP-részvénye van, portfóliójának csupán ez az eleme mai árfolyamon (március 30-án 9912) 5,3 milliárd forintot ér. Vannak egyéb befektetései is – többségében kiszámítható és biztonságos kereskedelmi ingatlanokban, valamint néhány szerelem­projektben –, de hogy mennyi kell a kényelmes élethez, azt olyan ötszázmillió forint körülire lövi be. „Ciki leírni?” – kérdez vissza, amikor itt tartunk, majd szabadkozni és számolgatni kezd: „Ha csak ötszázalékos hozammal befektetem, az huszonötmillió forint, havi kétmillió, szerintem egy család kényelmes, nem luxus életéhez ennyi kell ma Magyarországon. Ez adja meg a stabilitást és a szabadságot.”

Kedvenc befektetései
Wolf László annak idején a Wizz Air egyik első befektetője volt, az volt az eddigi legsikeresebb, anyagilag is legjövedelmezőbb befektetése. „Azután azt gondoltam, ha valami tetszik, beszállok” – mondja mai, inkább hobbi­befektetéseiről. Ezekbe jellemzően feleségével közös cégével, kisebbségi tulajdonosként, irányítási felelősség nélkül vesz részt.

Rescan360: Kedvenc befektetése ez a Szilícium-völgyben működő magyar alapítású startup. Épületek digitalizálásával foglalkoznak, az épületek fizikai állapotát, jellemzőit, minden létező adatát szkennelik be egy kamerával, majd digitálisan tartják nyilván és tárolják.

Parkl: Zárt téri és utcai parkolást, valamint elektromos autók töltését támogató mobilappot fejleszt ez a magyar startup. Wolf László több éve befektetőjük, részesedése tizenkét százalék.

Nobu: „Szeretem, nyereséges is, sikeres is” – mondja a pesti Kempinski hotelben lévő luxusétteremről, Andy Vajna hagyatékáról. Nem ez az egyetlen gasztrobefektetése, jóllehet, nem különösebben izgatja ez a terület. „A gasztro véletlenül jött.”

Sho Dining: Budapest egyik legújabb, a Mol-torony lábánál lévő étterme. „Jónak tartom, de ez egy induló étterem, anyagilag még nem hozta meg a sikert.” (Étteremkritikánk itt: Forbes, 2023/02.)

Morello Land: – Felsőörsi kertészet, az ország legnagyobb biomeggytermelője. „Nagyon szeretem, és ez előbb-utóbb pénzt is hozhat.” Tulajdonostársai Raskó György agrárközgazdász és Korányi G. Tamás ismert kisbefektető.
Ötcsillagos szálloda Szerbiában. „Azt is szeretem, 2024 végén nyit.”

Egészen más nagyságrendben és viszonyok között, de gyerekkorában Karcagon is jólétben élt. Édesanyja körzeti orvos, apja a helyi gimnázium matek-fizika tanára – ahogy általában akkoriban, nekik is háromévente adatott meg a külföldi nyaralás. A gazdasági összefüggések is a 70-es évek Olaszországát vagy Svédországát járva kezdték először érdekelni.

Tizenöt-tizenhat évesen erős matekos aggyal, otthonról vitt szalámi fölött merengve a kempingben, sehogy se találta a választ arra az ellentmondásra, hogy ha a szocialista gazdaság annyival fejlettebb és felsőbb rendű, mint ahogy mondják, akkor miért élnek láthatóan jobban nyugaton, és miért ácsingózunk mindannyian az ő termékeikre. „Aztán a rendszerváltás megoldotta a dilemmát” – mondja az addigra már a jegybank külföldi bankkapcsolati főosztályán edződött közgazdász.

Mindenkit ismer az országban, és azoknak a negyede a barátja, tartják róla. Ebben rögtön az első munkahelyének is szerepe van: a Magyar Nemzeti Bankban közvetlen kollégája volt több, később jól ismert bankár – Felcsuti Péter, Zdeborsky György, Simor András –, de kicsi ez az ország, Karcag és környéke is amolyan pénzügyi, gazdasági epicentrum. A kun identitását büszkén hangoztató Varga Mihály pénzügyminiszter is ott nőtt fel, sőt állítólag Wolf László hatására lett belőle közgazdász.

„Ő legalábbis így mesélte nekem” – idézi fel Wolf azt az osztályfőnöki órát, amikor mint régi tanítvány a pályaválasztásáról beszélt a nála öt évvel fiatalabb diákoknak. Karcagi Szabó Levente, a KITE vezérigazgatója és Raskó György agrár­vállalkozó is oda született (bár nem ott élt). Vele jó ideje kifejezetten közeli kapcsolatot ápol, van közös befektetésük, és ahogy beszélgetésünk egy pontján kiderül, „holnap nála vacsorázunk”.

Nem lehetünk elég óvatosak
„Attól, hogy valaki barátságos, és a legjobb pezsgőket hozza a vacsorára, még nem biztos, hogy jó ember. Hát hány kulturált bűnöző van a világon?”

„A forma és a viselkedés fontos, de ha nagy pénzről van szó, mindig gyanakodni kell. Nem elég, ha valaki meggyőző.”

„Nagy ügyletet azzal szabad csinálni, aki már sok kisebb akadályt átvitt. Akinek már ismerjük a múltját.”
Wolf László anekdotáiból könnyen össze lehetne tenni egy Hogyan (ne) üzletelj Kelet-Európában? kézikönyvet – ez csak néhány tapasztalat (konkrét tárgyalópartnerek, országok, esetek nevesítése nélkül), amit húsz év alatt szedett fel Szlovéniától Albánián át ­Üzbegisztánig. Az alatt az idő alatt, amikor az OTP-ből az lett, amit ma látunk, egy tizenkét országra kiterjedő régiós bankcsoport. Oroszlánrésze van ebben a folyamatban, kezdettől ő irányította a nemzetközi terjeszkedést, csapatával több mint nyolcvan bankot néztek meg, világítottak át, és vettek meg közülük huszonnégyet. Sokat látott ember.

„Nagyok vagyunk, nyereségünk, tudásunk és tapasztalatunk van, és van egy jó piac körülöttünk” – mondja Wolf László arról, hogyan gondolkoztak a 2000-es évek elején, és hogyan futottak bele aztán rögtön egy nem túl sikeres bankvásárlásba. Mai tudásával máshogyan csinálná, a szlovák bankot már nem venné meg, hiába volt olcsó, de „akkor azt gondoltuk, hogy bármilyen körülmények között piacot tudunk csinálni”.

Eddig ez a bank, az OTP Slovensko volt az egyetlen a megvásároltak közül, amitől később az OTP megvált, túl sok energiát és időt vitt el, cserébe nem hozta a várt megtérülést. De jó terep volt, egy kis bankon lehetett gyakorolni, hogyan kell külföldön leányvállalatot irányítani, és hogyan nem, és talán ahhoz is kellett, hogy az első tényleg nagy vásárlás már nagy siker is legyen.

Ez a legnagyobb bolgár lakossági bank, a DSK volt 2003-ban, a mából visszanézve igazi privatizációs kaland, az egyik legemlékezetesebb tranzakció. Még nem voltak olyan sztenderd folyamataik, mint most, amikor egy hosszú lista alapján bekért dokumentumhalmazt nyolcvan ember akár online is bármikor átvilágít, de a folyamat lényege ugyanaz volt. Nagyjából harmincan dolgoztak az ügyön, hetekre odautaztak, feltárták a kockázatokat, elkészítették azt az értékelést és üzleti tervet, aminek alapján kialakult az árazás – konzervatívan, hogy ne kerüljön túl sokba, de nem túl konzervatívan, hogy a többi vevőjelölttel még versenyképes legyen.

A tender beadásáig az árat mindig mindenki szupertitkosan kezeli, itt meg pláne: húsz évvel ezelőtt vagyunk, a helyszín Kelet-Európa. Öt ember ismerte a pontos összeget, és mivel féltek, hogy akár titkosszolgálati eszközökkel is megpróbálják megszerezni tőlük, négy különböző árajánlatot vittek magukkal. Mind ott lapult a szófiai Sheraton egyik szobájában, az igazi ajánlat titkos jellel megjelölve. „Lehet, hogy túlzott volt a félelem, de úgy éreztük, nem lehetünk elég óvatosak” – így Wolf. Végül nem piszkálta senki a dokumentumokat, de a határidő előtti percekben azért jött még egy fordulat: a szállodából kihajtva az első percben beléjük ment valaki a körforgalomban.

„Az ember nem adja be túl korán az ajánlatot, mert attól is fél, hogy felbontják, és bemondják a konkurenciának, tehát ha tíz óra a határidő, akkor tíz előtt öt perccel szereti leadni. De micsoda véletlen kell ahhoz, hogy pont akkor karambolozzon a taxi, amikor az életem legnagyobb tranzakciójára viszem a papírt?” – teszi fel a költői kérdést, és persze, hogy azt gondolta, beépített sofőrrel volt dolguk.

Végül átültek egy másik autóba, beadták a 311,1 millió eurós vételárról szóló nyertes ajánlatot, az OTP száz százalék tulajdonrészt szerzett. Ma – a korábban francia tulajdonú Expressbank beolvasztása után – első a bolgár bankpiacon, az összes érdekeltség közül ez a leány a legtermékenyebb, 120 milliárd forintot hoz évente a csoportszintű eredménybe.

Hasonló sztorikat ezután is bőven hoztak még a térség bankpiacai. Olyan tranzakció is akadt, ahol az eladó valójában egy megnyerő modorú, ám kemény bűnözőből lett milliárdos volt. Ez persze csak később derült ki, amikor az is rögtön világossá vált, miért nem mertek vele tárgyalni a konkurens bankok.

Mi van most a háborús bankokkal?
„Ukrajnában voltak hitelveszteségeink, a céltartalékot megképeztük. A háború ellenére kiválóan teljesít a bank, a vállalatokat, agráriumot extrán finanszírozzuk. És több milliárd forint értékben adtunk már humanitárius segítséget.”
„Az orosz bank jól működik, bár fele akkora nyereséget termel, mint a háború előtt. Az ukrán hatóságok nem örülnek neki, hogy bent maradtunk, de nem tudjuk most eladni, csak elnöki (Putyin) engedéllyel tudnánk megtenni. A háború kitörésekor eldöntöttük, hogy visszafogjuk a tevékenységünket, vállalatokat például nem finanszírozunk.”

Ma már ilyen izgalmas csemegék ritkán adódnak. Nem jellemző, hogy magánszemélyektől venne bankot az OTP, és egyre gyakoribb az is, hogy nyugati tulajdonosokkal tárgyalnak, az utolsó öt évben hét bankot például a Société Générale-tól vettek meg. „Belenőttünk az európai szcénába, partiképesek vagyunk, megbízható, szalonképes partnerek – mondja ennek kapcsán Wolf László, és egy idevágó Csányi-intelmet idéz. – Elnök úr is mondta, figyeljünk arra, hogy ha máshol jobb gyakorlatot látunk, akkor ne a miénket erőltessük rá az övékre, hanem vegyük át.”

Elnök úr is emlékszik, az a baj
Az „Elnök úr”, a „Főnök úr”, vagyis Csányi Sándor neve gyakran felmerül beszélgetésünk közben. 1992 őszén tárgyaltak először, Wolf László akkor harmincegy évesen egy nemzetközi bank, a BNP-KH Dresdner Bank itteni ügyvezetője volt. Tizenötödik alkalmazottnak ment oda, kis bank volt („akkora, hogy a mérlegtételeket ügyfelenként tudtam fejből”), de nyugati bank, jó fizetés, cégautó. Ha kevesen emlékeznek erre a felállásra, nem véletlen, hiába tervezték meghódítani Európát, a több külföldi tulajdonos modellje nem volt igazán működőképes. „Tanulópénznek jó volt. Én tanultam, ők fizették az árát” – zárja Wolf rövidre ezt a fejezetet.

Az OTP ugyanekkor még nem volt vonzó bank. Lomha, nagy állami szervezet, Csányi néhány hónapja vette át a vezetését, de hogy kellően nagy, és nagy benne a potenciál, azt mindketten ugyanúgy látták. A hosszú tárgyalás végén („Elnök úr alapos volt”) Wolf László 93 áprilisában lépett be azzal a feltétellel, hogy a szervezeti hierarchiát meghekkelve rögtön közvetlenül Csányi Sándor alá tartozzon. ­Választott magának egy főnököt – úgy tűnik, egy életre. „Szerintem ez fontos szempont. Nemcsak munkahelyet, hanem főnököt is választ magának az ember. Sőt csapatot is. Meghatározó, hogy kivel dolgozik.”

Hogy harminc év alatt voltak-e erős nézeteltéréseik, arról röviden annyit mond: „Vele nem vitatkozik az ember, ha ő valamit gondol, azt az ember általában elfogadja.” Bővebben: voltak szakmai kérdések, amikor mást gondolt egy-egy vezérhelyettes, de mivel a döntést mindig a vezérigazgató mondja ki, bizonyos vitáknál Csányi Sándornak el kellett döntenie, hogy ki felé hajlik. „Nem mindig nekem ad igazat. Néha jól teszi. Ha egy nagy volumenű döntésben ő nem vesz részt, és utólag kiderül, hogy nem nekem volt igazam, azt sokáig emlegeti. Egyes ilyen negatív döntéseknél az elévülési idő nála nagyjából tíz évnél kezdődik” – mondja főnökéről.

Tévedései közül például egy hitelügyletet említ, ami balul sült el. „Jól átvert minket egy gazdag ember (nem magyar), magánrepülője, hangárja volt, viszonylag sok pénzt kért tőlünk egy biztató projekthez, ami egyébként működött is.” Wolf László tárgyalt vele a legtöbbet, félrevitte a modor, a meggyőző érvelés, és aztán az egész stábon is átment a hitelkérelem. „Viszonylag érzékelhetőt buktunk rajta, emlékszem. Elnök úr is emlékszik, az a baj” – mondja félig őszinte mosollyal.

Kettejük kooperációja mégis az egyik legstabilabb és legtartósabb az OTP csúcsmenedzsmentjében, az a harminc év magáért beszél. Csányi Sándor nem arról híres, hogy akivel nem tud, nem szeret együtt dolgozni, vagy nem hozza az eredményeket, az fontos pozícióban maradhat, elég például a kifelé is legismertebb, Spéder Zoltánnal kialakult belső konfliktusára gondolni. „Rövid ideig tartott, nem nagyon éreztük a napi életben, nem sugárzott ki a szervezetre. Elnök úr gondolkozott rajta, hogy meddig akar vele dolgozni, és meghozta a döntést. Spéderrel mindenkinek volt konfliktusa” – mondja erről Wolf László. Mások meg azt mondják, ő ekkor is és mindig lojális maradt Csányihoz.

Azon se gondolkozott el igazán, hogy máshova menjen dolgozni, holott szakmai tudása és elismertsége nyilván megvan hozzá, hogy első számú bankár legyen. „Túl őszinte. Ahhoz kellene egy adag politikai ravaszság is” – mondja Korányi G. Tamás volt tőzsdei újságíró. Az ismert kisbefektető a 90-es évek eleje óta ismeri őt, ma üzlettársak is a felsőörsi biomeggykertészetben. És hát nem mindegy, hogy hol második ember valaki. „Nem akar első lenni, de más mögött biztosan nem lenne második. Senki mást nem fogadna el maga fölött, mint Csányi Sándort.”

És sehol máshol nem kapta volna meg akkora dózisban a nemzetközi terjeszkedés extra szakmai élményét, mint az OTP-nél. Bár új célország már kevesebb van, a meglévőkben mindig nézelődnek, és ma is vannak célpontok. „Olyan is, amiről még a kollégák sem tudnak” – mondja Wolf László, és az addig szabadon sztorizgató bankár ezen a ponton zár. Egy potenciális akvizíciót a legoldottabb hangulatban sem kotyogna ki idő előtt.

A TE PÉNZED
Nyugdíjpénzek: ne félj, vásárolj!
1 105 167 önkéntes nyugdíjpénztári tag volt 2022 végén Magyarországon, ebből 569 ezren fizetik aktívan a tagdíjukat, és csak igen kevesen örülhettek, amikor év elején ránéztek a nyugdíjportfóliójukra. A pénztári portfóliók a gazdasági válság éveiben produkáltak utoljára olyan veszteségeket, mint 2022-ben: a jegybank adatai szerint átlagosan −6,8 százalékos nettó hozamot értek el.

Nincs min csodálkozni, a háború és az energiaválság árnyékában megritkultak a legalább infláció felett teljesíteni képes eszközosztályok, a pénztárak pedig különösen érzékenyen reagáltak a kötvénypiaci fordulatra.
Az sem meglepő, hogy az elmúlt néhány, munkavállalóknak szánt pénzügyi oktatásomon rendre megkaptam a harmincas, negyvenes éveiben járó hallgatóságtól a kérdést: hogyan kell kivenni az önkéntes nyugdíjpénztári megtakarítást és átrakni máshova, majd megszüntetni a tagságot?

Érthető az aggodalom, mégis azt tanácsolom mindenkinek, hogy legyen hosszú távú szemlélete és türelme. Bármilyen nyugdíjmegtakarításnak legalább egy évtizedre kellene szólnia (hiszen az aktív éveidben teszel félre apránként). A pénztári befektetést tíz évnél rövidebb idő előtt pont ezért fel sem lehet mondani. Ilyen időtávon lehetnek rosszabb évek, de a statisztikák azt mutatják, hogy a pozitív időszakok többszörösen kárpótolnak a nehezebb évekért. Az elmúlt évtized most is pluszt mutat – átlagosan 4,63 százalékos a hazai pénztárak tízéves nettó hozama.

A másik tanácsom „a vásárolj leárazva”, hiszen az alacsonyabb eszközárak jó beszállási pontot jelentenek. Ilyenkor érdemes bevásárolni és hizlalni a portfóliót, ahelyett, hogy portfóliót váltanánk, vagy megszüntetnénk a tagságot, és ezzel realizálnánk a veszteséget. Ráadásul, ha ezt tennénk, az elmúlt években zsebre tett állami adójóváírást is vissza kellene fizetnünk.

A kitartó megtakarítóknak pedig még egy bónusz tipp: többszörözd meg a húszszázalékos adójóváírást úgy, hogy kihasználod a háromévente felvehető hozam lehetőségét. Vedd fel a hozamot, amit új befizetésként helyezz el egy másik nyugdíjmegtakarításban, például nyugdíjbiztosításban vagy nyugdíj-előtakarékossági számlán, és kapd meg ez után is az adóvisszatérítést.

Sipos Csaba a Grantis Pénzügyi Akadémia alapítója és oktatója.