Hayes Barnard rájött, hogyan hozhatja össze a drága napenergiát a háztartások többségének költségkeretével. Igencsak megnövelte ambícióit, hogy bekerült a 400 leggazdagabb amerikai Forbes-listájára: minden amerikai álmot zöldre akar festeni.
Írta: Jonathan Ponciano / Közreműködött: Jason Bisnoff / Fordította: Zsadon Béla
„Mintha meg lett volna neked a covid ellenszere, de nem használtad volna, ilyen érzésem van” – mondja Hayes Barnard a texasi Austin tikkasztó utcáin manőverezve 2012-es Model S Teslájával. A sorozatvállalkozóvá lett ötvenéves szoftverügynök azt fejtegeti, hogy fintech cége, a GoodLeap hogyan segít megmenteni a bolygót – és teszi őt is gazdaggá. Az USA-ban kibocsátott üvegházhatású gázok úgy negyven százaléka épületekből származik, ehhez képest a közlekedés csak huszonöt százalékért felelős. „Villamosítanunk kell a lakásunkat. Nekünk! – győzköd egyre hangosabban. – Ki csinálja meg, ha nem mi?”
Persze a GoodLeap nem maga villamosítja az amerikai otthonokat, azt az alvállalkozói végzik. Viszont abban segít, hogy a tulajdonosok gyorsan fel tudják szereltetni a napelemrendszerüket: huszonötéves futamidejű finanszírozási konstrukciójában a közmű-megtakarítások fedezik a havi törlesztést, sőt egy kicsi még marad is. „Addig senki sem akarja megcsinálni, amíg nem jön rá, hogy azonnal spórolni fog vele – mondja Barnard. – Azt a kisvárosi fickót Iowában nem érdekli a karbonlábnyoma, de havi ötven dollár nagyon is.” A GoodLeap ma 28 százalékos részesedéssel vezeti a háztartási napenergetikai piacot az USA-ban, havonta majd egymilliárd dollárra rúgó kölcsönei 27 ezer háztartáshoz jutnak el. És ezek a számok várhatóan tovább nőnek, miután augusztusban a demokraták több tízmilliárd dollárnyi otthonzöldítési célú adójóváírási programot vertek át a törvényhozáson. Az amerikai háztartásoknak még csak négy százaléka váltott napenergiára, vagyis a GoodLeapnek igazán van hova növekednie. A GoodLeap tőzsdei értéke tavaly tizenkétmilliárd dollárra nőtt, miután a Michael Dell családi cége és a milliárdos Byron Trott BDT Capitalje vezette konzorcium nyolcszázmillió dollárt fektetett a cégbe. Ezzel Barnard negyvenszázalékos pakettje – még a hasonló fintech részvények értékének sikamlós voltát tükröző tetemes 35 százalékos diszkonttal is – megér vagy 3,2 milliárd dollárt. Barnard teljes vagyonát a Forbes négymilliárd dollárra becsüli, ami már van akkora összeg, hogy a négyszáz leggazdagabb amerikai közé röpítse.
A Pomo d’Oro már korábban is szárnyait próbálgató delikátja régóta kereste a helyét. Megvan.
Gianni Annoni Arany János utcai Pomo d’Orója megérdemelten számít intézménynek: hiába lehet mostanra a Duna egy kilométeres körzetében Budapesten bárhol eldobni egy kavicsot és eltalálni vele egy nápolyi pizzakemencét, rendes, teljes étlapos és el nem magyarított olasz éttermet találni jóval nehezebb. Náluk meg még gyakorta kifejezetten izgalmas szezonális ajánlatok is vannak, például a mostani őszi étlap is el tud emelkedni attól a sütőtök-libahús-gomba pasztellkavalkádtól, ami a szezonalitást is figyelő éttermek kötelező és limitált palettájának számít.
Más, valóban intézményként működni képes éttermekhez hasonlóan az árazása sem teszi elérhetetlenné, inkább a téglafalas, mély tónusú fabútoros, sárga izzós, kőpadlós, múlt századi hangulat, egyszóval a klasszikus trattoriás beltér az, ami eldönti, hogy kinek érdemes itt keresni egy számára hangulatos estét, és kinek nem. Nekem például nem, és ez nem az abrosz létén vagy nem létén múlik, hanem az is lehet, hogy érzetre vagy akár simán generációs alapokra kéne leegyszerűsíteni.
Merthogy a DOC Pane e Vino meg egy trendi borbisztró: annyival fényesebb, mintha másik napszak lenne odabent, körbe lehet ülni a bárt is, a kettő-négy fős asztalok meg még éppen nem zavaróan, de azért helytakarékosan vannak közel egymáshoz. (Utóbbi törekvést, illetve kényszert jelzi az is, hogy az alagsori mosdókhoz lift vezet – vagy a lépcső, vagy a konyha egy része nem fért volna be.)
Az előd a Pomo d’Oro egykori delikátja, ahol már úgy egy évtizeddel ezelőtt is fel-feltűntek táblás napi ételajánlatok, de akkor úgy tűnt, leginkább az akkori üzletvezető és barátai élvezték ezeket a kilincset egymásnak adó tészta- és sonkavásárlók között. Az utca túloldalára költözött új iteráció olyan, mintha megtalálták volna ennek a hobbiműfajból láthatóan jól pörgő biznisszé skálázott változatát. Hétköznap, aznapra foglalunk – a hely nemrég váltott profilt, telefonban még nem tudom eldönteni, hogy csak színdarab-e, amíg a naptárt nézegeti a foglalás felvevője, aztán egy sima telt ház utolsó székeire ülünk le kora este.
A többi széken jól értesült huszonéves európai utazók és középkorúbb magyar vendégek vegyesen, az étlapon az olasz–magyar séfpárosnak köszönhetően olasz bisztróételek egy-két magyar hangsúllyal. Előételfronton például a delikátpult kínálata (de abban például rikottakörözött), aztán meleg tapának pinsák (kisebb pizzalepények, tésztájuk a hiányzó láncszem, valahol a légies rómaié és az alapvetően hasonlóan könnyű, de megtermettebb focacciáé között), parmezánhabos, savanyított tojásos nokedli, olajban sült ravioli mártogatóssal. Egyszer majd azt is ki kell próbálni, végig lehet-e velük borozni egy estét (gyanítom, hogy közel sem lehetetlen), de mi inkább a sűrűn változó étlap főételeire emeljük tekintetünket. Tőkehalat kérünk, meg a napi tábláról egy tengergyümölcsei-tésztát, utóbbit kajánul összehasonlításra is szánva a múlt havi szállodai franchise-éttermes kalauzkedvenc megoldásával (Spago, Forbes 2022/12). Összecsapásukból a DOC változata jönne ki győztesen azoknak, akik nem Amerikán át közelítenek az olasz konyha felé: sokkal több a herkentyű, ízesebb a házi tészta, és egyszerre krémesebb és pikánsabb az itt is rákszószos-tejszínes mártás.
A halról meg félve írom le, hogy majdhogynem remekmű, mert már nincs is az étlapon: könnyű, az egész tányért beterítő, füstölt kaviárszemekkel teli mascarponemártásban kaporolajcseppek (ritka módon nemcsak vizuális kontrasztnak vannak ott, hanem valódi ízellenpontok) és kellemesen passzoló céklapürészigetek. A hal omlós és nem csak jelképes méret – ha még a bőre is egy kicsit határozottabban ropogna, átlépnénk a száz százalékot. Körülnézve a tengerszkeptikusok sem maradnak éhen: jön hátszín szarvasgombás pürével, szarvasgerinc csicsókacsipsszel és fügecsatnival vagy éppen borsós-kolbászos spagetti – mi legközelebb egy ilyen tészta felé indulnánk.
A desszertünk nem teljesen a főételek ligája: a bigné, ez a fánkszerűen sült tészta kívül-belül pisztáciás bélést és borítást kapott, amiből az derül ki, hogy létezik a túl sok pisztácia: az összhatás kissé nehézkes, és elég koncentrált a rá kerülő málnaszósz is ahhoz, hogy ne tudja oldani. Viszont az értő borajánlásnak is hála – ezer-kevéstől és nagyon könnyűtől lehet menni háromezer fölé, de figyelemre méltó és ritkán fellelhető vidékekig, pincékig – a hangulatunkat nem kell.
Kiknek: – Első vagy akárhányadik randira, ha mindenkit érdekel az étel, – Baráti körnek, – Borkedvelőknek. Mire nem: – Felvágós üzleti alkalmakra, – Nagyobb társaságnak.
DOC Pane e Vino Budapest V., Arany János u. 10. A teszt időpontja: 2022. december 1. Ezt ettük: Spagetti tengeri ízekkel: 5900 Tőkehal, füstölt kaviár, cékla: 6900 Pisztáciás bigné málnával: 2200 Egy üveg víz: 890 Három dl bor: 5470 Egy grappa (2 cl): 1090 Két kávé: 1500 Szervizdíj: 3593 Összesen: 27 543 forint
Gianniról annyit, hogy speciel nekem tökmindegy, hogy tégla vagy tükör, én nem belsőépítészeti szemlézni járok egy étterembe – eléggé el nem ítélhető módon –, hanem enni, és nála sohasem csalódik az ember.
Egy hotel, ami azt az érzést adja, mintha a milliárdos barátodnál tennél látogatást a múlt századi Japánban. És egy étterem, ahol minden úgy történik, ahogy neked a legjobb.
Írta és illusztrálta: Háy János Az elméleti fizika terelte a helyes útra. Amikor feketén-fehéren kiderült, hogy semmi sincs feketén-fehéren, hogy a newtoni tapasztalás puszta látszat, mert a nyilvánvaló dolgok mögött egészen más folyamatok zajlanak. Biztos volt benne, hogy a háttérben titkos erővonalak vannak, amiket a gazdaság szereplői, a tőketulajdonosok mozgatnak, s hogy minden, ami látható, a bankok például, meg azok a számlák, amikbe betekintést […]
Jobban szeretem, ha Csányi Sándor és Felcsuti Zsolt áll a lista élén, mint amikor Mészáros Lőrinc. Mészáros Lőrinc egy nagy, országos kacsintás, egy méretes idézőjel. Csányi Sándor sem mentes a politikai kapcsolatoktól, a háttéralkuktól és összefonódásoktól, de az elmúlt harminc évben azt is megmutatta, hogy építkezni és piaci viszonyok között versenyezni is tud. Felcsuti Zsolt pedig arra jó […]
Írta: Bánáti Anna, a Forbes-listák vezető szerkesztője Ha az ember hónapokon át listákat számol, egy idő után listapontokban kezd írni is. Íme öt gondolat az ötven leggazdagabb magyarhoz – érdemes észben tartani őket a lista olvasása közben. 1 A „vagyon” nem az, amennyid van. A vagyon az, amennyid lenne, ha eladnál mindent, amid van, legalábbis ezen a listán. A cégértékelési módszertanunk […]
