Gianni Annoni Arany János utcai Pomo d’Orója megérdemelten számít intézménynek: hiába lehet mostanra a Duna egy kilométeres körzetében Budapesten bárhol eldobni egy kavicsot és eltalálni vele egy nápolyi pizzakemencét, rendes, teljes étlapos és el nem magyarított olasz éttermet találni jóval nehezebb. Náluk meg még gyakorta kifejezetten izgalmas szezonális ajánlatok is vannak, például a mostani őszi étlap is el tud emelkedni attól a sütőtök-libahús-gomba pasztellkavalkádtól, ami a szezonalitást is figyelő éttermek kötelező és limitált palettájának számít.
Más, valóban intézményként működni képes éttermekhez hasonlóan az árazása sem teszi elérhetetlenné, inkább a téglafalas, mély tónusú fabútoros, sárga izzós, kőpadlós, múlt századi hangulat, egyszóval a klasszikus trattoriás beltér az, ami eldönti, hogy kinek érdemes itt keresni egy számára hangulatos estét, és kinek nem. Nekem például nem, és ez nem az abrosz létén vagy nem létén múlik, hanem az is lehet, hogy érzetre vagy akár simán generációs alapokra kéne leegyszerűsíteni.
Merthogy a DOC Pane e Vino meg egy trendi borbisztró: annyival fényesebb, mintha másik napszak lenne odabent, körbe lehet ülni a bárt is, a kettő-négy fős asztalok meg még éppen nem zavaróan, de azért helytakarékosan vannak közel egymáshoz. (Utóbbi törekvést, illetve kényszert jelzi az is, hogy az alagsori mosdókhoz lift vezet – vagy a lépcső, vagy a konyha egy része nem fért volna be.)
