A Selmeci utcai próbateremben Puccini zenéjét próbálták. Az olasz zeneszerző éppen száz éve halt meg. Az olasz kormány létrehozott egy Puccini Emlékbizottságot, ők a Budapesti Fesztiválzenekart kérték fel, hogy tartsanak két koncertet Luccában, Puccini szülővárosának egy pici színházában, ahol még ő is dolgozott. November elején Fischer Ivánék erre készültek. A próba után a zenészek szétszéledtek, a karmester úgy húsz percre magára csukta irodája ajtaját, lebonyolított még pár telefont, majd leültünk. Az első kérdéseknél inkább borongó volt, kurta válaszokat adott, aztán kedélyesebb és sztorizósabb lett, szűkös időkeretünk vége felé még ő biztatott, „kérdezzen nyugodtan, mert emiatt ne legyen rosszabb”. A „legyen jó!” amúgy szállóigévé vált Fischer-mondat, olyan instrukció, amit zenészei negyven éve újra és újra hallanak tőle. Alapelvárás.

A nyáron láttam egy jópofa videót, amit föltett a Facebookra. Egy medencében úszkált, csodálatos volt a környék, sütött a nap, és azt mondta a kamerába, hogy milyen rosszul érzi magát ott a medencében, mert hiányzik a koncertterem, és mennyire várja, hogy újra szmokingban dirigálhasson a következő koncerthelyszínen, Luzernben. És akkor azon gondolkoztam, hogy sose esik jól a szünet? Hogyan töltődik föl?
Ez nyilván irónia volt, hiszen sütött a nap, gyönyörű környezetben töltöttem a szabadságot. Éppen úsztam, amikor átadtak egy üzenetet, hogy sürgősen küldjek el a Luzerni Fesztiválnak egy videót, amivel segíthetném a fesztivál promócióját. Gondoltam, hogy hát ez nagyon jó, jöjjön a kamera, itt a vízben elmondom, hogy most nyaralás van, úszkálok, de már nagyon várom, hogy ott álljak a luzerni színpadon. Egyébként tényleg vártam. Teljesen őszinte volt, és spontán.

Abszolúte annak is tűnt. Mint ahogy pár héttel azelőtt átélhettem ugyanazt az őszinte élvezetet, amit egy komplett turnén produkáltak Angliában, nem csak ön, hanem az egész zenekar. És azzal is szembesültem, hogy valójában ez olyan, mint az élsport. Egész évben feszített menetrend, egyik turné a másik után, ott minden reggel próba, este koncert, turnék között lemezfelvételek, itthon is koncertek, csak most, ősszel-télen még Lucca, Wuhan, Peking következik, és ez hosszú-hosszú évek óta így megy. Elsősorban mi kell ahhoz, hogy ezt ilyen tempóban lehessen működtetni?
Nem hiszem, hogy itt feszített lenne a tempó, csak a szervezésre kell nagyon odafigyelni. Ha jól van megszervezve, hogy ki mit csinál, és mikor csinálja, ha nem raboljuk egymás idejét, akkor minden olajozottan működik. Ha viszont rengeteg fölösleges időtöltés van, az egyik ember megnehezíti a másik dolgát, akkor tényleg úgy tűnik, hogy túl sok a koncert, vagy túl sok az akármilyen fajta tevékenység. De ha nem akadályozzuk egymást, nincs baj.

Amikor beszélgettem a zenészekkel, mindenki mást emelt ki, mint amit a legfontosabbnak tart az ön szerepéről, illetve arról, hogy mit is jelent Fischer Ivánnak lenni. Zenész, vezető, előadóművész, showman, pénzügyminiszter, coach, zenetörténész, pszichológus, sőt tömegpszichológus, ilyesmiket mondtak. Ön szerint mi a legfontosabb ahhoz, hogy a BFZ úgy működjön, ahogy működik?
Talán az, amit a közönség a legkevésbé lát, mégpedig a dolgok kitalálása. Most például benne vagyunk a 2023–24-es szezonban, és az, amit ebből akár a zenészek, akár a közönség érzékel, az mind már a megvalósítás. Azt látják, hogy be kell tanítanom a próbákon a darabot, el kell vezényelnem a koncerten, közben ügyes-bajos dolgokat kell kezelnem vezetőként, pedig ez csak a hab a tortán. Ez az én energiámnak mondjuk a tíz százalékát foglalja le.

A kilencven százalék az, hogy kitalálom, mi lesz például a 25–26-os vagy a 26–27-es szezonban. Mert ezekben még csak a fontosabb dátumok vannak meg, de mindent ki kell találni: a műsorokat, hogy milyen fajta koncerteket játsszon a zenekar, hogy kiket hívjunk meg vendégművésznek, hogy kik és mennyit játsszanak a zenekarban.

Tehát az egész távoli szezon egyelőre egy félig üres naptár, és ez a naptár meg fog telni részletekkel, ez az én munkám legnagyobb szelete. Nem is munka ez, inkább a legkreatívabb lehetőség, hiszen ki kell találni mindent. És ezt úgy tudom érzékeltetni, hogy van két munkatársam, az egyik Anna (Anna-Berenika Haefliger, művészeti tervezés – a szerk.), a másik Krisztina (Zöld Krisztina, operatív vezető – a szerk.). Anna foglalkozik a hosszú távú tervezéssel, tehát ő már a 2025-ös és azutáni éveket tervezi. És van Krisztina, aki a megvalósítást, a lebonyolítást irányítja. Ő a jelenlegi szezon felelőse, hogy mi lesz holnap, holnapután, egy-két hónap múlva, hogy fel kell hangoltatni a zongorát, hogy hol lesz a próba, hogy értesíteni kell a zenészeket, vendégművészeket satöbbi.

Nekem nap mint nap kell beszélnem Annával és Krisztinával, de Annával körülbelül tízszer olyan sokat beszélek, mint Krisztinával. Ezzel tudom érzékeltetni, hogy a távlati jövő kitalálása a legnagyobb feladat.

1983-ban mit jelentett a távlati jövő? Amikor ez az egész elindult, és abban az évben, december 26-án egy hatalmas koncerttel berobbantak a Zeneakadémián, akkor milyen hosszú távban gondolkozott?
Akkor az elvek voltak fontosak. Arra koncentráltam, hogy egy újfajta zenekar szülessen meg, tehát nemcsak egy akármilyen zenekar, hanem egy laboratórium, kísérleti műhely, ahol másfajta zenekar működik, mint a szokásosak. Az ezzel kapcsolatos gondolkodás, annak kitalálása, tervezése, hogy milyen reformokra van szükség, hogy ez az eredmény megszülessen, évekig tartott. Utána már csak be kellett indítani.

Jól érzem, hogy a benchmark tulajdonképpen sohasem Magyarország volt? Hanem a külföld, sőt a világelit?
Ez volt az alapítás körüli egyik legnagyobb félreértés. A 83-as, legelső zenészgeneráció tagjai úgy érezték, hogy a benchmark a külföld, a külföldi nagyzenekarok. Én ennek ellenkezőjét gondoltam. Azt, hogy mi itt megpróbálunk valami másfajta dolgot csinálni, ami jobb, mint ezek a híres külföldi zenekarok. Ez jelentős félreértés volt az első zenészgeneráció és közöttem. Én egy reformzenekart akartam, ők meg a nagy magyar zenekart akarták megvalósítani külföldi mintára. Ez sok vitához, beszélgetéshez vezetett, aztán lassan mindenkiben kikristályosodott, hogy mi is a cél.

Amikor nyolc évvel ezelőtt beszélgettünk, azt mondta, hogy nagy váltás előtt áll a Fesztiválzenekar, és mostantól az a cél, hogy az egész társadalom igazi szolgálatában álljon. Sikerült?
Szerintem sikerült. Nagyon érdekes egyébként, hogy éppen nyolc éve beszélgettünk, mert tényleg akkor kezdtük el intenzíven a közösségi tevékenységet, addig a Fesztiválzenekar igazán csak koncerttermekben játszott. Akkor született meg az a döntés, hogy egy szezonban bizonyos heteket úgy tervezünk, hogy kisebb csoportok iskolákban, idősotthonokban vagy akár kórházakban is zenéljenek. Hogy rengeteg olyan helyszínre menjenek, ami nem koncertterem, és azokhoz is eljussunk, akik nem szoktak jegyet venni. Ez a gondolat, kivinni a zenét egy sokkal szélesebb társadalmi réteghez, akkor óriási váltás volt nálunk, korszakváltás.

Miért akarták ezt csinálni? Mit tud adni a zene, azonkívül persze, hogy nyilván élvezet hallgatni? Miért fontos, hogy minél többekhez eljusson?
Mindig érdemes elgondolkodni, hogy mi is a cél. Nyilván vannak a világon zenekarok, ahol az alapvető cél már szinte elhomályosodott, helyette automatizmus van. És persze az is lehet cél, hogy a közönségnek szép élményt nyújtson egy zenekar, vagy hogy fennmaradjon, és állásuk legyen a zenészeknek, dolgozni tudjanak.

Én ennél szélesebb célt képzeltem el. Hogy a zenekart azért tartja fenn egy közösség, ebben az esetben a város vagy az ország, hogy az az emberek kulturális színvonalát javítsa, felemelje, szolgálja a kulturális igényüket. És nem elég csak az érdeklődő néhány ezer ember igényét szolgálnia, hanem azokét is szolgálnia kell, akik nem vesznek jegyet, és nem jutnak be a koncertterembe. Tehát ez szolgálat, egy misszió, a zenekar létének célja.

Vannak ebben még tartalékok? Más ötletek ennek a körnek a további kiszélesítésére?
Ezt a célt szerintem nagyon jól megvalósította már a Fesztiválzenekar. Nem hiszem, hogy itt sokat tudunk még szélesíteni, most teljesen más irányba fogunk nyitni.

Milyen irányba?
Tényleg nagyon jó, hogy körülbelül nyolc évenként beszélünk, mert így kirajzolódnak a zenekar különböző korszakai. Szóval én most azon dolgozom, hogy elinduljon egy olyan nevelési munka a zenekarban, ami eddig nem volt. A fiatal generáció konkrét tanításának és nevelésének programja.

Hogy fog működni ez a gyakorlatban? Azokat tanítják majd tovább, akik most kikerülnek a zenei iskolákból?
Nagyon sok zenekarnál működnek úgynevezett zenekari akadémiák, van ilyen a Berlini Filharmonikusoknál vagy az amszterdami Concertgebouw zenekarnál is, és sorolhatnám. Ez azt jelenti, hogy fiatal zenészek képzést kapnak, miközben játszanak, dolgoznak a zenekarban is. Egyfajta gyakornoki program, van ilyen az üzleti életben is. Részt vesznek a munkában, és beletanulnak a szakmába. Én annyit fokoznék még ezen a mi tervünkben, hogy a fiatalok nemcsak a szakmát tanulják meg, hanem azt a különleges reformmentalitást is, ami a Fesztiválzenekart elválasztja a világ összes zenekarától. A kreatív és felelős hozzáállást tanítanánk meg nekik, aminek egyik része például a közösség iránti elköteleződés vagy a közösség szolgálata.

És nemzetközi akadémia lesz. A nemzetközi fiatalok majd elmennek a mi zenészeinkkel a budapesti iskolákba, játszanak a gyerekeknek, vagy valamilyen programot csinálnak velük, ezt is megtanulják a zenészeinktől, és ugyanilyen típusú koncerteket fognak játszani egész Európában. Exportálni fogjuk a közösségi tapasztalatokat.

Azért is van szükség az akadémiára, mert egyébként nehéz az utánpótlás? Mekkora gond ez a Fesztiválzenekarnál?
Ezt egyáltalán nem érzem problémának. A kérdés inkább úgy merül fel, hogy a zenekar mostanra túl van két nagy fázison, és egy következőhöz érkezett. Az elsőben a magas színvonal létrehozása volt a cél, a másodikban a közösség szolgálata, ebben a két dologban bizonyos tapasztalatokat szerzett az itt dolgozók közössége. És most, a harmadik fázisban ezt a tapasztalatot át akarjuk adni egy fiatal generációnak úgy, hogy vigyék sokfelé a világba.

Ma Magyarországon milyen a zenei oktatás színvonala?
Szerintem még mindig nagyon jó. Azt gondolom, hogy tulajdonképpen itt mindent Kodálynak köszönhetünk. Kodály olyan zenei nevelést indított el az egész országban az óvodások tanításától a kórusmozgalmon keresztül a zeneiskolai hálózat létrehozásáig, ami szenzációs, ami miatt Magyarország az élen jár a zenei nevelés területén. A zenei általános iskolákban, ahogy az én gyerekkoromban hívták őket, megtanították szolmizálni és tisztán énekelni a gyerekeket. Rengeteget énekeltünk gyerekkórusokban, később felnőttkórusokban, ez csodálatos volt.

Aztán lassan elkezdett ez az egész rendszer hanyatlani, és nem azt mondom, hogy ez bárkinek a hibája volt. Természetes folyamat volt, mert az iskolák önállóbbak lettek. A szülő, a tanár és a diák esetleg már mást szeretnének, mint az énekórát, például több fizikát, matematikát, tornát, akármit, nem beszélve arról, hogy nagyon erősen bejött a popzene is az iskolákba. Az a színtiszta Kodály-rendszer, ami az én gyerekkoromban még megvolt, már csak nyomokban van meg, de még mindig megvan. Még mindig csodálatos érték.

A magyar zenei nevelés boldogabbá teszi a gyerekeket. A kórusban való éneklés a légzésnek is használ, egészséges, jó a szociális együttlétnek is, ráadásul az esztétikai érzéket is fejleszti. Mindenféle szempontból hihetetlen érték. Csak sajnos a Kodály-módszer sápad, gyengül, de még mindig sokkal jobb, mint akármelyik országban, amelyiket ismerem. Erre még lehet építkezni, alapozni.

Magyarországon kellően elismerik ma a Fesztiválzenekart? Hogy a világon igen, arról nagyon sokat lehet olvasni.
Ez kettős kérdés. Egyrészt hatalmas a pozitív visszajelzés, a közönségé. A covid után nagyszerűen visszajött a közönség a koncertekre, és hát megszólítanak a boltban, megszólít a taxisofőr, mindenki tud arról, hogy mit csinálunk, gratulálnak. És az is jó, hogy a Fesztiválzenekar támogatást kap az államtól, a fővárostól, és ez stabil, ezért nagyon hálásak vagyunk, hogy tudunk dolgozni.

De ha ennek a negatív oldalát nézzük, akkor azt látom, hogy itt van egy magyar zenekar, amelyiknek sikerült betörnie a világ élvonalába, ott van a – hogy is mondjam – Bajnokok Ligájában, ami egyedülálló siker, de azok, akik még ott vannak velünk, a külföldi versenytársaink, sokkal-sokkal több támogatást kapnak, mint amennyit mi itthon kapunk.
És nemcsak anyagi támogatást, hanem például azt, hogy amikor a berlini vagy a Los Angeles-i zenekar fellép, akkor az ottani közösség, a politika, a kurátorok, üzletemberek, tehát küldöttségek tömege kíséri a zenekart. Büszkék a zenekar sikerére, magukénak tekintik, részt vesznek benne. Minket nem kísér senki a turnékra, minket úgy kezel a kormányzat, mint az egyik magyar zenekart. Ez így rendben is van, nagyon hálásak vagyunk a támogatásért, de össze se lehet hasonlítani azzal a támogatással, amit a versenytársaink kapnak ebben a vezető rétegben.

Ha jól tudom a pontos számot, a négymilliárd forint körüli bevételből most évi 2–2,2 milliárd az állami támogatás.

De mellé kellene tenni, hogy mennyi például a Berlini Filharmonikusok támogatása.
Ha tudja kívülről, akkor megköszönöm.
Hát persze, körülbelül húszmillió euró.

Vagyis nagyjából nyolcmilliárd forint.
Igen. A legtöbben körülbelül három-négyszer annyit kapnak, mint mi.

Ez a támogatási összeg most 2024 végéig van szerződésben garantálva?
Igen, most addig van megállapodásunk. Itt sok-sok vita van egyébként, és ennek semmi köze sincs a politikához, mert függetlenül attól, hogy ki van vagy volt éppen kormányon, mindig vitatkoztunk a fenntartókkal. Most például azon, hogy nem növelik az inflációval a támogatást, én pedig ragaszkodom hozzá, hogy a zenészeink fizetése az inflációval nőjön, mert elvesztenénk a legjobbakat, és lehetetlen lenne versenyben maradni a nemzetközi élet élvonalában. De falba ütközünk, nem hallják meg az érveinket. Pedig csak annyit kértem a legutóbbi levelemben, hogy a támogatás kövesse az inflációt. Ezután értesítettek a döntésről, hogy nem követi.

De azért a stabilitás olyan értelemben megvan, hogy a jövőben is, tehát 2025-től is meglesz a támogatás?
Évenként kapunk értesítést. A stabilitás rendben van, a versenyképességgel van a dilemma. Amerikai meghívásoknak már nem tudunk eleget tenni, mert ott nagyon nagyok a költségek.

Amióta kitört az orosz–ukrán háború, a zenei világban is nagy viták mennek, például a Netrebko-botrányra gondolok, hogy lehet-e mondjuk orosz művészeket, énekeseket felkérni egy-egy koncertre, előadásra. Mi erről a véleménye? Mennyire szabad szétválasztani a művészi színvonalat és a politikai helyzetet vagy egy művész hozzáállását?
Nem örülök, hogy bizonyos művésztársaimat állásfoglalásra kényszerítik. Ha valaki valami rettenetes rezsimet támogat, vagy opportunista módon kiszolgál, az nyilván szörnyű. Voltak, akik kiszolgálták például a náci Németországot, ott maradtak, és részt vettek a propagandájában, világos, hogy ilyet nem szabad csinálni. De vannak apolitikus művészek, akik tulajdonképpen egyáltalán nem foglalkoznak mással, mint a zenével. Őket arra kényszeríteni, hogy csak azért, mert például orosznak születtek, határolódjanak el az orosz hatalomtól, ezt én nem szeretem.

Néha nem tehetik meg, mert függő helyzetben vannak, vagy a családjukat féltik, vagy van, aki zenekart vezet, és a zenekar létét kockáztatná a kritikájával. Szóval szerintem nem helyes művészeknek ilyen kényszerszerű kérdéseket feltenni. Én nagyon-nagyon sajnálom ezt a borzasztó háborút, és nagyon helytelenítem, de azt nem gondolom, hogy ezért az egész orosz kultúrát vagy az egész orosz népet ki kellene iktatnunk a kedvenceink közül. Továbbra is szeretem Csajkovszkij zenéjét.

És a legutóbbi BFZ–MÜPA Maratonon például egész nap Prokofjevet játszottak.
Igen, mi nem büntetjük az orosz zenét.

És ön szerint mennyire kockázatos ma Magyarországon, ha egy művész megszólal, és kritikát fogalmaz meg?
Hát ez is árnyalt kérdés, mindenkinek picit más. Azt tudomásul kell venni, hogy vannak művészek, akik függenek a hatalom jóindulatától, és nem beszélhetnek szabadon. Megjegyzem, ez mindig így volt. Már Mozart apja is azt tanácsolta a fiának, hogy legyen szíves, legyen óvatos, nem kell bosszantani a salzburgi hercegérseket azzal, hogy nyilvánosan kritizáljuk, belekötünk. Leopold Mozartról pedig nem lehet azt mondani, hogy megalkuvó opportunista lett volna, csak nagyon óvatos ember volt, és azt mondta, vigyázz fiam, hogy mit mondasz. Tudomásul kell venni, hogy ez mindig így volt.

A művészek sokszor függenek a hatalomtól, mert onnan kapnak támogatást, és azt gondolják, hogy nem fogom az én kenyéradó gazdámat nyilvánosan szapulni. És ez már ízlés kérdése is, nem lehet fekete-fehéren követelni ilyesmit a művészektől. A művész elsősorban zenélni szeretne, és beleszületik egy olyan társadalomba, ahol esetleg autoriterebb vezetők vannak, mint például ez a salzburgi hercegérsek. Mozart kevésbé volt szerencsés, mint Haydn, aki egy nagyvonalú gazdánál, az Esterházy hercegnél szolgált.

Ön élne most Magyarországon?
Itt is élek, megosztom az időmet Berlin és Budapest között. De teljesen hazaköltözni, őszintén szólva, nekem ez már nehéz visszalépés lenne. Tizenkilenc éves koromban mentem el Ausztriába, akkor ez olyan volt, mint a kiszabadulás, megnyíltak a perspektívák. Elmehettem Bécsbe tanulni, onnan rengeteg országba utaztam, éltem Hollandiában sokáig, Angliában, utoljára Berlinben, és azóta úgy érzem, hogy abszolút nemzetközi ember vagyok, akinek megvannak a lojalitásai.

Nagyon hazaszerető magyar vagyok, nagyon szeretem lokálpatriótaként Csobánkát, és megvannak ezek a ragaszkodásaim, de nagyon szeretem a szabadságot is, és a nemzetköziséget. Azt, hogy tulajdonképpen otthon érzem magam Londonban, Berlinben, Amszterdamban, Bécsben és Budapesten. És ezt fenn kell tartanom. Tehát azért nem adnám fel ezt a nemzetközi létet, mert megszoktam és megszerettem, és ez szükséges a mentalitás tágan tartásához, ahhoz, hogy valahogy objektívebb legyek, jobban megértsem a különböző szempontokat, és tájékozottabb legyek a világban. Úgy érzem, ha teljesen hazaköltöznék Magyarországra, beszűkülnék.

Látva a lendületét és egy csomó ötletét, ami még hajtja, annyira nem időszerű a kérdés, de mégis: szokott az utódlásán gondolkozni? Nagyon sokak fejében a Fesztiválzenekar egyenlő Fischer Ivánnal, de időnként eszébe jut, hogy mi lesz később?
Erről azt gondolom, hogy az, hogy mi lesz utánam a Fesztiválzenekarral vagy akármivel, ami most hozzám kapcsolódik, az nem az én dolgom. Sőt, még messzebb mennék. A kreativitás nagyon személyes valami. Az egyik ember így kreatív, a másik úgy, és én semmiképpen sem szeretném az utódom irányát vagy a módszereit megszabni, mert ezzel csökkenteném az ő szabad, kreatív irányválasztását.

Ha beleszólok, hogy mi történik utánam, az az utódom lehetőségeit korlátozná. Tehát nekem ebbe egyáltalán nem szabad beleszólnom. Ha én valamikor ezt abbahagyom, akkor azok törjék a fejüket, akik itt lesznek ebben az épületben, hogy valami okosat kitaláljanak.