Írta: Simó György

Most vagy soha, fakadt ki a parlamenti ülésszak megnyitásakor Kisida Fumio japán miniszterelnök a minap. Ez alkalommal nem a Nemzeti dalból idézett. Arra utalt, hogy a japán népesség csökkenése már olyan mértékű, hogy ha nem tesznek valami hathatósat, akkor a „nemzet arra a pontra jut, ahonnan kétséges, hogy fenn tudjuk-e tartani a társadalom működőképességét”.

Talpra japán, hí a haza!

Japán az öregedő társadalmakról szóló elemzések szürke hölgye, mondhatnám, nagymamája, a legtöbb, a témával foglalkozó elemzés vezető példája. Nem vagyok biztos benne, hogy mi, mindig különös anyagból gyúrt magyarok tudatában vagyunk-e annak, hogy a 2020–2050 közötti népességfogyást prognosztizáló elemzésekben csak a kilencedik helyen áll, az előtte lévő nyolc helyet egytől-egyig kelet-európai országok foglalják el. Sőt, az utána következőket is, a lista első tizenöt helyén Japán és Görögország kivételével kizárólag közép- és kelet-európai országok sorjáznak a listavezető Bulgáriától (22,5%) a tizenötödik Lengyelországig (12%). Magyarország a tizennegyedik: kevesebb mint harminc éven belül több mint tizenkét százalékkal kevesebben veszekedhetünk majd egymással Nemesmedves és Battonya között.

Négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon. Márciusban Pistyur Veronika tér vissza!

Hol sírjaink domborulnak, nem nagyon lesznek unokáink.
A népességfogyás a világ legtöbb, a modernizáció érett szakaszába jutott országában hasonló következményekkel jár. Kevesebb gyerek születik, mint amennyi a társadalom reprodukciójához szükséges, miközben a javuló életfeltételek következtében gyorsan nő a várható élettartam. Nemcsak kevesebben leszünk, de egyre öregebbek is. Magyarországon például a 65 éven felüliek aránya 21 százalékról 35 százalékra nő majd a következő harminc évben. A következmények drámaiak és hosszú távúak. Bonyolult és összetett, sokszor természetes társadalmi folyamatok rendszerébe kell beavatkozni ahhoz, hogy ez megváltozzon. Vagy alternatíva még a bevándorlók tömeges integrálása, és persze annak elfogadása, hogy elfogyunk, mint a gyertyaszál, ami – kell-e mondjam – elhagyott, üres szobában áll. 

Mindezt – az okokkal és a következményekkel – már leírták és elprédikálták sokszor. Mégis az az érzésem, hogy miközben félrenézve nem veszünk tudomást arról, hogy a 21. század egyik legfontosabb (a klímaváltozáshoz és a technológiai evolúcióhoz fogható mértékű) társadalomformáló jelensége történik meg velünk, elmulasztjuk a kézenfekvő esélyét annak is, hogy a megoldás keresésében közösen új energiákat találjunk. Elég meghallanunk a „családpolitika” kifejezést, elolvasnunk a technicizált vagy ideológiailag fűtött elemzéseket a gazdasági hatásokról, az összeomló nyugdíjrendszerről, a kevesebb munkáskézről, az idősellátás költségeiről, esetleg az elvándorlók el- és a bevándorlók fejvesztéséről, máris előbújik belőlünk az iskolai tanévnyitók félig figyelő, közönyös diákja, rosszabb esetben a dühödt, politizáló troll.

Fényesebb a ráncnál a kard. Kár, hogy így van

Simó György

A magyar kormány, mint annyi minden másban, egy jó problémafelvetést követően mellbe böködő másra mutogatással kombinálva teremtette meg ennek a beszélgetésnek is a kereteit. A népességfogyás és az öregedés megoldandó kérdéseit gyorsan összekapcsoltuk néhány merev állítással a migráció kulturális elfogadhatatlanságáról, a család szerepéről, a magyarok sajátos természetéről. A mi „most vagy sohánk” kényszeresen kapcsolódik össze a „rabok legyünk vagy szabadok” dilemmájával, akár van értelme, akár nincs. „A Nyugat nem akarja fenntartani önmagát”, jelentette ki a miniszterelnök a budapesti Demográfiai Fórumon, szokás szerint nem tudomásul véve a tényt, hogy Olaszország kivételével a többi nagy nyugati országban a népesség csökkenésének aránya lényegesen elmarad a magyarétól.

Fényesebb a ráncnál a kard.

Kár, hogy így van.

Lehetne pedig ez nekünk, itt élő, mindenféle magyaroknak a legfontosabb beszélgetésünk egymással, egymásról, természetes szövetségben, mondjuk a következő évtizedeinkről. Beszélhetnénk azokkal, akik az elnéptelenedő, jobbára idősek által lakott falvakban már kicsiben megélték mindazt, ami nagyban az országra vár, vagy épp azokkal, akik hetven felett is tele energiával alakítják maguk körül a világot. Ez az egyik legbonyolultabb és legfelemelőbb probléma, amivel egy gazdaságilag, érzelmileg és érdekeiben összekötött emberi közösség – a nemzet, sőt ha úgy tetszik, minden nemzet – a maga létezése kapcsán összekapaszkodva foglalkozhat. Olyan téma lehetne, ahol az ellenzék és a kormány, népi és urbánus, fiatal és öreg normálisan ülhetne le együtt gondolkodni.
Az elfogyni lassan kérdésére ugyanis csak egy normális válasz van: minden eszünket, energiánkat és ötletünket összeszedni annak érdekében, hogy élhető, erős és rugalmas társadalmat tartsunk fenn. Olyan országot, ami nemcsak örömmel itt tartani képes mindenkit, aki ide született, hanem befogadni és integrálni azt is, akinek kedve támad idejönni.

Egy olyat, ami csak a múltat akarja megbűnhődni, de nem a jövendőt.

A szerző a Day One Capital kockázatitőkealap-kezelő ügyvezető partnere.

A Forgó tagjai: Simó György, Pistyur Veronika, Tilesch György és Orbán Krisztián.