Nyugat-Európában és Amerikában rohamosan növekszik a coaching iparág, az óriási fejlődés is azt mutatja, hogy egy jó szakembernek kiemelkedő szerepe lehet egy vállalat fejlődésében. De mit jelent pontosan a coaching? Az ICF magyarországi képviselőit kérdeztük, milyen versenyelőnyökhöz juthat az, aki belefekteti idejét és energiáját egy coaching folyamatba. A világszerte elérhető „vállalati edzők” száma az elmúlt […]
Nyugat-Európában és Amerikában rohamosan növekszik a coaching iparág, az óriási fejlődés is azt mutatja, hogy egy jó szakembernek kiemelkedő szerepe lehet egy vállalat fejlődésében. De mit jelent pontosan a coaching? Az ICF magyarországi képviselőit kérdeztük, milyen versenyelőnyökhöz juthat az, aki belefekteti idejét és energiáját egy coaching folyamatba.
A világszerte elérhető „vállalati edzők” száma az elmúlt két évtizedben folyamatosan nőtt, egyre több vállalat fektet be nemcsak a vezetők, de a nagy potenciállal rendelkező alkalmazottak coachingjába is. Bár Magyarországon is egyre keresettebbek a szakma képviselői, egyelőre még nem vált széleskörűen nélkülözhetetlen vállalati eszközzé az itthoni vezetők és vállalkozók világában a támogató szakember alkalmazása. Pedig az ICF (International Coaching Federation) felmérései szerint a coachingba beruházó szervezetek több mint fele magasabb munkavállalói elégedettségről és megnövekedett bevételről számol be, mint más hasonló szervezetek. És ez egy nem elhanyagolható statisztika, legfőképp nem egy gazdasági és munkaerőpiaci válság idején.
Az International Coaching Federation (ICF) a világ legnagyobb coach szervezete. 70 országban több mint 50 ezer tagja van. Az ICF célja, hogy építse, támogassa és megőrizze a coaching szakma integritását. Szakmai követelményrendszere és etikai kódexe a coaching iparág legelterjedtebb mércéjévé vált, háromszintű minősítési rendszerét világszerte ismerik és elismerik. A minősítés megszerzéséhez a képzésen kívül minden esetben minimum 10 óra mentor coaching és egy tudásfelmérő vizsga is szükséges.
Hetekig keresgéltük, hol találunk a magyar határhoz minél közelebb hóbiztos síterepet és családbarát pályaszállást. Az ünnepek végeztével egymás után gördültek a newsfeedre a vészjósló posztok Ausztriából, de még Franciaországból is, hogy az Alpokban alig van hó, és ha van is, olyan kevés és olyan régi, hogy nem nagy élvezet síelni rajta. Végül Nassfeld lett a befutó, és bár a pályákat eleinte kifejezetten mostoha állapotban találtuk, az utolsó napra leesett a hó, és még a nap is kisütött.
Kisbabával az idén nem vállalkoztunk nettó nyolcórás autóútra, mint legutóbb, amikor a covid előtti utolsó síszezonban Alta Badia és Drei Zinnen régióját térképeztük fel még csak egy gyerekkel, ugyanezeken a hasábokon. Most még a Budapesttől kicsivel több mint hat órára levő Nassfeldig is csak két részletben merészkedtünk el, egy sárvári termálmegállóval. A karácsony és szilveszter utáni Spirit Hotellel csak egy baj van: folytatódik az ünnepi nagy zabálás. A rokonok töltött káposztái és bejglijei után itt jönnek a svédasztalon feltálalt magyaros muflonok és vaddisznók, és hát ember legyen a talpán, aki ezek után nem kisgömböcként gurul le a fekete pályán.
Csakhogy utolsó sárvári napunkon már a BBC is arról ír, hogy nincs hó az Alpokban. Hóágyúk ide vagy oda, lehet, hogy a covid után most a klímaváltozás fújja le a síszezont? Miközben szörnyülködünk a barátok füves-napos Facebook-posztjain az Alpokból, persze eszünkbe jut, hogy ettől a téltől hónapok óta mindannyian azt reméltük, hogy enyhe lesz – Putyint leszámítva –, hogy az európai energiaválság ne kényszerítse térdre a kontinenst. Nos, az európai gáztárolókból épp fele annyi gáz fogyott eddig, mint tavaly vagy tavalyelőtt ilyenkor. Hát persze, hogy nincs igazi hó az Alpok lábánál.
Kicsit elszégyelljük magunkat, hogy nekünk most a gyerekkori budai fehér karácsonyokon és az erdélyi tavi korcsolyázásokon jár az eszünk, de végül csak autóba szállunk – legalább hibrid –, hogy a gyerekeink is lássanak havat ezen a télen.
Gondolta a fene, hogy ilyen geopolitikai és klímadilemmákkal indul ez az év, de már nincs visszaút, és az autópálya menti Landzeit főnökasszonyának zavarba ejtő tiroli dekoltázsából biztosan tudjuk: megérkeztünk Ausztriába.
Fűtött medence a hóban.
Mint Amerikában az Applebees Az étterem alacsonyan belógatott, vászonba bugyolált csillárokkal, antikra dizájnolt vadiúj bútorzattal és hagyományos alpesi egyenruhával próbál megidézni a suhanó kamionok mellett egy rég letűnt kort. Kicsit giccses, kicsit kimódolt, de a miliő nagyon osztrák, és Landzeiték még az autópálya mellett is képesek hangulatot teremteni, valami olyasmi ez, mint Amerikában az Applebees. És hát finom. A bécsi szelet és a túrós rétes után viszont már tényleg nincs megállás, és bár a sötétzöld fenyők között autózva nehéz elhinni, hogy fél óra múlva egyszer csak kifehéredik a táj, de amikor Tröpolach hatszáz méteres magasságában felkanyarodunk Sonnenalpe felé, hűvösödni kezd a nassfeldi levegő, és meglátjuk az első igazán havas hegyet.
Már majdnem 1300 méteren járunk, amikor egy kanyarban a hegygerinc fölött megjelenik a telihold, a kocsi ablakában csak úgy suhannak előtte a fenyőfák a lila naplementében. Ezt már nem az osztrákok csinálták, ilyet legfeljebb a hollywoodi animációs stúdiók filmjeinek elején látni. A mesébe illő holdkelte a következő kanyarban végleg eltűnik, ugyanis kétszáz méterrel feljebb egy ködfolyóban parkolunk le a Falkensteiner Sonnenalpe családi szállodája előtt. De a lényeg: van hó!
Már pakoljuk is a sok cókmókot a londinerkocsira. Önkiszolgáló, ugyanis a „négy plusz” csillagos családi szálloda úgy gondolja, hogy minek ide londiner, elég a kocsi, majd az „aktív pihenésre” vágyó családok megoldják. És persze megoldják, a másnap reggeli családi síkölcsönzéshez képest ez még csak a bemelegítés… De ne szaladjunk ennyire előre: a csupa mosoly horvát recepciós, Martina megszánja a fél kézzel a babával, fél kézzel a csomagokkal egyensúlyozó magyar anyát, és felkíséri a nyolcadik emeleti szállásra (nyugi, lift van), közben az apa a kocsiból rámolja a sícuccot az IKEA-s szatyorba. Na, megérkezett Kelet-Európa, gondoljuk magunkban, hogy gondolják magukban, de visszatér a zágrábi recepciós, és „megnyugtat”, hogy a vendégek hatvan százaléka magyar. Úristen, hát ezért autóztunk hat órát? – nevetjük el magunkat. Az itt dolgozóknak pedig tíz százaléka jött Magyarországról. Ennyit a számokról, a többi vendég mind horvát.
Jéghideg merülőmedence a szauna mellett.
Nem csoda: Zágráb alig három óra innen. Osztrák vagy német vendég egy szál se. Ők tudják, hogy mi a helyzet a sípályákon, fog el a gyanakvás, miközben a horvát recepciós bepattan az anyósülésre, hogy elnavigáljon minket egészen a garázsig! Hát, erre sem számítottunk a hideg-rideg osztrák Alpokban. Dovidenja – búcsúzunk el végtelenül kedves vendéglátónktól, és már törjük is a szobába bekészített házi csokoládét, mogyoróval és aszalt áfonyával megspékelve. A csokit majszolva kipakolunk a tetőtéri családi lakosztályba. Egy tágas nappali és két hálószoba két külön fürdőszobával és WC-vel, erkéllyel és kilátással a legközelebbi sífelvonóra és kék pályára. Holnap ott kezdünk – határozzuk el, és lerombolunk a szaunába, hogy vacsora előtt kiizzadjuk az út izgalmait az esti szaunaszeánszon.
A konyhán osztrák és olasz szakácsok váltják egymást.
I Still Haven’t Found What I’m Looking For Még a sárvári Spirit Hotel világszínvonalú szaunarészlege után is kifejezetten kellemes hegyi spába érkezünk: hatalmas gőzkabin, egy finn és egy bioszauna, kinti jakuzzi, benti merülőmedence, két pihenőszoba, benne vízágyak, fotelek és franciaágy méretű bekuckózós pihenősarkok. Közben kisiskolás fiunk beveti magát az étterem melletti játszóházba, végre kiugrálhatja magát a hosszú autóút után. A csúszdán lecsúszva tengernyi műanyag kis labda között landol, hogy aztán egy csomó magyar kisgyerekkel tárgyalják meg az élet dolgait, bújócskázzanak, vagy felmásszanak a „padlásra”, távol a szülői tekintetektől.
Ki van ez találva: gyerekklub rögtön az étterem mellett, kinti-benti úszómedence a családoknak, szaunarészleg a felnőtteknek, és rengeteg családi szoba, mindez rögtön a sípályák tövében. Nem véletlenül ez Nassfeld legnépszerűbb családi szállodája. Csak a nevét nem bírjuk megjegyezni: hol Frankensteinnek hívjuk, hol Finkelsteinnek, de a negyedik nap végére megtanuljuk: Falkensteiner.
A Falkensteiner Sonnenalpét mintha egy képeslapról vágták volna ki
Annál is inkább, mert tényleg tiszteletre méltó, hogy egy nagyipari, mainstream síszállodában sikerül családias hangulatot teremtenie a horvát takarítónőnek, Mateának, aki kölcsönadja a porszívóját a baba orrszívásához; a magyar házmesternek, Bálintnak, aki a lehető leghalkabban parkolja le a hókotrót az alvó babakocsi mellé; az olasz szaunamesternek, Klavdijónak, aki kedvenc zenéire rocksztárként hajlongva legyezi a vendégeket száz fok fölé; és a szintén olasz hotelmenedzsernek, Lucának, aki néha a konyháról köszön ránk, miközben sütögeti a grillen a halat, vagy a reggeli gyümölcslevet facsarja. Egyszer a bárban is látjuk kávét főzni, másnap a spa recepcióján találkozunk vele, utoljára pedig amikor talál nekünk egy HDMI-kábelt, hogy összeköthessük a laptopunkat a tévével.
Utolsó este élő zene van a bárban vacsora után, ide nem merészkednénk le, mert annyira azért nem ízléses az a bár, de épp a gyerekklubból próbáljuk felcsábítani a szobába a fiunkat, amikor másfél éves kislányunk egyértelmű jelét adja, hogy okvetlenül meg akarja nézni, honnan szól az ének. Kénytelenek vagyunk közelebb osonni, és a gitárosnak több se kell, hogy odapenderüljön, és a kislányunk szemébe nézve énekelje el a U2-tól az I Still Haven’t Found What I’m Looking For című dalt. Ezzel Falkensteinerék még a baba szívébe is belopják magukat – apukáról nem beszélve.
Koktél a bárban a pályák tövében.
Mintha víz alatt lennénk Na, de irány a pálya! „Szia, aranybarátom!” – köszön rá a fiunkra a síoktató, Gyuri, és már kezdik is a kurzust. Mi szülők is igyekszünk ellesni ezt-azt, hogy polírozzuk nem létező technikánkat, és Gyuri, aki a legprofibb és legkedvesebb síoktató, akivel találkoztunk az olasz–osztrák határon innen és túl, egyszerre hármunkat instruál három teljesen különböző szinten, hogy aztán együtt szlalomozzunk le a piros pályákon. A 110 kilométeres pályarendszer tövében az egyik pálya Ausztriában végződik, a másik Olaszországban. Az első délelőtt süt a nap, de a már köves-jeges pályák komoly feladatot adnak még a profiknak is: ennyi csetlő-botló sítársat még nem láttunk. Délutánra köd száll le a hegyre, és alig látni az előttünk lévő felvonót.
A családi lakosztály a Falkensteiner Sonmenalpe legtágasabb szállása.A hatalmas éttermet öt-hat elszeparált résszel teszik barátságossá.
A második napon tíz méter lehet a látótávolság, kicsit olyan, mintha víz alatt lennénk, csak plankton helyett csípős hó szitál, és azonnal el is olvad, hogy aztán a naplemente előtt jéggé fagyjon a pályákon. Az ezt követő állapotokra a német nyelv találó kifejezése a lábtörő hó, így naplementére mi már a szállástól ötszáz méterre levő Olaszországban robogunk a babakocsival, hogy Gyuri kedvenc hegyi étterme, a Kabrio teraszán ringassuk délutáni álomba a babát, üvöltő olasz popzenére. Működik.
Mire visszatérünk Ausztriába, már hóembert lehet építeni, annyi hó esett. Másnap reggelre
Vagy tizenöt éve én is síeltem itt családostul. Ideális hely hozzám hasonló kocasízőknek, akiknek a hütte és a szauna titokban fontosabb, mint a fekete pálya.
A háború elején még gyors győzelmet ígértek az oroszok Ukrajnában.
Ehhez képest hónapról hónapra új szinteket lép az orosz invázió, az ukrajnai ellenállás és a Nyugat szerepének mértéke.
Hidegrázós filmélmény után hajnalig tartó közös táncolás, vagy csak a látottak átbeszélése filmrajongó fiatalokkal egy ital mellett. A Cinema Niche csapata a filmnézési szokások újragondolása mellett olyan filmeket hoz el a magyar közönségnek, amik máshogy sosem kerülnének a széles vászonra.
Koligyer Zoltán nyolcéves koráig még biciklit sem látott, ma már milliárdos kerékpárgyára van az Alföldön. A Koliken bringabizniszt néhány éve már a második generáció felügyeli, és a kiskunhalasi üzemben éppen az exportot és az elektromos kerékpárokat célozzák meg.
Los Angeles-i és New York-i stúdiót is vezetett, majd az anyavállalat csődje után, a maga lábára állt, és a magyar rajzfilmszakma megkerülhetetlen alakja lett. Temple Réka, a Cinemon Entertainment animációs filmstúdió vezetője Egyiptomban, Szíriában és Magyarországon is volt gyerek, most a Föld iránti közös felelősségünkről készített mozifilmet Gauder Áronnal.
