Nem baj, ha hetvenkettedszer is te vagy az utolsó

Épp akkortájt kezdtél el a versengéssel foglalkozni, amikor a te életedben is megjelent egy ezzel kapcsolatos konfliktus. Hogyan alakult ki ez az irány?
Egyetemista koromban kialakult egy versengési konfliktus egy barátnőmmel, ez indította el bennem azt a gondolkodást, ami máig végigkísér. Egy jó barátság, amiben van ugyan versengés, de kontroll alatt tartják, mindkét felet előreviszi, azaz konstruktív.


Milyen feltételek változtatják ezt a kapcsolatot destruktívvá? Vagy megfordítva: ha két ember, csoport vagy akár nemzet között destruktív versengés alakul ki, milyen összetevőket kell megváltoztatni, hogy ismét konstruktívvá váljon? Ez kezdett el érdekelni, részben azért is, mert sosem öröm, ha egy jó barátság elromlik. A tapasztalatom az, hogy ha egyszer egy ilyen kapcsolat megtörik, annyira megszűnik a felek között a bizalom, hogy ritkán tud újra konstruktív versengés kialakulni.


A másik aspektus, ami – ezzel nagyon szoros összhangban – érdekelt, az az, hogy meddig tudnak a versengő partnerek együttműködni egymással, és milyen viszonyban van az együttműködés és a versengés. Amikor a 70-es években szociálpszichológiát tanultam az egyetemen, nagyon erős volt az amerikai irány. Az amerikai szociálpszichológusok ezt a két jelenséget ellentétnek fogják fel.