„I love you baby and if it’s quite all right I need you baby” – üvölti bele két enyhén kapatos, boldognak tűnő hang a kora nyári éjszakába Valletta egyik nyüzsgő sétálóutcáján. Épp két harangszó között – a szállodánkkal szemközti Szent János-társkatedrálisban, a katolikus egyház egyik leghíresebb barokk székesegyházában ugyanis éjjel is negyedóránként kongatják meg a harangot. Két nap után hozzászokik az ember, ez az ára, ha a nyugodt tengerparti halászfalvak kedves vendégházai vagy a Bugibba- és Sliema-­féle üdülőparadicsomok modern luxusszállodái helyett az erődítményfalakkal védett, romantikus főváros egyik patinás butikhotelét választja.

A máltaiak mélyen katolikusok, minden napra jut egy templom (éppen 365 van belőlük), házaikat gyakran védőszentjeikről nevezik el, és Szűz Mária vagy Jézus szobrával díszítik. Hétvégenként valahol biztos van egy festa, ilyenkor lampionokkal és szentképekkel dekorálják az utcákat, a templomokat fényekkel, arannyal, kristállyal ékesítik, fúvószenekarral kísérve körbehordozzák a szentjüket, és pazar tűzijátékot rendeznek. Szinte fanatikus vallásosságukkal együtt (a válást csak 2012 óta engedélyezik) azonban igen nyitottak a máltaiak, a sziget az LMBTQ-közösség Mekkája, a társadalom természetesen sokszínű.

Talán épp zűrzavaros történelmüktől lettek ilyenek, a szigetet a Földközi-tenger közepén lényegében minden arra járó magának akarta, a föníciaiaktól a franciákon át a britekig, meg a jótékony johannita lovagokig. A keveredés meglátszik a máltaiak nyelvén, az arcvonásaikon, a szokásaikon és az ételeiken is. A házak befejezetlenek, a jövés-menés szakadatlan, a forgatag közel-keleti hangulatú – mégis valami megmagyarázhatatlan békét áraszt ez a mediterrán lüktetés.

A kis földnyúlványon fekvő Valletta alig egy négyzetkilométer, igaz, csak közigazgatásilag válik el a körülötte lévő településektől, valójában egyetlen nagy háztenger része, északon Paceville­-től nyugaton Birkirkaráig, délen Luqa repülőteréig, keleten Vittoriosáig. A belváros élénk metropolisz, intenzív éjszakai élettel, mindenféle nemzetközi étteremmel és egyet fizet, kettőt kap akcióval csábító koktélbárokkal. Ha utóbbi egyikét választod, a szűk, meredek keresztutcák szokatlanul alacsony lépcsőfokain ücsöröghetsz, és bámulhatod a színes, zárt faerkélyeket (a gallarijákat), a szorosan egymás mellett álló házak sárgás kőfalait, vagy az utca végén mindenhol látszódó tengert. A legenda szerint a lépcsős járdák azért épültek ilyen kényelmesre, hogy a lovagok a legalább húszkilós merev páncélzatban is komfortosan tudjanak lépkedni rajtuk.

Ami a gasztronómiai élményeket illeti, a helyi specialitást, a nyúlhúst etikai megfontolások miatt kihagytuk, viszont rákaptunk az úgynevezett máltai tálra, amin olíva, tonhal, babok, kencék és helyi kenyér van, és jól csúszik hozzá a másfél évszázados brit uralom egyik hagyatéka, a Guinness, avagy valamelyik gozói manufaktúrában főzött kézműves sör, amit naná, hogy a helyi nevezetességekről kereszteltek el, például Blue Lagoonnak, Fungus Rocknak vagy Golden Baynek. (A brit időkből őrzik még a bal oldali közlekedést, a piros telefonfülkéket és postaládákat, valamint a boltok angol konzervkínálatát.) Lampukiért pedig vissza kell jönni szeptemberben – ez a sziget egyik legjellemzőbb, fehér húsú halfajtája, a nyár végével nagy rajokban délebbre vándorol, így Málta déli részén augusztus végétől decemberig halásszák.

Vérdíj Caravaggio fejére
A Vallettát körülvevő erődítményt még a török hódítás idején építették a lovagok, és alighogy sikerült visszaverni a néhány ezer máltainak az ottomán csapatok támadását a hétszáz fős Szent János-rend segítségével, 1566-ban a rend főnökéről, Jean de Valette nagymesterről nevezték el az új fővárost. A történelmi épületek nagyobb része ma is áll, az egyes rendházak palotái és a bástyák új funkciót kaptak. A legdíszesebb lovagrendi vendégház, a Berġa ta’ Kastilja például ma a máltai elnök irodájának ad otthont, a Szent Jakab-erődből kortárs művészeti központot alakítottak ki, a Nagymesterek Palotájában 2015-ig a független parlament ülésezett, a félsziget csücskén, a Szent Elmo-erődben pedig hadtörténeti múzeumot rendeztek be.

A régi és az új amúgy is példamutatón működik itt együtt, igazi építészeti szenzáció a Szabadság téren a londoni Shard tervezője, Renzo Piano három mesterműve. A huszonöt méter magas fém pengék keresztezte új városkapu inkább becsalogatja a látogatót, nem pedig kint tartja, mint a mély árok felett működő eredeti felvonóhíd. Piano tervezte a benti oldalon a parlament új épületét is, amit gozói mészkőből építettek. A kőtömböket fejtéskor megszámozták, és ugyanolyan sorrendben tették egymásra, ahogyan egykor a földben voltak. Az épület a demokrácia hű jelképe: kívülről masszív, mint egy vár, és messziről úgy tűnik, mintha ablakai sem lennének, pedig rengeteg van.

Rögtön a szomszédban áll a második világháborúban lebombázott Operaházból kialakított szabadtéri színpad, a Teatru Rjal is, amit – szintén Piano tervei alapján – félig háborús emlékként őriznek. Majdnem bejutottunk, meghirdettek ugyanis egy koncertet péntek estére az Eurovíziós Dalfesztivál 1972-es máltai győztesével, ám az eső miatt áthelyezték egy benti terembe, így inkább kihagytuk az időutazást, hiszen igazából a helyszín izgatott volna bennünket.

A máltaiakat nehéz lepipálni abban, hogy mennyire büszkék a történelmükre, minden tengerből kiemelkedő szikladarabhoz kapcsolódik legalább egy legenda. Mellesleg lényegében az egész sziget nem más, mint egy hatalmas szikla. A legjobban talán a vallettai társkatedrális (a párja Mdinában van) audioguide-ja meséli el az ország vagy legalábbis a jótevő lovagok sztoriját. A tekintélyes méretű templom legnagyobb kincse Caravaggio Keresztelő Szent János lefejezése című festménye. Az aktuális máltai nagymester megengedte a művésznek, hogy letelepedjen a szigeten, pedig Itáliában vérdíjat tűztek ki a fejére, miután egy utcai verekedésben megölt valakit. Ám Alof de Wignacourt-t annyira lenyűgözték Caravaggio ecsetvonásai, főleg a róla festett portré, hogy hálából még lovaggá is ütötte. Csakhogy pártfogoltja nem sokkal később pont egy lovaggal került összetűzésbe, így kénytelen volt kizárni őt a rend tagjainak sorából.

Málta megihlette a filmeseket is, a Grand Harbourra szép kilátást nyújtó felső Barakka-kertben (az alsóba is sétáljunk el) tábla mutatja, milyen filmek készültek errefelé: a máltai szigeteken forgatták például a Trónok harcát, a Tróját, a Gladiátort, az Éjféli Expresszt és a Popeye-t is. A kikötő szemközti földnyúlványain fekvő Háromvárosok nevű területen (Birgu, Isla és Bormla) több filmstúdió is működik, Vallettából tíz perc alatt átvisz egy pici komp az ottani kikötőbe.

Tótágas szerelem
Már csak azért is célszerű Vallettában megszállni, ha nem all inclusive ellátásra és medencés szállodára vágyik az ember, mert innen a legegyszerűbb bejárni a szigetet busszal. Egészen 2011-ig szinte nemzeti jelképnek számító, sárga színű, 50-es, 60-as évekbeli veterán Bedfordok indultak az impozáns Triton szökőkút elől, és egy madzag megrántásával lehetett jelezni, ha valaki le akart szállni. Menetrendjük pedig nemigen volt, vagy ha volt is, nem tartották be. Ma is kész csoda, hogyan tud egy busz másfél órán át kanyarogni a szigeten, aminek a legnagyobb hossza is mindössze huszonhét kilométer. De nem sok értelme autót bérelni, hisz ugyanezeken a zsúfolt utakon lehet állni a dugóban nyáron, igaz, a busz hátránya ilyenkor, hogy egyszerűen meg sem áll a legfrekventáltabb tengerparti helyeknél.

Máltára amúgy sem jó főszezonban utazni, egyrészt a tömeg, másrészt az extrém hőség miatt, sokkal kényelmesebb májusra vagy júniusra, illetve szeptemberre időzíteni az utazást. Mi előszezonban is kerültük a népszerű turistahelyeket, egyetlen este hajóztunk át csupán Vallettából Sliemába, ahol megdöbbentő mennyiségű hotel épült, az úgynevezett strandok viszont ezekben a városokban egészen kiábrándítók. Nem csoda, hogy annyira megosztó Málta: aki egy Bugibba- vagy Sliema-féle helyen nyaral, nem látja a sziget igazi szépségeit, kimarad a történelemből, és a legszebb partok sem az üdülőparadicsomokban vannak. Akadnak viszont olyan turistacsalogató szemfényvesztések, mint a St. Julian’sban (San Ġiljan), a Spinola-öböl szélén a masszív kőtömbökből faragott két LOVE felirat, visszafelé és fejjel lefelé állítva: bármerről süti a nap, árnyékukkal jól olvashatóan a LOVE szót írják ki a járdára.

Napi húsz–harminc kilométeres gyaloglással viszont abszolút szabadnak érezheted magad, akár a brit uralom idején védműnek épült Victoria-vonalak mentén kóborolsz, vagy mondjuk a sziget nyugati oldalát választod. Aki bírja a tömény halszagot, annak mindenképpen látnia kell az elsőre kimondhatatlan nevű Marsaxlokk vasárnapi piacát. A frissen kifogott portékát a tengerparton, a színes halászcsónakok (luzzuk) előtt árulják már egész korán. Kár, hogy a háttérképbe bezavar a pár éve megépült hatalmas Delimara erőmű – ráadásul a legszebb itteni sziklás tengerpartra, a St. Peter’s Poolhoz is a környékén kell elsétálni.

Ha nincs vasárnap és halpiac, a Blue Grottónál érdemes kezdeni a napot, lehetőleg még mielőtt megjelenik a buszmegálló utáni első lejáratnál a máltai sólymot pénzért mutogató helyi arc. Itt benevezhetsz egy húsz–harminc perces motorcsónakos körre, és néhány euróért elvisznek a közeli barlangokba, ahol valóban valószínűtlenül kék a tengervíz. Nem messze, egy dombtetőn találhatók a Stonehenge-nél is régebben épült mészkőtemplomok, Málta világörökség részét képező megalitikus templomainak legjobb állapotban fennmaradt, több ezer éves darabjai. Napfordulókor és napéjegyenlőségkor reggeli túrákat tartanak itt, amikor az első napsugarak keresztülvilágítanak bizonyos köveken.

Pár buszmegállóra – vagy egy kis gyaloglásra innen – van Málta legmagasabb és talán legérintetlenebb pontja. A 253 méteren lévő, meredek falú Dingli-sziklák tetejéről pazar kilátás nyílik a közeli Filfla szigetre, de tiszta időben Afrika partjai is felsejlenek. Az apró Mária Magdolna-kápolna és a dombtetőre telepített NATO-radar között időnként feltűnik egy-egy lakókocsis gyümölcs- és Kinnie-árus. A kicsit édes, narancsos, határozottan keserű, gyógynövényes utóízű helyi üdítő életmentő tud lenni a nagy melegben, igaz, legalább olyan megosztó, mint maga Málta.

Herkentyű és Nyúlmáj
Mdina innen már csak nagyjából hat kilométer, ez volt Valletta megépüléséig Málta fővárosa. Ma csendes városnak is hívják, mert estére szinte kiürül, és napközben is teljesen autómentes. A nagyjából két–háromszáz helyi pedig elbújik az 1200-as években épült palazzókba. Kötelező célpont az arab alapokra épült monstre középkori városfalon a Fontanella Garden Tea House, ahol rendkívüli a házisütemény-választék.

A pici szigeten nincs túl sok út, így szinte bármerre mész, Mosta világhírű Rotundája mellett jó eséllyel elhaladsz, márpedig nem lehet nem észrevenni a mérete miatt. A római Pantheonra emlékeztető templomban 1942-ben csoda történt: egy német repülőbomba beszakította több mint hatvan méter magas kupoláját, de nem robbant föl, sőt a jelenlévő hívek közül senkit sem sebesített meg. Emiatt ma isten létének bizonyítékaként mutogatják a sekrestyében.

A legjobb strandok a sziget északi részén bújnak meg, Mellieħa hosszan elnyúló, fövenyes partja annyira népszerű, hogy főszezonban, ha nagy a tömeg, néha meg sem áll itt a busz. A közeli Golden Bayhez pedig több mint húsz év után is csak a Radisson szállodáját engedték be, pontosabban hagyták, hogy tovább bővüljön a komplexum – de legalább jót (például mindenféle tengeri herkentyűt, és aki szereti, nyúlmájat) lehet ebédelni Agliolio nevű olasz éttermében. Az évi két és félmillió turista miatt inkább a nyár elején jó errefelé is csobbanni, amikor még viszonylag kevesen bírják a húsz foknál is hidegebb tengert (májusban, huszonkét fokos levegőhőmérsékletnél már bevállalható).

Málta sziget volta miatt mindig is rendkívül sebezhető volt a tenger felől, ezért a nagymesterek őrtornyokat építettek a part közeli dombtetőkre, és ezeket úgy helyezték el, hogy az egyik látszódott a másikból. A Golden Bayhez közeli, szintén homokos Għajn Tuffieħa (Alma Szeme) öböl feletti őrtoronytól indulva ezeken a nyár elején még színes virágokkal borított sziklákon is kellemes egy kisebb túra, és jó magasból nézhetünk le a csodás természeti képződményekre.

Kaktuszgyümölcsöt és fügét felváltva szedhet az ösvényeket övező bokrokról nyár végén, aki a gyaloglást választja Golden Baytől egészen a Popeye Village-ig. És ahogy egyszer csak megpillantod fentről, a sziklás dombtetőről a parányi, festett díszletfaházakkal körülvett öböl szélét, az egészen varázslatos élmény. Az azóta szintén turistalátványossággá avanzsált műfalucskát ma már elkerüli, aki nem vurstlira vágyik, méghozzá busás összegért – de a naplementét azért nem rossz innen nézni.

Megmártózni a kék-lagúnában
Gozo, Málta kistestvére még érintetlenebb, kevésbé beépített, itt inkább mezőgazdaságból élnek a helyiek – meg nyilván turizmusból. Igaz, májusban a Victoria-beli (itteni főváros, más néven Rabat) éttermek egy része estére bezárt. Máltáról csak második éve lehet ide fast ferryvel átjutni, Sliemából és Vallettából indulnak nagyjából óránként a 45 perc menetidejű járatok – de még ha némileg tengeri betegnek is érzi magát rajtuk az időnként brutálisan felerősödő szél miatt az utas, sokkal jobb így átjönni, mint felbuszozni több mint egy óra alatt északra, Ċirkewwába, aztán ott kompra szállni.

Útközben egész közelről látszik a kisebb Comino és a még kisebb Cominotto szigete – kettejük közt azúrkék a tenger, naponta ezrek járnak ide nyáron a Kék-lagúnában megmártózni, szinte minden tengerparti településről indulnak kis lélekvesztő csónakok és nagyobb turistahajók is. Cominón nincs amúgy más, csak egy erődítmény, az il-Torri ta’ Santa Marija, ahonnan az utolsó brit katona is elhagyta Máltát a 70-es években.

Gozón gyalog indultunk Mġarr kikötőjéből nyugat felé, és egészen Xlendi festői szépségű öbléig eljutottunk. Az odáig vezető úton kilométereken át meredek tengerparti sziklafalak húzódnak, a különböző keménységű kőzetrétegek miatt más és más színárnyalatú csíkokkal. Gozo déli partvidékén lehet leginkább búvárokba botlani, miután több hajóroncsot is elsüllyesztettek nekik víz alatti látványosságnak.

2017. március 8. reggelén egyetlen helyi hallotta csak a morajlást, amivel leomlott a gozói Azúr-ablak, a Málta szimbólumaként is emlegetett ablak formájú, hatalmas sziklaképződmény. Dwejra így is a kis sziget talán legszebb pontja, a Gomba-sziklával (Fungus Rock), aminek lapos tetején az 1600-as években a nagymester emberei egy gumófajtát fedeztek fel, és azt gondolták róla, hogy gyógyhatása van. Itt is van őrtorony, és itt is romantikus hajóra szállni, hogy a kis belső tengerből induló csatornán át a nyílt tengerre kihajózzunk. A hajón megmutatják az ablak tengerfenéken nyugvó sziklamaradványait is.

Egészen más, ám legalább ennyire pihentető élmény az északi Ramla Bay és környéke. (Ramla I-Hamra Bay máltaiul vöröshomokos tengerpartot jelent.) A természet ebben az öbölben is visszavett valamit: Kalüpszó állítólagos barlangjának csak a töredéke maradt meg a strandtól kissé nyugatra. A helyiek büszkék rá, hogy Odüsszeusz ebben az öbölben szenvedett hajótörést (más kérdés, hogy egyes Odüsszeia-kutatók szerint inkább a Dingli-szikláknál), és a nimfa itt tartotta fogva hét évig. A barlang állítólag valaha egész labirintusrendszer volt, kijárattal a tengerre, ám mivel alig pár méter után hatalmas kőtörmelékek zárják el az utat, erről lehetetlen már meggyőződni. Biztosabb egy jó lampuki, amit legutóbb nagyobbacska kaktuszlevélben tálalva szolgáltak fel nekünk a strand melletti étteremben.