Ritka eseménydús negyedéven van túl a magyar gazdaság, mind monetáris, mind fiskális oldalról aktívan próbálták kezelni a nem túl bíztató helyzetet a döntéshozók, a végén már azt se lehetett tudni, hogy kinek mi lenne alapvetően a dolga: a gazdaságfejlesztési miniszter jegybankárként is funkcionált, a pénzügyminiszter a költségvetéssel küzdés mellett Brüsszelben vétózott, a jegybankelnök meg a fiskális politikát ostorozta.

Három hónapja még szinte meg se száradt a nyomdafesték az októberi Forbeson, amikor elkezdhettük volna újraírni az akkori helyzetleírást. Egészen pontosan ez állt a szeptemberi összefoglalóban: „A 400 feletti forintárfolyamot látva a rendszeres kamatemelések mellé az elmúlt időszakban már »kőhéja« kommunikáció is társult. Az MNB most már valóban elkötelezettnek tűnik amellett, hogy akár nagyon magas, a régióban messze legmagasabb kamattal harcoljon az infláció ellen. Jórészt ezzel magyarázható, hogy egyetlen jó hírként nyáron sikerült megállítania a forint gyengülését.” Aztán mire a lap az utcára, illetve a postaládákba került, a jegybank közölte, hogy 13 százaléknál befejezi a kamatemelést, amire a forint újra zuhanni kezdett.

Matolcsy György azzal indokolta az előző hetek, sőt hónapok kommunikációjával totálisan ellentétes lépést, hogy az MNB elsőként, a legjobbkor kezdte a kamatemelési ciklust, és kellően határozott is volt, de most már nincs rá szükség. Közel ugyanis az inflációs fordulat, és addig is olyan tényezők hajtják az árakat, amikre a monetáris politikának nincs ráhatása. A forint ezt a magyarázatot nem értékelte túlságosan, újabb öt százalék bukóig csak nézte a jegybank, hogy mi folyik, aztán 430 forint feletti eurókurzusnál újra irányt váltva közbelépett. Újra bevetve a korábban már alkalmazott és hatástalannak bizonyult trükköt az alapkamat és az irányadóvá váló egynapos betéti kamat szétválasztásával, utóbbit 18 százalékra emelte.