Provokatív kérdéssel kezdek. Ki a fene iszik még whiskyt?
Vicces kérdés, mert sosem gondolok rá, hogy ki a fogyasztónk. Olyan terméket szerettem volna a piacra dobni, amit ha megkóstolnak a whiskyrajongók, azt mondják, még sosem ittak ilyet. Aki meg nem ismeri annyira ezt a világot, őt csak meg akarom lepni. De egyáltalán nem figyelem a trendeket.
Pedig épp a trend van a kérdés mögött. A Z generáció egyre kevesebb whiskyt, sőt alkoholt fogyaszt, de a Sovereign Brands talán pont őket próbálja megszólítani.
Erről szól a márkázás. Az ital ennek csak egy része. A másik, és az nagyon fontos, hogy milyen érzést, érzelmi kapcsolódást nyújtunk. Úgy gondolok a márkára, mint az utcai divatra. Az is a feladat része, hogy rá kell venni az embereket valaminek a kipróbálására. Mert tetszik nekik a kinézet, a feeling. Így lehet felkelteni a figyelmet, és ha az íz rendben van, meg is tartjuk őket mint visszatérő fogyasztókat.
És ha már a figyelem felkeltéséről beszélünk, a hiphop kultúra közegét ragadod meg a celeb-együttműködésekkel.
Nem így fogalmaznék. Apám negyvenöt évig dolgozott ebben az iparágban, és azt hajtogatta mindig, hogy a menőt nem lehet megvásárolni. Nem erőltetheted rá a fogyasztóra, mit igyon. Nincs itt nagy marketing, egyszerűen csak hagyjuk élni a márkáinkat. Sok nagyvállalat próbálja bevásárolni magát az emberek szívébe. Erre nekem nincs pénzem, de nem is akarom csinálni, mert szerintem hibás a hozzáállás. Az összes hiphopsztár is ismerte már a márkáinkat, mielőtt elkezdett velünk dolgozni. Rick Ross vagy Lil Wayne például tíz–tizenkét éve a barátaim, nekik ez nem egy tranzakció, hanem hosszú távú kapcsolat.
Whisky Skóciából, rum Barbadosról, konyak és pezsgő Franciaországból, gin Brazíliából. Miért nem koncentrálsz egy területre?
Mert ha van egy kategória, amiben jobbat tudok alkotni, mint a versenytársaim, akkor piacra akarok dobni egy új márkát. Ha ez nincs meg, bele se kezdek.
Most is gondolkodsz valami újon?
Igen, csúcskategóriás, bespoke termékeken, de még nem állnak készen, és nem akarok elsietni semmit. Fiatalkoromban mindent azonnal akartam, és meg is lett a következménye. Az első termékem egy szójából desztillált vodka volt, és azt szoktam mondani, hogy ez a valaha volt legsikeresebb márkám. Már nem kapható. (Nevet.) De szinte mindent ebből a bukásból tanultam.
Téged vonzanak ezek a bukásokból kovácsolt sikersztorik. Sorozatot is indítottál Self Made Tastes Better néven, DJ Khaled, Post Malone vagy Lil Wayne mesélik el útjukat a sikerig. A nyilvánvalóan kiemelkedő marketingérték mellett miért szeretted volna bemutatni ezeket a történeteket?
Mert motivál, ha hallom, mennyi minden szaron mentek keresztül az emberek, mielőtt eljutottak a sikerhez. Rólam is azt hiszik, hogy egyszerűen ment. De az első öt év rémisztő volt. Elvesztettem a házam, és az IRS (az amerikai adóhivatal – a szerk.) kipucolta a bankszámlámat, mert adófizetés helyett az összes pénzem a bizniszembe öltem.
Hét évad és több mint hatvan epizód után felfedeztél egy mintázatot, egy receptet a sikerre? Olyan lépéseket vagy okokat, amiket szinte mindenki megemlített?
Mindegyik előadótól megkérdeztem, gondolta-e volna, hogy a legnagyobb slágere sikeres lesz? Kilencvenkilenc százalékuk azt mondta, hogy utálta az adott dalt, ki sem akarta adni a kislemezt. De megtanulták, hogy néha csak ki kell próbálni egy-két ötletet anélkül, hogy túlgondolnánk az egészet. Az üzleti életben is sokszor túltervezünk, túlelemzünk.
Mondjuk, néha nem baj a túlelemzés. 2014-ben adtad el Jay-Z-nek a részesedésed a hiphopkörökben Ace of Spades néven ismert pezsgőházból, az Armand de Brignacból. Hét évvel később a rapper az LVMH luxuskonglomerátumnak passzolta tovább az üzlet ötven százalékát, anyalapunk becslése szerint 315 millió dollárért. Megbántad?
Igen és nem. Eladni egy márkát olyan, mintha a gyereked adnád el. Borzasztó, és a legrosszabb döntés, amit valaha meghoztam. De tudod, így osztották a lapokat. Ahhoz, hogy új márkákat hozhassak létre, el kellett adnom, mert nem volt több pénzem. Lényegében két választási lehetőségem volt: vagy lassan növekedek, és évek múlva dobhatok a piacra valami újat, vagy megválok az Ace of Spadestől, és elindíthatom a Deacont, a Bumbut vagy a Luc Belaire-t. Utóbbit választottam. Pokolian fájt, de már nagyobb vagyok.
A harmadik út az lehetett volna, hogy befektetőket keresel. De ha jól tudom, a Sovereign kifejezetten büszke rá, hogy szuverén. Miért fontos ennyire neked, hogy megmaradjatok családi biznisznek?
Mert a külső befektető rémisztő, nem nekem való dolog. Voltak korábban befektetőink, már az elején az exittel foglalkoznak, nem érdekük az építkezés. Én nem ilyen szemlélettel vezetem az üzletet. Nem tudom, hol lesz a vége. Így kivásároltam őket, és megfogadtam, hogy sosem lesz több, mert nem egyezik a víziónk. És ha valaki elcsesz valamit, akkor hadd csesszem el én. Kell a teljes felelősség.
Most melyik ital vonz?
Hangulativó vagyok, és most épp whiskyhangulatom van. Na, meg úgy szeretem a márkáimat, mintha a gyerekeim lennének, és a Deacon most a kisbabám. Ez a legizgalmasabb időszak: ki kell ismernem, miben jó, hogyan kell menedzselni. A Bumbu már kisiskolás, az elsőszülött Belaire tart a középsulinál.
Ütős, extravagáns ruhadarabjaidról is látszik, hogy az italok mellett szenvedélyed a divat is. Mi vezérli a stílusod?
Az érzelem. Hogy megszólít-e egy-egy darab. De vicces, hogy ezt kérdezed, mert úgy érzem, ebben még mindig fejlődnöm kell. Tanulom, hogy ki vagyok, és miben érzem kényelmesen magam.
Ki most a kedvenc terveződ?
KidSuper. Nézz utána, óriási név lesz!
