I.

1991-ben egy nyári napon Bartha Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke épp a Nádor utcán gurult végig fekete Mercedesével, amikor észrevette az utcán sétáló Sugár Andrást. Még a külkereskedelmi minisztériumból ismerték egymást, András annak idején mindennap tíz órakor felment az akkor osztályvezető-helyettes Bartha irodájába, hogy elolvassa a Népsportot. „Mert őneki járhatott.”

Megállt az autóval, és kiszólt: „Andriskám, hallottál a Westelről? Tegnap Vic Pavlenkóval vacsoráztam, vezérigazgatót keres. Szerintem meg tudod csinálni. Itt a névjegye, hívd föl!” Vic Pavlenko a Westel Rádiótelefon Kft. negyvenkilenc százalékát birtokló US West képviselője volt. Pavlenko és Sugár András néhány nappal később a Hilton teraszán három órán át beszélgetett a lehetőségről, a harmadik óra végére kiderült, hogy a másik tulajdonos, a Matáv vezérigazgatója, Horváth Pál már rég leokézta Sugárt, feltéve, hogy neki is tetszik az ajánlat.
„Hát persze, mert addigra már három éve dolgoztam a Matávval különböző távközlési projekteken. Még aznap este megállapodtunk. Szerezzek pénzt a Westelnek, ez volt a cél.”

Sugár András, a Westel vezérigazgatója a következő néhány évben 180 millió dollárt húzott be a projekt elindításához, de amit a céggel elért, jóval túlmutatott a befektetéseken.

II.

1956.október 23-án az Uzsoki utca 34. szám alatti házat több mint egy tucat belövés érte. A Bosnyák téren a magyarok Molotov-koktélt dobáltak a szovjet tankokba, és azok egy irányba kezdtek lőni. „Szinte mind a mi házunkra és a kórházra esett – emlékszik vissza András. – Mikor előjöttünk, láttuk, hogy nem maradt semmi a háztetőn. De túléltük, hála istennek. Ezt is túléltük.”

Tíz évvel korábban, 1946 márciusában született. Az Uzsoki utcai kórházzal srégen szemben lévő házak egyikében nőtt fel, „családias, kispolgári” környezetben, de nehéz körülmények között. Anyja francia és német nyelvű levelező volt, de egy betegség miatt sokáig nem tudott dolgozni, jogász apja kétezer-háromszáz forintos fizetéséből éltek hatan, három gyerek, két szülő és a nagymama. „Nem lehet azt mondani, hogy gazdagok voltunk” – mondja.
Az akkoriban elit iskolának számító Kandó Kálmán Híradás- és Műszeripari Technikumba járt, tornatanár osztályfőnök, negyvenegy fős fiúosztály, negyven kitűnő. Középső gyerek volt, nővére közgazdász, öccse építészmérnök lett – de nem a testvéreivel, és nem is az osztálytársaival való versengés motiválta a legjobban. Még egészen kicsi korában édesanyja a munkahelyén összebarátkozott egy házaspárral, akiknek velük hasonló korú gyerekeik voltak. A család a 60-as évek elején aztán kiköltözött az Egyesült Államokba, és az Andrásnál néhány évvel idősebb István az Amerika Hangja sport és kultúra rovatánál kezdett dolgozni.

„Anyámnak volt egy kis Sokol rádiója, és mindenhova hordta magával, hogy hallgathassa Istvánt. A Szent Korona hazahozatalakor István is hazajött mint Cyrus Vance külügyminiszter tolmácsa. Eljött hozzánk is Zuglóba, és ott zokogott az ajtó előtt, megígérte, hogy ő mint nagykövet még vissza fog jönni. Onnantól mindenki erre várt, állandóan őt ajnározták. És ez engem nagyon irritált – meséli András jókedvűen. – Nagyon szeretem, de nem értettem, miért tesz úgy, mintha csak kint lehetne érvényesülni. Ha valami igazán hajtott engem előre a családban, az az, hogy megmutassam neki és a Varsa családnak, hogy itthon is lehet.” (Varsa István 2004-ig, az Amerika Hangja magyar nyelvű adásának megszűnéséig dolgozott a rádiónál.)

A Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán végzett, utána az Elektromechanikai Vállalat nál lett TV- és URH-adókat fejlesztő mérnök. Bár néhány évvel később szakmát váltott, az ott eltöltött évek meghatározták a későbbi pályáját. Két dolgot alaposan megtanult: a műsorszórást és azt, hogy milyen éjjel-nappal felelősséget vállalni rengeteg ügyfélért. Előfordult például, hogy vidékről telefonáltak: leng az adó teljesítménye, csináljanak valamit. Ilyenkor összeültek a laboratóriumban, és elővették leghatékonyabb fegyverüket: egy hajszárítót.
„Tudtuk, hogy a lengés azt jelenti, hogy egy alkatrész elfáradt, de ahhoz, hogy kiderüljön, melyik, meg kellett melegíteni. Úgyhogy csináltunk a hajszárítóból egy ilyen csúcsos csöcsöt, amivel megfújtuk a modulátorban lévő elemeket, és megnéztük, hogy hő hatására mikor kezd el lengeni. Aztán amikor rájöttünk, hogy melyik csinálja ugyanazt, ami miatt riasztottak minket, szépen kiválasztottuk az új alkatrészt, bevágtuk magunkat a kocsiba, megvártuk a Himnuszt, és kikapcsoltuk az adót. Ki kellett szedni a régi alkatrészt, betenni az újat, beállítani, és reggel a fél ötös Rákóczi-indulóra visszakapcsolni az egészet. Közben az egész csapat engem nézett, én meg mindig azon imádkoztam, hogy csak nehogy nagyobb hibát csináljak, mint ami miatt jöttem.”

Egy másik alkalommal azon kapta magát, hogy antennát szerel a Misina-tetőn. „Meg kellett húzni a hollandert. A főmérnök, Tófalvi Gyula felküldött, hogy húzzam meg, mire mondtam neki, Gyuszikám, hát olyan hideg van, a vesém leszáll. Azt mondta erre, nem érdekes, rakjál be papundeklit a gatyádba, és menjél föl! – jóízűen nevet, aztán komolyabban folytatja. – De éreztem, hogy vannak ott nálam sokkal okosabbak is, akik jobban értik a nagy­frekvenciás működés mikéntjét, vagy hogy hogyan terjed a hullám.” Ma már nehéz elképzelni, hogy egy munkahelyen épp a főnök vegyen rá valakit váltásra, de András esetében ez történt: „Azt mondta, szerinte másik szakmát kéne választanom, amiben még sikeresebb lehetnék. Biztatott, hogy lépjek.”

III.

A Külkereskedelmi Minisztérium kereskedelmi főosztályán folytatta. A kérdésre, hogy egy villamosmérnök hogyan köt ki a minisztériumban, újra történettel válaszol. Édesanyja bátyja, Újházi László a 40-es évek végén sokat járt Londonba, hogy megalakítsa az ottani kereskedelmi kirendeltséget, gyakran megfordult a minisztériumban is.
„Sokszor mondtam neki, hogy szóljon, ha adódna egy lehetőség a KKM-ben. Aztán egyszer csak azzal állt elém: »Bandikám, voltam egy fogadáson a Margitszigeten, és odajött a Horváth Laci, azt mondta, keres a csapatába egy mérnököt. Amikor harmadszor mondta, hogy kell neki egy mérnök, eszembe jutottál!« Volt egy Wolf bácsi nevű ember, aki mindig kiment érte a repülőtérre, én pedig imádtam elkísérni őt, mert a nagybátyám ilyenkor nekem mesélte el először, mi mindent csinált külföldön. Varsa mellett ez is hajtott engem.”

1974-ben kezdett a KKM-ben, leginkább két céggel foglalkozott, a Transelektróval és az Egyesült Izzóval. Öt évvel később aztán megpályázott egy gyakornoki állást New Yorkba – nem őt választották. A dossziéját viszont elfelejtették visszaküldeni a személyzetire, kint maradt az illetékes asztalán. Rögtön a gyakornoki pozíció után döntöttek az 1980-as év kiküldöttjeiről is, de nem volt köztük elsőtitkár-jelölt. „Az egyik ottani kollégám mesélte, hogy meglátták a dossziémat, és azt mondták, hát menjen a Sugár András, úgyis ki akart menni New Yorkba. Nagy szerencsém volt.”

Öt évet élt ott, az első fél év kemény időszak volt: nem volt helyismerete, nem ismerte az ottani partnereket, ráadásul a családjával ment ki. A feladat a magyar export segítése volt. Részt vett például az 1982-es knoxville-i energetikai világkiállítás magyar pavilonjának megszervezésében, segített, hogy az Ikarus több száz busza rendben megérkezzen Kaliforniába, de az is feladata volt egyszer, hogy szerezzen olyan helyet a Ganz-MÁVAG-nak, ahol forgózsámolyokat tudnak gyártani a New York-i metrókhoz.

„Ezekhez hasonló nagy projektek mentek akkor. Írt nekünk egy vállalat, hogy miben kérne segítséget, ilyenkor nekünk utána kellett néznünk a témának, és el kellett intézni, amit kértek.” Mellette figyelniük kellett a kereskedelmi forgalom adatait, és jelentéseket kellett írniuk az export-import vagy az áruösszetétel változásairól.
„Egyszer el kellett mennünk a Wabcóhoz, egy fékbetétgyártó céghez, Pennsylvaniába. Jöttek velem ketten a Ganz-MÁVAG-tól, az én kocsimmal mentünk. Mikor elkezdtünk tárgyalni, egyszer csak bejött a tulajdonos, és azt mondta, ne haragudjanak, dolgozzanak nyugodtan, csak meg akartam ismerni magukat, mert ebédnél szeretném elmesélni a lányaimnak, hogy láttam három élő kommunistát.” A történet végén nagyobbat nevet, mint az összes addigi sztoriján együttvéve. „Jól eltöltött időszak volt, sok mindenben részt vettem. De szívesen jöttem haza.”

Itthon aztán már nem ment vissza a minisztériumba, a kereskedelmi kooperációkkal és licencvásárlásokkal foglalkozó Intercooperation vezérigazgató-helyettese lett. Itt – magánéleti okokból – 1987 nyarán ért meg benne a váltás. Máig emlékszik, hogy ráckevei nyaralójuk stégjén ülve kezdte el nézegetni az álláshirdetéseket a HVG-ben. Két érdekeset talált: a Tungsram műszaki vezérigazgató-helyettest, a Transelektro kereskedelmi igazgatót keresett. Utóbbihoz vették fel (később a cég vezérigazgató-helyettese is lett), 1991-ben aztán egy nyári napon a Nádor utcában lelassított mellette Bartha Ferenc, és nem sokkal később a Westel élén találta magát.

IV.

A Westel 0660 (azaz az analóg vagy „kis” Westel) 1989-ben jött létre, 1990. október 15-én kezdte meg a mobiltelefon-szolgáltatást, Közép-Európában elsőként. Mint minden távközlési projekt, ennek a beindításához is óriási összegekre volt szükség, hiszen eleinte kevesebb volt az ügyfél, az országos hálózat kiépítése viszont idő- és pénzigényes. András 1991 júliusában került oda, épp akkor, amikor elfogyott minden befektetés, több tízmillió dolláros hitelre volt szükség. „De láttam más országok példáján, hogy ez talpra állítható, ha van pénz. És ez volt az én feladatom. Vic Pavlenkót nem az érdekelte, hogy értek-e a vezeték nélküli hálózathoz, hanem az, hogy hogyan tudok pénzt szerezni.”

A Világbank befektetési ága, a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (International Finance Corporation, IFC) alá tartozó Első Magyar Alap vezérigazgatóját, Róna Pétert kereste meg: az alap büdzséje kilencven millió dollár volt, ebből tízet szerzett meg a Westelnek alárendelt hitel formájában. Júliusban került a cég élére, szeptemberben már ott volt a pénz. „De a távközlés orrnehéz, állandóan nyomni kell bele a pénzt. Semmi sem elég. Rengeteg fejlesztenivalónk volt.” Közben a cég alaptőkéjét is megemelték tizenkétmillió dollárra.

1993-tól aztán két Westel is működött. Ebben az évben írták ki ugyanis a digitális rádiótelefon-hálózatra a tendert, amit a Westel 900 és a Pannon GSM nyertek meg. A két tucat emberrel megalakuló a Westel 900 GSM Mobil Távközlési Rt. a „kis” Westel tapasztalatát és infrastruktúráját felhasználva kezdett működni (utóbbit később nyugdíjazták is). A nagytestvér már digitális technikán alapult, ami a COCOM-előírások miatt addig nem volt lehetséges.

1995 novemberében az új vállalat az előzőnél is nagyobb löketet, 170 millió dollárt kapott. A tizenhárom bankból álló konzorciumot az IFC vezette, élén akkoriban épp egy magyarral, Czakó Borbálával, aki már az első körös befektetésben is részt vett. „A kezdeteknél ott ültünk a Kaposvár utcában a Westel irodájában, és azt számolgattuk, hogy körülbelül mennyi ember vesz majd mobiltelefont, és hány percet beszélnek majd – emlékezett vissza Czakó Borbála négy évvel ezelőtt (Forbes, 2019/04). – Felteszed az ujjadat a levegőbe, és fogalmad sincs róla.”
„Egyetlenegyszer lettem komolyan ideges szakmai karrierem során: akkor – ezt már ma meséli Czakó a Forbesnak. – Aláírtuk a szerződést, átutaltuk a pénzt, de utóbb kiderült, hogy elszámoltuk a banki napokat, és érvénytelen lett útközben. Hajkurászni kellett Sugárékat, hogy rendezzük a kérdést. A 90-es évek elején vadnyugati körülmények között voltak még. Abban az időben százmillió dolláros mértékű pénzeket senki sem rakott bele ebbe az iparágba. Nemcsak a befektetéssel volt a probléma, az is nehezítette Andrásék dolgát, hogy rendkívül kevés ember értett a vezeték nélküli távközléshez. Akkoriban még én sem láttam mobiltelefont.”
A Westel végül az IFC legsikeresebb befektetése lett: a magyarok szívesen áldoztak pénzt mobiltelefonokra, ráadásul sokkal több időt is töltöttek telefonbeszélgetésekkel, mint korábban. A US West huszonkét (köztük sok távol-keleti) leányvállalata közül is a Westel teljesített a legjobban, nem csoda, hogy sorra húzta be a nívós külföldi díjakat. Andrásra máshol is felfigyeltek, 1993-ban a The Wall Street Journal a következő tíz év egyik meghatározó közép-európai üzletemberévé választotta.

A Westel kilőtt. 94 decemberében még húszezer előfizetőjük volt, egy évvel később százezer, az ezredfordulóra elérték a kétmilliót – a „kis” Westel mögötti lemaradását a Westel 900 másfél év alatt behozta. 97-ben a Magyar Szemle így írt a cégről: „Ez a vállalat egyike azoknak az oázisoknak, ahonnan kiindulva lassan termékennyé tehető a sivatag. A Westel 900-as telefon és közönségszolgálat remekül működik, és ne tagadjuk, hogy ez még ma is, önmagában is, figyelemre méltó, magyar szolgáltatás esetében.” 2002 áprilisában ők indították el a világ első teljes körű, kereskedelmi MMS szolgáltatását (multimédiás üzenetek küldését és fogadását), hat hét után ezer–ezerötszáz ember használta a funkciót.

András az akkori munkát állandó, nagyon kellemes agytornának írja le. Még úttörőnek számító hozzáállással mindent, de tényleg mindent megmértek és újramértek, hogy minél hatékonyabbá tegyék a céget, és szüntelenül számolgattak, hogyan balanszírozzanak a profit és az ügyfélelégedettség között. Utóbbi volt a vesszőparipája. „Azon vitatkoztunk például, hogy föl kell-e venni az ügyfélszolgálaton a telefont tíz másodpercen belül, vagy sem. Mondták is néha a tulajdonosok, András, a te minőséged nekünk túl sokba kerül!”

Mérnöki múltja egyértelműen előny volt („nem kellett mindent Ádámtól és Évától kezdeni, lehetett haladni” – mondja), de a kereskedelmi vonalon eltöltött másfél évtized is kifizetődött. A csapatmunka is erős volt: András a menedzsmentülésekre minden kulcsfontosságú emberét elhívta, rendszerint több mint ötvenen ültek a teremben. Állandóan rezgett a léc, nagyon oda kellett figyelni minden egyes adatra, minden tizedszázalékra. Az eladási számokat például mindennap megkapta a telefonjára – ne feledjük, a 90-es évek végén, 2000-es évek elején vagyunk. „Arra motiváltuk magunkat, hogy az üzleti tervet vagy teljesítsük, vagy túlteljesítsük.”

Közben 2004-ben a Westel felvette az anyacég nemzetközi brandjét, a T-Mobile nevet, aztán 2013-ban újra átkeresztelték, ezúttal Telekomra. (A Matáv egyik tulajdonosa a privatizációs pályázat 1993-as kiírása óta a Deutsche Telekom volt, 2000-ben tovább növelte tulajdonrészét, 59,52 százalékra.) 2005-re a Westel nyeresége évente átlagosan 45–55 milliárd forint körül alakult, ennek jelentős részét (35–40 milliárdot) minden évben visszaforgatták a hálózat fejlesztésébe.

„Emiatt fejlődtünk ilyen tempóban. Kérdezte is tőlem egyszer Aczél Endre (újságíró, rádiós műsorvezető – a szerk.), hogy lesz-e negyedik szolgáltató. Nem lesz, Bandikám, mondom neki. Évente negyvenmilliárdot fordítunk fejlesztésre, az tíz év alatt négyszázmilliárd. Ahhoz, hogy egy negyedik szereplő helyből magasat tudjon ugrani, be kéne tolnia négy–ötszázmilliárd forintot. Ennyi pénz nincs. Ráadásul csak a végét, a legrosszabb ügyfeleket kapja meg, és a legjobbak, az első húsz százalék adja a bevétel nyolcvan százalékát. Márpedig őket én megtartom, ha addig éljek is, őket nem viszi el senki.”

V.

Winkler János annak idején mint vezérigazgató-helyettes és marketing-értékesítési igazgató dolgozott András mellett. Főnökéről azt mondja, karizmatikus, erőskezű vezető, egyszerűen megfogalmazott jövőképpel. „Így hangzott: a piacvezetők és a minőségvezetők is mi legyünk – mondja. – Az amerikai tulajdonosok ezen sokszor csodálkoztak, mert ők azt gondolták, vagy a minőségre figyelünk, vagy a piacra, a kettő együtt nem megy. András csökönyösen ragaszkodott ehhez, és igaza lett. Nem a levegőbe beszéltünk: a mobiltelefóniában mind a kettő nagyon jól mérhető.”

Winkler szerint nem volt mindig könnyű együtt dolgozni vele: akaratos, már-már autokrata vezető volt, nem nagyon tűrte az ellentmondást – de akkoriban a Westelnek és a mobiltelefóniának is vaskezű vezetőre volt szüksége, hogy végig tudja vinni a növekedési folyamatot. András sokszor mondta neki, hogy azt szereti, ha „vibrál” a szervezet.
„Mondok egy példát: András egyszer felhívott az éjszaka közepén, mert a Fradi-pálya mellett az óriásplakátunk sarkáról leszakadt némi papír. Egy minőségben vezető cég márpedig ezt nem tűrheti. Nyilván nem azért hívott, hogy éjszaka odamenjek és visszaragasszam, hanem hogy hétfőn az első dolgom legyen ezzel foglalkozni. Ezt nevezem én vibrálásnak: senki se dőlhessen hátra, senki se higgye, hogy ő az élet császára, hanem küzdjenek meg érte mindennap. De fontos, hogy ez nem mikromenedzselés volt. Ha mikromenedzselt volna engem akármikor, öt percig maradtam volna. Nem a plakát a lényeg. Hanem hogy észrevette a hibát, és azonnal szólt nekem. Mert neki ez is számított.”

„Elképesztő, ahogy felépítette a Westelt – mondja Czakó Borbála. – Még a régióban is különleges volt, amit elért, senki más nem vágott akkoriban hasonlóba. Felépített egy nagyon jó csapatot, és sosem azt nézte, mit csinálnak a versenytársak. A globális sztenderdeknek megfelelő színvonalon vezette a céget. Kívül kereste a benchmarkokat. Nem csak az érdekelte, hogy nyereséges legyen. Az érdekelte, hogy az ő cége legyen a világon a legjobb, minden szempontból.”

András 2005-ös távozását akkor is és utólag is sokan azzal magyarázták, hogy személyes ellentét alakult ki közte és Straub Elek, a Westel-tulajdonos Matáv akkori vezérigazgatója között, de András szerint nem ez volt a meghatározó szál. A törésvonal inkább a cégek mentén húzódott: a Matávnak kétmillió ügyfele volt, a Westelnek addigra négy és fél, ráadásul a nyereséges, létezése óta piacvezető Westel finanszírozta a veszteséges vezetékes üzletágat. Mégis az a döntés született, hogy a nagyobb hal olvadjon be a Matávba, ne pedig fordítva. A Népszabadság akkori információ szerint a tulajdonosok azt remélték, hogy a beolvadás húsz milliárd forintos profitot hozhat négy éven belül.
„Az volt az indoklásom, hogy az összeolvadási stratégiával nem értek egyet. A jobbnak kell megvenni a rosszabbat, nem a rosszabbnak a jobbat. Ilyen egyszerű.” Sok szálat megmozgatott, hogy elkerülje az összevonást, menedzsmenti és kormányzati szinten egyaránt, de egyik próbálkozása sem sikerült. Felajánlották neki, hogy vezérigazgató-helyettesként maradjon a Magyar Telekomnál, de nem fogadta el az ajánlatot.

Ma már nem milliárdokban, hanem milliókban számol, tizenhat éve alapított távközlési cége, a Triotel Kft. árbevétele rendre százmillió forint felett alakul, harmincezer ügyfele van. Mellette 2006 óta a Máltai Köztársaság tiszteletbeli konzulja, ami leginkább egy one man show, az itt élő máltaiakkal kapcsolatos kérdésekben segít, ha kell. A legtöbb idejét viszont ma már nem a munka, hanem az unokák teszik ki: aznap, amikor ott jártam, épp algebrát tanult fiatalabb unokái egyikével. Nincs azonban mindig Magyarországon, az év egy részét Marbellán tölti feleségével. „Jó a levegő, sok a napfény, nincs pollen, kedvesek az emberek, lehet a tengerparton sétálni, golfozni – sorolja. – Tulajdonképpen a tél egész kellemesen eltelik, aztán hazajövünk, és itt folytatjuk.”

A Westellel kapcsolatban nincs benne megbánás. „Azt mondtam magamnak, egy életem, egy halálom, megpróbálom megakadályozni az összevonást. Nem sikerült. De nagyon fontos, hogy az ember lelkiismerete tiszta legyen. Mondtam is néha, hogy vagy győztes leszek, vagy hős. Hát hős lettem.”