Tányérok a város szélén

Kétféle ember lehet a világon: aki tudja, mi az a hűvösvölgyi Nagyrét, meg aki távolabb született, ekképp: nem. Én az utóbbi kategóriába tartozom, de amióta tele van a hírfolyamom a Nagyrét-mentiségét hangsúlyozó Trattoria Prato posztjaival, építettem egy rétet a fejemben: fehér virágok, kajla kiskutyák, focizó gyerekek, pokrócok és párok, na, és ennek szélén egy olasz étterem hívogató étlappal és nagy átriummal, hát ez a világ legjobb ötlete.


Lehet, hogy tényleg ilyen a Nagyrét, de nem tudtuk meg, mert a Pratóhoz (ami olaszul egyszerre tányér és egy toszkán kisváros Firenze-külsőn) a rét mellett kell elhajtani a Nagykovácsi úton, aztán egy körforgalom után begurulni egy elég lelketlen murvás parkolóba, amit egy diszkontáruháznak álcázott fitneszterem, valamint tenisz-, padel- és focipályák öveznek, végül az ezekre néző Prato. De a Nagykörúthoz képest nyilván csend van, madárcsicsergés, és a vacsora végére egy parányi pocok is átszlalomozik a teraszon, szóval aki nálam kevésbé fixálja rá magát élete rétjére, az nem fog ekkorát csattanni érkezéskor.


Merthogy amúgy nem lesz mi miatt: a pincérek készségesek, a szörp és a limonádé finom, a konyha százötven méteres körzetében átható pizzaillat terjeng, a bor választás szerint olasz vagy magyar, a konyha olasz (mármint a benne tüsténkedők nemzetisége is, közelebbről: szardíniaiak), és egy ponton az olasz borvidékekkel és -fajtákkal példásan képben lévő felszolgálónkról is kiderül, hogy római születése nem jelentett hátrányt az ismeretek beszerzésekor.