Az egyik első nagy internetes sztori, sikeres exit, erős track record és többszöri újabb útkeresés után Bíró Roland megint nagyon hisz valamiben. Olyasmit csinál, amit Amerikában is forradalminak tartanak.
Az Árukeresőt senkinek sem kell bemutatni. Több mint hatmillióan használják Magyarországon (és még sok millióan másik négy országban), a legnagyobb hazai ár-összehasonlító oldal, és a 2000-es évek egyik legnagyobb internetes sztorija. Abból a ritka fajtából, ami húsz éve is nagy dobás volt, ma meg szinte észre sem veszed, annyira alapvető – mindegy, minek az árára vagy kíváncsi, mielőtt vásárolni akarnál: strandpapucsnak, MacBooknak vagy fűnyíró traktornak. Kitalálója, társalapítója és egykori vezetője egy ideje kevésbé feltűnően forog a hazai üzleti körökben. Amióta tizenegy éve eladta cégét, inkább a háttérből tette hozzá a magáét a magyar startupvilághoz, mentorált, tanácsot adott, üzletet fejlesztett (mások mellett az egykori Sanomának, a Vodafone-nak, a Rokshnak és a Jófogásnak), és folyton agyalt valamin, mígnem egy neki is új területre tévedt, és újból cégépítésbe fogott.
„Nem az mozgat, hogy megint gurítsak valami nagyot. Nem hiszek abban, hogy az a dolgunk, hogy impact on the world, vagyis hogy minél nagyobb hatásunk legyen a világ folyására, csak rettentően élvezem, amit csinálok. Amikor hajnalban kapom a mailt, hogy kiment a rendszerünkben egy élesítés, azt úgy élem meg, mint egy karácsonyi ajándékot.”
Minden a kényelem irányába megy Bíró Roland tényleg különösen érzékeny ember. Ezt nem (csak) én mondom, fotós kollégámtól jött a megerősítés előzetes leírásomra, hogy bár vérbeli IT-figura, ne klasszikus kockára készüljön.
Harcsapaprikásos, haltepertős pizza Michelin-ajánlással: lehet ezt nem megnézni? És ebből nem is a kalauz a lényeg, az öntudatos tiszalöki kisvendéglő, a Horgonyzó régóta a radarunkon van.
Az M3-as autópályától jó félórányira kezdődik a Tisza szabolcsi szakasza. Kanyargós, 60-as táblákkal sűrűn megszórt út vezet arra, az ártér menti gátakon idilli bringaút és a vízügy 1973-ban kihelyezett, rozsdálló fémtáblái, a falvakban takaros Kádár-kockák, minden oszlopon népes gólyafészek. Hogy az élő folyó melletti tiszadobi holtág nem olyan üdülőparadicsom, mint, mondjuk, a Holt-Körös, arról tán csak csekély hossza tehet, netán az, hogy idén olyan három méterrel van lejjebb benne a víz, mint amit a helyiek normálisnak mondanak, de még valószínűbb, hogy rajtam kívül mindenki, aki arra jár, gondolkodik, és csendben marad, amíg nem talál magának egy eladó házat.
A folyó mentén sorban a harmadik település Tiszalök, itt van Magyarország legkeletibb olyan étterme, ami benne van a Michelin-kalauzban, amióta az ottani ítészeket sikerült meggyőzni, hogy ezt az országot a fővárosán túl is eszik és lakják. Pontosabban: a legkeletibb olyan vendéglő, ami nem egyetemi és iparvárosban, vagy ahhoz közel üzemel, hanem csak egy kisvendéglő valahol, egy út mentén.
A parkoló felőli teraszon hétköznap este söröző fiatalok, a beltér nyáron üres (Pesten amúgy bisztrósnak mondanánk), az udvarban fehér faszékes, kikötőéttermes dizájn és a kötelezőnél komolyabban vett gyereksarok. Az étlapon levesek, hal- és húsételek, továbbá pizza és burgerek – az én tippem az, hogy azért rá lehetett érezni, amikor megjelent itt egy angol úr vagy francia nő, és vászonzakóban a helyiek közé telepedett, hogy ők nem pusztán megéheztek Tiszavasváriba menet.
Mi viszont pont úgy festünk, mint egy itt nyaraló kisgyerekes család, akik több nap alatt többször is betérnek, így aztán több irányból is le tudjuk tapogatni a hely erősségeit. Sajnos nem a kiszolgálás lesz az: semmi dráma, leginkább csak személytelennek mondanám, ami máshol alighanem fel sem tűnne, de az országnak ebben a szegletében a kempingtől a bolton át a szomszéd falu csárdájáig annyira túláradóan és mélyről fakadóan kedves vendéglátó mindenki, hogy már az is feltűnő, ha valaki ebből kilóg – pedig itt aztán volna mire lelkesnek lenni.
Merthogy amik az országos átlagból is felfelé tűnnek ki, azok először is a levesek. Kóstolunk egy medvehagymásként szerepeltetett, de még inkább citrusos, üde borsókrémlevest bazsalikomos tejföllel, és haltepertő módjára sült, de kevésbé zsíros harcsafalatokkal. Aztán a napi ajánlatból egy hideg sóskalevest lágy tojással és füstölt harcsasonkával – ennek egy, a sóska mint növény és az édesvízi hal mint alapanyag becsületét visszaadó kampányban volna a helye.
És két nappal később, két előzményéhez hasonlóan tökéletesen krémes, a zöldség ízét kiemelő, tehát ügyes technológiahasználatról árulkodó hideg töklevest marinált tökkel, meg sima és korhely halászleveket. Utóbbiak korrektek (ezt úgy írom, mintha tudnék Budapesthez 180 km-nél közelebb ilyet, miközben nem tudok), viszont a nápolyi pizzakemencében, hirtelen sült, levegős buci eszményi társ hozzájuk, nagy szó ez a zacskós, szeletelt ipari kenyér országában. Halételekből a fogasra szavazunk. Ezt nagyon szerettem, amíg a bajszos főhorgász nem illegalizálta a halászatot Magyarországon, azóta értelmezhető minőségben küzdelmes beszerezni (a metrós mirelit kazah süllők, amiket a halsütőkben országszerte az olajba dobálnak, nem tartoznak ebbe a kategóriába), szóval a feladat nehezebbik része egyáltalán beszerzési forrást találni.
A Horgonyzóban tovább mennek ennél, sóoldatot is látott, ízes, vaskos, feszes halfilé áll elő a borsókrémen. Mellettük finom vajmártásba forgatva párolt zöldségek, azoknak is adunk egy esélyt, de ott műfajszintű nehézséget azonosítunk: azt, hogy a párolt zöldségek itt és a világ bármelyik pontján akkor lehetnének valamilyenek, ha nem párolnák őket.
A fogas 6000 forintos árával a legdrágább olyan étel az étlapon, ami nem steak. A bucinál már megismert kovászos tésztával készülő, nápolyi iskolás pizzáknál 3390 a csúcs, ez a pármaisonkás-rukkolás ára, ami nélkül valószínűleg Magyarországon tilos kemencét üzembe helyezni. Mi eszünk helyette tejfölös-kolbászos langallót, helyesen, de ez mellékes ahhoz képest, hogy harcsapaprikásos-haltepertős pizzát is, hogy megtudjuk, ez a viccek közül az ehető viccek közé tartozik-e.
Az derül ki, hogy egyáltalán nem vicc. A harcsapaprikás a szaftot, szószt adja, a leveseknél már megismert tepertő a feltétet, a tejfölpöttyök, a marinált lilahagyma és a snidling meg már, mondhatni, maguktól értetődők. Kérjétek helyben, mert ha hozzánk hasonlóan elviszitek, a pizza gőzétől megszottyad a dobozban a tepertő, de ha csak az út végéig, a Tisza magaspartjához mentek le vele, akkor arra sem lesz ideje.
A hely saját söreihez nem volt szerencsénk, a poharazott tokaji habzóboruk az átlagos nyári buborékos szőlőnél fanyarabb, de tartalmasabb is, passzol ide. A karcsú borlap további tételeibe nem lehet belezavarodni, de a halakhoz meg a húsételekhez is van mit párosítani. Desszertből lehetne tiramisut választani kürtőskalácsból (!) meg meggylekváros gofrit, de erre a pontra mindig túlontúl eltelünk, úgyhogy a gyerek keze vezet minket az eperlekváros túrógombóc felé, az övé viszont többször is. Jól teszi, a gombócok meg az inkább egy friss ragunak mondható lekvár is több súlycsoporttal könnyebbek az átlagnál, és ez a fogás alighanem átvészeli azt az étlapcserét, ami pont lezajlik, mire megjelenik ez a szám. Aki egy óránál közelebb jár Lökhöz, látatlanban is fordulhat arra.
Horgonyzó kisvendéglő Tiszalök, Tiszavirág utca 13. A tesztek időpontja: 2023. július 3., 4., 5. Az első vacsorán ezt ettük: Sóskaleves: 2290 Borsókrémleves, harcsa: 2490 Fogasfilé: 5990 Pizza: 2790 Túrógombóc: 2190 Egy üdítő: 550 Egy szörp: 990 Egy kis víz: 350 Egy pohár bor: 1380 Borravalóval: 21 000 forint
Miközben a Porsche család gyarapodása már a 30-as évektől formálta Európa technikai fejlődését, a Stuttgart címerével fémjelzett autómárka 1948 óta számítja évfordulóit. Idén nemzetközi programsorozat ünnepli a hetvenötödik születésnapot, a következő hetvenöt év pedig tele van
olyan kihívásokkal, amelyekre még képlékenyek a válaszok.
Vitray Tamás beszáll a Youtube-ba, Gere Andrea édesapjától átvett borászatát modernizálja, Küllői Péter pedig szünetet tart. Nem úgy Kilövés rendezvényünk, ami ráadásul Summer Editionben tért vissza. Júniusi-júliusi magazinbemutató.
Mindig efelé húzott a szívem: lehessen mindennel viccelni. De a vicc – legalábbis a jó vicc – nem egyszerű műfaj. Köze van a bizalomhoz, a hatalomhoz, és ha félremennek a dolgok, a szégyenhez is. Jóízűt nevetni másokkal együtt azt jelenti, értjük egymást, bízunk egymásban. A gond akkor kezdődik, amikor nem vagy rosszul mérjük fel a terepet. Kiderül, hogy nem azonos az értékrendünk, vagy nem […]
Lukács Lilla és Barabás Barna mögött nem volt többgenerációnyi ismeretanyag a borászkodásról, a Zelna mégis pár év alatt a Balatonfüred–Csopaki borvidék menő borászata lett. Sőt meghozta a nemzetközi elismertséget az olaszrizlingnek is. Azért jól jött a családi támogatás és az a körülmény, hogy a Zettwitz családban nem szokás a nyomásgyakorlás.
