Egy könyvvel kezdődött: Babocsai Zsolt és David Vermeersch a masszív táplálkozási tévhiteket cáfoló China Studyhoz kötik a megvilágosodásukat. Miután elolvasták, elkezdtek megszállottan tanulni az egészséges táplálkozásról. Aztán le akartak számolni azzal, hogy a reggeli vagy finom, de egészségtelen, vagy egészséges, de ehetetlen, így 2016-ban belevágtak az itthon akkor még nem igazán ismert granolák gyártásába.
Írta: Varga Veronika
Péntek este fél hatkor már csak a két tulajt találom a Viblance újpesti üzemében – a százmilliós nagyságrendű éves forgalom ismeretében ez elsőre meglep. Volt idő, amikor minden külső szakértővel együtt húszan voltak, stabilan azonban mindössze tíz–tizenhárom ember dolgozik a havi átlag hat–nyolc, kiugró hónapokban tíz tonnát is elérő mennyiségű granola és zabkása előállításán.
Babocsai Zsolt és David Vermeersch nevetve mesélik, hogy a legtöbb ember azt hiszi, egy gazdag nő áll mögöttük. De ami a nehézség volt cégük felépítésében, az a legnagyobb büszkeségük is: az anyagi és a szellemi tőkét is kizárólag ők tették bele, nincs a háttérben gazdag család vagy befektető, nulláról indultak, egy pici garázsból, és még most is csak forgatják vissza az eredményüket.
A világ legjobb (?) indiai étterme meglepő módon nem Indiában van, hanem egy olyan városban, ami nem épp a szívem csücske. De ez az étterem olyat tud, amit még az anyaországban sem tudnak.
Első találkozásunkkor szembetűnő volt, hogy Himanshu Saini nem felel meg semmilyen séfekkel kapcsolatos sztereotípiának. Szerény, szinte már szégyenlős mosoly, fiatal kor, sem tetoválások, sem látványos vágásnyomok nem díszítik a karját, és ráadásul rengeteg haja van. És olyan ételeket főzött – egy udinei rendezvényen volt vendégséf –, hogy azonnal elhatároztam, meglátogatom az éttermét.
Erre nem is kellett nagyon sokat várni, Tokióba indulva beiktattam egy húszórás megállót Dubajban. Közismert, hogy a város kifejezetten téli nyaralóhely, mint ahogy az is, hogy a minőségi alapanyagok és nyomukban a séfek is bizony a sok pénz felé gravitálnak. Az indiai koszt szinte helyinek számít, tekintve, hogy Dubaj lakosságának negyven százaléka indiai, de Himanshu olyat kínál, amit még otthon sem kapnak meg.
Ha nem sikerülne bejutni a Trèsind Studióba, a kistestvér Trèsind is nagyon ajánlható. Ott kicsit lazább, kevésbé ceremoniális, de nem sokkal kevésbé izgalmas ételeket kóstolhatunk. És semmiképp sem szabad kihagyni a Jövő Múzeumát, ahova két–három hétre előre be kell jelentkezni. Lenyűgöző építészetileg is, de a belső tartalom sem okoz csalódást, tökéletesen alkalmas arra, hogy izgalmasan teljen két étkezés között pár óra.
Alapos kiképzésben volt része a Himalájától délre levő területek legjobb éttermében, az újdelhi Indian Accentben, majd a szintén világhírű mumbai Masala Librarybe tette át székhelyét. Kis kitérő után pedig már az Emírségek következtek, ezúttal már konyhafőnökként. Óriási könnyebbség, hogy a cégcsoport többi éttermének az a feladata, hogy profitot termeljen, így a Trèsind Studio megmaradhat tisztán az ő játszóterének, ahogy maga is mondja. Azaz csak arra kell koncentrálnia, hogy a lehető legjobb ételek készüljenek itt. Ennek köszönhetően a mindössze húsz vendég fantasztikus élményben részesül, egy egész Indiára szóló – a prémium alapanyagoknak, a rendkívül kifinomult konyhatechnológiának és tudásnak, valamint a séf kiváló érzékének hála tényleg frenetikus – ízutazásban.
Himanshu biztos kézzel oldja meg, hogy az India különböző régióiból származó ételek ne veszítsenek semmit sem eredeti varázsukból, erőteljes fűszereikből és színeikből, de mégis tökéletesen elegáns, igazi fine dining menüsorrá álljanak össze. Aminek csípnie kell, az csíp is, ami savanyú vagy keserű, az sem csak jelzésértékűen az – óriási feladvány ez a sommelier-nek is, de mesterien veszi ő is az akadályokat. A vendég pedig csak kapkodja a fejét, ahogy jönnek az izgalmas tételek, a tisztított vajban sült tarisznyarák égetett fahéjjal és currylevél-ropogóssal, a kofta húsgombócok savanyított karalábéval és birscurryvel, de előkerül jó pár utcai klasszikus is, persze elegáns verzióban: például chaat (északi sós snack) virágszirmokkal, kathi (zöldséges palacsinta) nyers és érett banánnal, füstölt paradicsomchutney-val és perui sárgachili-szósszal (ají amarillo). A séf érti a teljes kulináris glóbuszt, és nem fél használni.
A tálalás pedig egy külön cikket érdemelne, nyoma sincs a japán vagy északi minimalizmusnak, brutális és gyönyörű műalkotások egytől-egyig. A több néha több.
Hetekig keresgéltük, hol találunk a magyar határhoz minél közelebb hóbiztos síterepet és családbarát pályaszállást. Az ünnepek végeztével egymás után gördültek a newsfeedre a vészjósló posztok Ausztriából, de még Franciaországból is, hogy az Alpokban alig van hó, és ha van is, olyan kevés és olyan régi, hogy nem nagy élvezet síelni rajta. Végül Nassfeld lett a befutó, és bár a pályákat eleinte kifejezetten mostoha állapotban találtuk, az utolsó napra leesett a hó, és még a nap is kisütött.
Tizenhárom éve hat gyerekkel indították el az Under the Rainbow alapítványi óvodát. Mára 140 fős, négy telephelyes magánovi-hálózattá nőtték ki magukat. Ajánló a Forbes.hu-ról.
Írta: Knittel Martin, a legértékesebb magyar celebek és influenszerek listájának szerkesztője Valószínűleg nem először botlasz meg a „legértékesebb influenszerek” vélt paradoxonjában, ha fintorgással, de legalább szemöldököt felvonva olvasod a szókapcsolatot. Olyan ez kicsit, mint cukorral enni a túrós tésztát: az influenszerjelenség heves, zsigeri, általában nem túl jóindulatú véleménycunamit vált ki. Az érték – hát még a legértékesebb – pedig sokaknak talán […]
Ha Magyarországon szó esik a családi tulajdonban lévő cégekről, két név biztosan azonnal felmerül: Béres és Zwack. A Béres család tudatosan gondozza az alapító, id. dr. Béres József emlékét és szellemi hagyatékát, ugyanakkor aktívan dolgozik a jövő biztosításán is. A harmadik generációból a két idősebb testvér, Melinda és Marcell már részt vesznek a cégvezetésben, tagjai […]
