Japán eleve a kontrasztok országa, kiválóan megférnek itt egymás mellett a velünk élő XXII. század és a kifejezetten ősi hagyományok: a magasba ívelő felhőkarcolók tövében a rozoga, földszintes házak. Ugyanígy szálláshelyekben is elérhető a pár ezer forintos kapszulahotel, ahol egy „szobában” akár százan is elalszanak – egyébként meglepően komfortosan –, és a hotel, ahol mindössze egy hálóvendég van, és mindenki az ő kényelméről hivatott gondoskodni a nap huszonnégy órájában.

Én is nagyon szeretem az erős kontrasztokat, talán ezért vagyok ekkora Japán-rajongó is, így pár napon belül mindkét lehetőséget kipróbáltam Tokióban. A kissé hullaházra emlékeztető kapszulahotelt és a luxus legfelső fokát kínáló, a világon is egyedülálló hotelt, a szimplán csak Trunk (House)-nak nevezett létesítményt. Erre ugyanis nincs igazán szó, ami lefedné, valahogy úgy lehet elképzelni, mintha a sogunátusok korában épp egy sógun vagy szamuráj barátunk adná kölcsön a házát, személyzettel együtt. És ha épp nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, hogy legyen egy sógun barátunk, akkor most itt a lehetőség! Ennek ugyan ára is van, a mindössze két köbméteres kapszulában éppen száz napig lakhatunk annyiért, amennyiért a Trunkban egyet, de ki számolja?

Külön séffel, kis diszkóval
Már a fogadtatás is váratlan: a két komornyik fekete egyenruhában várja az utcán az érkező vendéget. Persze alaposan megkavarom a dolgot azzal, hogy taxi helyett gyalog érkezem a másik irányból, de végül egymásra találunk, és kezdődhet az utazás Japán középpontja felé. Ahova néha rögös út vezet, így hamar utolér például az egyik első kellemetlen élmény, ami minden japán túrámon előbb-utóbb bekövetkezik: a fejem alapos beverése egy ajtófélfába. Mert azokat ugye legfeljebb 175–180 centis testmagassághoz tervezik.

Hasonlóan sokkoló, de csak lelki sebeket okozó élmény, amikor kiderül, hogy bondage-tanfolyamon is részt lehet venni az ajánlott aktivitások között. Mivel a beach body szezonon már túl vagyok (néhány évtizeddel), inkább a tofukészítést és a halpiac-látogatást választom helyette. De még így is meg tudnak lepni – tinédzserként se vonzott igazán, mégis be tudnak rángatni vacsora után egy ivós játékba, amibe a két privát séfem is bekapcsolódik. Igen, nem tévedés, a szálláshoz tartozik két séf is, akik akár az éjszaka közepén is összedobnak bármit, ha a vendég úgy óhajtja, de mint kiderül, szívesen játsszák a ki tud még egy cseppet rátölteni a szakéspohárra anélkül, hogy a felületi feszültség megszakadna, vagy épp egy kő-papír-olló jellegű rettentő egyszerű, de a barátságos és vidám hangulatnak köszönhetően mégis mókás játékkal szórakoztatják magukat (és engem).

Tokió Kagurazaka városrésze alapvetően kulturális központnak is számít, és sok hagyományos japán vendéglőnek, úgynevezett rjóteinek (ryotei) is otthont ad. Ez az épület is rjóteiként működött a múltban, majd hagyományos táncokat oktattak benne (ki másnak, mint gésáknak?), mostani reinkarnációjában pedig összefonódik a két funkció: egyszerre étterem és egyben Japán legkisebb diszkójának helyszíne. Nem tévedés, a kétszintes, pár helyiséges kis házban megbújik egy minidiszkó is, természetesen komoly bárpulttal és – ez Japánban még természetesebb – tekintélyes karaokekészülékkel. A ház aktuális lakója akár vendégeket is hívhat, ahogy esetemben is történt, a szakácsok nyolc főig szívesen készítenek nekik is ételt, és ennyien még talán épp be is férnek egyszerre a diszkóba…

Ahogy a környéken is modern épületek váltakoznak régimódi japán házikókkal, az enteriőr is egyszerre hagyományos és modern. A konyhában kiválóan megférnek egymás mellett a legmodernebb eszközök a bincsótan (binchotan) faszénnel üzemelő grillsütőig, a ciprusból készült kád, vagy inkább medence gombnyomásra automatikusan töltődik fel, a falon pedig egy kortárs festő, Isikava Maszumi (Masumi Ishikawa) kicsit sem prűd alkotása díszeleg. Az évszakonként megújuló japán kertecske is a hagyományt képviseli, a bútorok és kiegészítők pedig egyszerre idézik meg a dicső múltat és a jelent, egyszerű, letisztult formák, japános minimalizmus, az egész világból összegyűjtve.

Hiro, a komornyik
Bár alapvetően nem étterem, ha épp nincs szállóvendég, akár étteremként is működik a Trunk (House). Az exkluzivitásnak ugyan komoly ára van, nem igen éri meg beugrani egy kis harapnivalóra, a minimális fogyasztást, 1,2 millió forintot akkor is ki kell fizeti. Ha viszont itt lakik az ember, barátibbak az árak, vagy inkább úgy fogalmaznék, az alapárhoz képest már nem is olyan nagy az ugrás. Na, meg addigra jól ismeri a személyzet az igényeinket, így tényleg tökéletesen baráti hangulatban és tökéletesen személyre szabottan történhet minden, ami a hely legnagyobb erőssége.

És ne gondoljuk, hogy a hihetetlen figyelem, ami a házbelső kialakításánál is megfigyelhető, nem terjed ki itt is mindenre. Hiro, a vezető komornyik az egyik legmagasabb presztízsű kulináris iskolában, a francia Ferrandiban végzett vendéglátás szakon, majd a három Michelin-csillagos Régis Marcon étteremben tökéletesítette a tudását.

Az élmény a belépéssel kezdődik, jó vendéglátóként, Hiro azonnal egy kis zöld teát készít, miközben a szakácsok életem vagjú szandóját grillezik a háttérben. Nem rossz kezdés, de Hiro még rátesz egy lapáttal. Bár nem vagyok nagy sörös, a ciprusfából faragott fürdőkádra jeges vödörben odakészített sör tényleg rettentően jólesik a forró fürdő közben, ezalatt a konyhámban a szakácsok fantasztikus vacsorát készítenek elő, amit komoly szakékóstoló kísér. A halas előételek után a csúcspont egy csodálatos, faszénen grillezett vagjústeak, amit alaposan átpirított magnólialevélen tálalnak árpamiszós szósszal és a legfantasztikusabb grillpadlizsánnal, amit valaha ettem. A köret sem hétköznapi: az agyagedényben párolt rizs liliombimbóval érkezik, egy kis japán savanyúság és miszoleves egészíti ki a főételt.

És aztán ebben a szellemben folytatódnak a következő napok is. Szinte mint egy figyelmes családtag, Hiro mindig épp akkor jelenik meg egy eszpresszóval, amikor az a legjobban esik, na és különleges programokat is leszervez. Egyik reggel például a városrész legnevesebb kézműves tofukészítőjét invitálja, hogy megtanítson, és ezzel egyben a reggeli is még különlegesebbé válik, de a csúcspont egyértelműen a halpiac meglátogatása. A hajnali kelés is könnyebb, ha a komornyik már gőzölgő kávéval ébreszt 4-kor, a luxustaxiról alkotott elképzeléseim is csúnyán felülíródnak, amikor beülök, na jó, befekszem a repülős business classt megszégyenítő fotelbe az autóban.

Aztán a legendás piac, a Cukidzsi (Tsukiji) utódjában, a Tojoszu (Toyosu) piacon derül igazán fény arra, hogy a nagy kedvesség micsoda kapcsolatrendszerrel van kombinálva: a tonhalárverést nem az emeleti folyosóról nézzük, hanem közelről, ahova naponta csak néhány embert engednek be, a kolompolós, kiabálós aukció így igazán hatalmas élmény. De itt nincs vége a történetnek, kiderül, hogy minket nagyjából minden elzárt területre beengednek, így kicsivel később már a reggelihez válogatjuk a hozzávalókat a séfjeinkkel. Közben alaposan megkóstoljuk a legjobb mijagi osztrigákat, Hokkaidóról hozott tengeri sünöket (kezeletlent is!), édes rákokat, és még a piac különleges kis teherhordó járművét, a furcsa felépítményéről tornyocskának nevezett elektromos targoncát is kipróbáljuk.

Aztán irány vissza, az alvás folytatása után egészen csodálatos reggeli vár a hajnali bevásárlásból: szasimik, grillezett halak, japán tojástekercs, tengeri pók, marinált halikra, lazacikra, geokacsa (ami nem kacsa, hanem kagyló), szenzációs, lágy szójaszósz, pácolt gyömbér és savanyúságok, miszoleves és párolt rizs, és persze frissen, cápabőrön reszelt vaszabi kerülnek az asztalra. Most már csak egy baj van, egyszer haza kell innen menni.