Duda Ernő karizmatikus kúlsággal robban be a Medipredict budai főhadiszállására. Gyors parolázás után lendületes jelenlétéhez és cikázó gondolataihoz illő beszédtempóval csatlakozik rá a körülötte lévők energiáira. Első találkozásunk alkalmával jó húsz percig a Burning Manes élményeit sorolja, másodjára előző tárgyalásának benyomásairól mesél ­– onnan biciklivel tekert ide. Lejtmenetben jött a budai hegyekből, de aki egyszer a Mont Blanc lábáig is elbringázott, nem a terep könnyedsége miatt nem mutatja semmi jelét a kifulladásnak.

Szakmáról a következő kétszer két és fél órában kellő komolysággal beszél, de tekintetében mintha mindig lenne egy kimondatlan poén. Üzletember-kisugárzásának élét ugyanaz a rocksztárfaktor tompítja, amit az ünnepelt vizionáriusokhoz – Elon Muskhoz vagy Richard Bransonhoz – társítanak gyakran, és amitől én is eltűnődöm karizma és kiemelkedő siker viszonyán.

Mindkettőből bőven jutott neki is, tevékeny harminc év áll a sorozatvállalkozó mögött. Huszon-pár cégének ékkövei között ott van a Copy General, az Antikvárium.hu vagy a régió egyik legzsírosabb exitjét hozó, nagybetűs biotech sikervállalat, a Solvo is. De a kiszállás után – egy portfólió fölött vállalt angyalbefektetői szerep mellett – a vérbeli kitalálóember Duda Ernő már a következő nagy dobására készül.

Én itt egy senki vagyok
Az irodisták jól ütemezhető, 11.45-kor beinduló gyomornedv-ciklusa miatt a Science Park kantinja délután kettőkor már csaknem teljesen üres. Fontos ember lévén Ernő még nem evett – így gyors ebédet ígérve a tárgyaló kényelme helyett itt mesél hőskort, míg a háttérben csajkák csörögnek.

Levesét csak hébe-hóba kanalazza, ahogy belevág az első komolyabb állomás, a Copy General sztorijába. Ezt is hosszabb előszóval indítja: valójában sosem készült üzletembernek, mondja. Gyerekkorában kutatói pályát látott maga előtt. Érdeklődése mellé a szükséges szellemi tőkét szülei adták – idősebb Duda Ernő molekuláris biológus, anyja, Borsodi Anna neurokémikus.

Ahogy az olykor előfordul, az akadémikus álmokat keresztülhúzta egy szerencsétlen egyetemi rajt. A 80-as években a még József Attila nevét viselő Szegedi Tudományegyetem vegyészképzésének másodéves hallgatója összekülönbözött egy oktatóval, emiatt jó időre elköszönt az iskolapadtól. Pár fokkal szerencsésebb, mondhatni sorsszerű találkozása egy amerikai dollármilliomossal aztán végérvényesen a business felé sodorta. A Copy General-alapító Paul Panitz a legenda szerint útbaigazítást kért tőle, és a hibátlan angolt beszélő Ernőben hamar emberére, barátjára, majd üzlettársára talált. Hol ingatlanvásárlásánál spórolt több ezer dollárt a bevallottan zsugori Panitznek, hol a Margit-szigetre tekert rögtönzött pót-szinkrontolmácsnak az Ofotért vezérigazgatójával tárgyalni – a húszas évei elején „halál másnaposan”, mondja nevetve.

Avagy forint-pincher – így hívta a The New York Times harminc évvel ezelőtti cikke Panitzet mondván, kollégáit költségmegtakarító fénymásolással egzecíroztatja, és Budapest utcáit húszdolcsis fekete tornacsukában szeli át. A lap a Kelet fénymásolókirályának „pártfogoltját”, a huszonöt éves Dudát is idézte: „Paul néha túl filléreskedő. De ha nem lenne az, most nem a negyedik budapesti üzletünk megnyitására készülnénk.”

Panitz – akinek igencsak hasznára vált, hogy nem került minden ötször annyiba azért, mert amerikai – Ernő üzleti érzékét látva meggyőzte, segítsen felépíteni a fénymásolóbiznisz első, magyar szalonhálózatát. Duda vonakodva maradt mint tolmács, de ahogy a tulaj visszarepült az Atlanti-óceán túlpartjára, és a felvett helyettes ügyvezetőről is kiderült, hogy alkalmatlan, az ő kezébe hullott a gyeplő.

A Copy General meg egyenesen vágtatni kezdett. Ernő üzlethelyiségeket bérelt, embereket vett fel, ötvenezer dolláros gépeket vásárolt, vagy épp vonatra pattant, hogy Prágában is elindítson egy fiókot.

„Az ügyvezetőnek szóló leveleket meg félreraktam, majd csak lesz olyan valamikor. Pár hét után aztán mindegyiket ki kellett bontanom, hátha valami számláról van szó, vagy válaszra várnak. Én meg válaszoltam. Kollégám mondta, hogy írjam már a nevem alá a titulust. »Hülye vagy? Ki az ügyvezető, ha nem te? – kérdezte tőlem. – Te intézel mindent, te adod a fizetést.« Úgyhogy végül odaírtam. Utólag, visszamenőleges hatállyal kellett mindent lepapíroznunk, amikor kiderült, hogy én itt valójában egy senki vagyok.”

A fénymásolóbiznisz hamar milliárdos bevételeket hozott, és több száz alkalmazott megélhetéséért felelt. Hiába nem dédelgetett üzletemberi álmokat, Ernő „baromira élvezte”, hogy az akadémia szigorú kereteivel ellentétben már senki sem kérdezte tőle, ki az apja, vagy hányasa van oroszból. Az üzlet világában ekkor még egyedül az számított, mennyi eszed van, és mennyit dolgozol – a tehetség és a szorgalom diktált előremenetelt.

És ha valamit, a szorgalmat nem lehet tőle elvitatni. „Ha már nincs a Harvardról egy MBA-m”-alapon kezdő sorozatvállalkozóként több cégben is ügyvezető volt, ehhez megfelelő hatékonysággal. De itt még a tanulásra ment ki a játék.

Legfontosabb üzleti stratégiájaként többször hangsúlyozza, hogy már a Copy General-os időkben vagy a Chovanecz Balázzsal alapított Antikvárium.hu-nál is a drága, de minőségi szolgáltatásra alapozta a sikert. Persze lehet csak a volumenből is pénzt csinálni, de Duda Ernő inkább a prémiumban utazik. A minőségre mindig van egy hűséges vevőkör, mondja, amelyik jobban tolerálja az időnként öt-tíz százalékos áremeléseket is.

Műgyűjtő lévén Chovanecz hozta a szükséges szakértelmet, míg Duda „mellékszereplő” volt, az informatikáért és a marketingért felelt. Ők voltak a legdrágábbak a piacon, mondja, de náluk elérhető volt minden, az összes könyv legapróbb hibáit is befotózták, és az e-mailes megkeresésekre percek alatt válaszoltak. Mindezt a web hajnalán. Kifizetődő volt az idő- és pénzigényes működés: letarolták a piacot, és az első egymillió eladott könyvig összesen csak hét panasz érkezett.

A Copy Generalt végül 1996-ban hagyta ott, kollégái meglepődésére és Paul Panitz óriási csalódására. Az amerikai üzletembertől kapott tízszázalékos pakettjét ugyan áron alul, 175 ezer dollárért adta vissza, de ez akkor nagy pénznek számított (huszonhatmillió forint), és egy privát cég kisebbségi része amúgy is rendkívül illikvid.

A néhai Panitz sosem bocsátott meg neki, mondja. „Úgy érezte, megvásárolt magának azzal, hogy adott nekem egy lehetőséget, kinevelt, és még üzletrészt is kaptam tőle. De én vállalkozó vagyok, indító típus, nem üzemeltető. Nem multikatona. És tizenhat évesen elhatároztam, hogy mire negyvenöt leszek, lesz egy biotechnológiai cégem.”

Borulhattunk volna
Kijelölt karriermérföldkövén végül tizenöt évet húzott, alig múlt harminc, mikor megalapítja a Solvót. Korán jött a lehetőség, mondja menüjére pillantva, a 90-es évek végén ugyanis megismerkedett Sarkadi Balázsék kutatócsapatával.

Sarkadi ekkor már az egyik, ha nem a legtöbbet idézett magyar biokémikus volt, több, a gyógyszerhatóanyagokat is szállító membrán­transzport-fehérjékhez fűződő szabadalommal. Ernő az ő szakmai tudására építve vizionált egy olyan megoldást, ami sejtszinten, állatkísérletek nélkül ad gyors és valós képet a gyógyszerek mellék- és kölcsönhatásairól; mindezt a nagyvállalatoknak még a klinikai tesztelés – és dollárszázmilliók elköltése – előtt lehetővé téve.

Csakhogy az akadémikust nem volt könnyű meggyőzni az együttműködésről. Sarkadi kimondottan utálta a nyakkendős vállalkozó hülyegyerekeket („abszolút kimerítettem a kategóriát” – nevet Ernő), és Dudát betegesen optimistának titulálva nem is hitt kutatásai üzleti esélyeiben.

Mint kiderült, nem véletlenül. Miután Ernő „ha kidobnak az ajtón, visszamászok az ablakon”-hozzáállással konferenciákra és amerikai partnertárgyalásokra járt a tudóscsapattal, majd meggyőzte a kutatókat a közös cégalapításról, vállalkozásuk, a Solvo jó tíz évig még a csőd szélén billegett. Egy extrán szabályozott iparágban, a tizenöt évet és több milliárd dollárt igénylő tesztfázisokkal rövid pórázon tartott gyógyszeripari nagykutyáknak úgy hiányzott egy nem kötelező vizsgálatsorozat, mint bolha az ebnek.

Dudáék a Solvóval a piacot és a hatóságokat – köztük az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatalát, az FDA-t – egyaránt próbálták okítani, miért fontos a gyógyszerkölcsönhatások vizsgálata, miközben befektetői oldalról versenyt futottak az idővel. Néha az utolsó utáni pillanatban beeső megrendelés mentette meg a céget a bezárástól. Vagy egy befektető, aki „Ernőke úgyis felépített már néhány sikeres céget”-alapon negyedszer is adott pénzt, hiába nem teljesültek az előző három kör mérföldkövei.

És ha ne adj’ isten pozitívba fordult volna az eredménykimutatás, inkább előre menekültek, és a menedzsment kifizetése helyett visszafektették az üzletbe a pénzt.

„Nem biztos, hogy bármivel okosabbak voltunk, mint az a másik száz, amelyik tönkrement. Bármelyik csődhelyzetünkben megborulhattunk volna. De ebben a kockázatvállalás és a munka mellett óriási a szerencsefaktor is. Utólag visszatekintve maradjon bennünk annyi alázat és szerénység, hogy ne azt hangoztassuk, milyen rohadt okosak voltunk ezekben a helyzetekben. Köszönjük meg a szerencsének is.”

A Solvo esetében azért nem két összetevős az egyenlet. A szerencse és a befektetői bizalom mellett a nagy tőkeigényű, de rendkívül kockázatos biotech szektorban – Amerikában is – szokványos állami támogatások is kellettek, hogy ne húzzák le a rolót. A milliárd forint feletti sikeres pályázatok miatt Dudát tizenöt évvel ezelőtt hevesen kritizálták, például összeférhetetlenségének vélelme miatt. Az üzletember a Magyar Biotechnológiai Szövetség elnöke lévén ugyanis tagja volt a pályázati stratégiáért felelős Kutatási és Technológiai Innovációs Tanácsnak is.

Ernő olyan részletességgel idézi fel az őt ért támadásokat, mintha csak beszélgetésünk előtt publikálták volna a cikkeket. Az összeférhetetlenséget elveti. Mint mondja, magas szintű stratégiát alkottak, és a pályázatok kiírására, kritériumrendszerére vagy elbírálására semmiféle ráhatásuk nem volt. A csak a külföldi piacra szolgáltató, szinte csak kutatókkal dolgozó Solvóval a pályázatok objektív, kvantitatív feltételeit – például az exportbevétel arányát, a szabadalmak és a PhD-vel rendelkező kutatók számát – pedig nagyon könnyen tudták hozni.

Keverték az időrendiséget is, mondja, hiszen támogatásaik nagy részét a pozícióba kerülése – vagy miniszteri kapcsolatainak miniszterré válása – előtt kapták. „És a pályázati ellenőrzések egy taxiszámlányi eltérést nem találtak, pedig agyonvizsgáltak minket. Az utolsó filléreinket is kutatás-fejlesztésre költöttük. A fejlesztési pénzeknek az a szerepük, hogy versenyképessé tegyék az exportpiacon a magyar cégeket. Azt kell ilyenkor megnézni, hogy az állam által befektetett pénz hányszorosan térül meg a befizetett adókon keresztül – és ha multiplikátorhatást számolnánk, ennél jobb befektetést nem nagyon csinált még a magyar állam.”

Más malac
Óriásit fordult ugyanis 2010-ben a kocka, amikor az FDA kötelezővé tette a gyógyszeripari vállalatoknak a transzporter fehérjékhez kötött gyógyszerkölcsönhatások vizsgálatát. Az új elvárásokon az időközben felnövő piaci szereplők közül a kis szegedi cég profitált a legtöbbet.

Hiszen a vásárló itt nem menedzser, hanem tudós, mondja Ernő, és a tudós a tudományos hitelességet keresi. Hiába volt ismét a Solvo a legdrágább versenyző, húsz szabadalommal és temérdek tudományos publikációval a hátuk mögött Ernőék kenterbe verték a konkurenciát. Lophattak tőlük technológiát, kergethették őket sokkal több befektetett tőkével, de senki sem tudta elhitetni, hogy jobban ért a transzporterfehérjékhez.

Az exponenciális árbevétel- és EBITDA-növekedés négy évvel később beindította a befektetőknek eredetileg 2010-re ígért exitet. Mint mindenre, Dudáék évek óta készültek erre a pillanatra is: tizennyolc hónapig csak a tanácsadókat versenyeztették. „Mégsem a Copy General-os üzletrészemről vagy a szegedi éttermemről beszélünk. Ez egy kicsit más malac volt” – harap bele Ernő a kihűlt lyoni sertésbe.

Profin összerakott bemutató anyagukkal 2014-ben nyolcvan vállalatot kerestek meg, húsz titoktartási szerződés (NDA, azaz non disclosure agreement) és öt komoly érdeklődő volt a cél. NDA-t végül huszonhárman írtak alá, és nyolc ajánlatot kaptak.

Tranzakcióknál viszont ilyen pechsorozatot még nem látott M&A tanácsadó. Első jelöltjük felvásárolta a másodikat, a harmadik egy konkurenst, a negyedik meg inkább magát adta el. Volt, ahol a pénz helyett illikvid részvénycsomagot adtak volna, vagy az árazás nem stimmelt, egy francia vállalat meg nem találta elég agresszívnek a növekedési ígéretüket. Amit Ernőék azért becsültek inkább alul, hogy véletlenül se bukják el a felvásárlás után elért eredményekhez kötött kifizetéseket, az earn-outot.

Ennek ellenére sokat tanultak az első exitpróbálkozásból, és elhatározták: újat majd akkor indítanak, ha betoppan hozzájuk az érdeklődő. Addig is, „skálázni, skálázni, skálázni” – foglalja össze Ernő a következő négy év vezérelvét.

2018-ban a franciák kopogtattak újra, és komolyabbra akkor fordult a szó, amikor meglátták, hogy a Solvo jócskán túlteljesítette a „nem túl agresszív” növekedési terveket. Ernőék újrakezdték az udvarlási folyamatot, mire beesett még két versenyző. Ők rajta kívül álló okokból tudtak egymásról, mondja kaján mosollyal: a szárnyaló EBITDA-szintek mellett ugyanis az már csak hab volt a tortán, hogy domináns piaci pozíciójuknak köszönhetően a konkurencia időközben jócskán leromlott. Így a három potenciális felvásárlónak már nemcsak az volt a fontos, hogy a Solvót megszerezze, hanem az is, hogy ne kerüljön máshoz.

A mesterien végigsakkozott licitháború után az iparági szorzóknál sokkal kedvezőbb feltételekkel, a 2014-es értékelések csaknem dupláján adták el a szegedi biotech vállalat 89 százalékát a francia Citoxlabnek. Ebből Ernő részesedése valamivel több, mint 16 százalék, a fennmaradó pakett javarésze dolgozói részvény volt. Az ár döntött, mondja, amit öt évvel ezelőtt a Forbesnál 7,2 milliárd forintra becsültünk. „Nagyságrendileg stimmel” – bólint akkori kalkulációnkra.

A tranzakció után az earn-out feltételeit is túlteljesítették. Hogy megőrizzék a menedzsment érdekeltségét, megtartottak tizenegy százalékot, ezt a csomagot a ralizó EBITDA-hoz kötött elszámolásnak hála négy-ötszöröséért adták tovább tavaly decemberben. Ernő a maradék kilenc százalékával közel háromszor annyit kapott, mint 2018-ban, majd az utolsó részvényesi jogoktól megszabadulva bejelentette: elköszön vezérigazgatói posztjától is. Részben amiatt, mert a Citoxlabet időközben felvásárolta az amerikai Charles River Laboratories, és a franciákkal ellentétben az amerikaiak már kisebb teret adtak a magyar vezetésnek. De a döntő ok itt is a maga erősségeiben – és gyengeségeiben – keresendő. Duda Ernő kitaláló, nem fenntartó típus. Nem amerikai, de nem is francia multikatona.

Duda a franciákkal gentlemen’s agree­mentet köt: amíg hozza a számokat, szabad kezet kap. A számokkal az FDA-előírások után meg sosem volt baj, ráadásul a Citoxlab vezetőségének figyelmét a francia anyavállalat többi, komoly gondokkal küszködő befektetése kötötte le. „Úgy voltak vele, hogy a magyaroknál minden a legnagyobb rendben van. Volt, hogy hetekig nem hívtak fel.”
A Citoxlabet egy év múlva vásárolta fel a Charles River, őket nem kötötte az egyezség. Duda a részvényeire hivatkozva kiharcolta magának a külön jogköröket, de a decemberi végértékesítés után „csak egy végrehajtó lett egy amerikai cégben.”

The Next Big Thing
„Sokat buktál a tőzsdén.”
Ernő egy pillanatra felvonja a szemöldökét, ahogy kezeit összekulcsolva, a padlóval negyvenöt fokos szöget bezárva oldalra dől a Medipredict tárgyalótermének foteljében. Filmbe illő menőséggel válaszol. „És még többet nyertem.”

Az exitből szerzett tőkét a kiszállóktól nem szokatlan módon Duda mint tőzsdei befektető és üzleti angyal – vagy mint iskolaalapító – óvja az elértéktelenődéstől.

A Szikra Általános Iskolát és Gimnáziumot Ábrahám Gáborral alapította. Előzőleg Bojár Gábor befizette egy harvardi továbbképzésre, Duda itt jött rá, hogy az oktatást így is lehet csinálni. „Mint amikor átülsz a Trabantból a Ferrariba.” A nonprofit sulival az a célja, hogy bebizonyítsa, Szegeden is lehet világszínvonalú az oktatás.
Fiatalkori csalódása után Duda „nagy elégtételként” éli meg azt is, hogy oktatója és címzetes docense a Szegedi Tudományegyetemnek. Imád előadni: Szegeden kívül féltucat felsőoktatási intézmény rendszeres vendégoktatója, és a legtöbb TEDx-előadás magyar rekordját is ő tartja.
Az Aquincum Institute of Technologyn angolul oktat vezetői kurzust – az iskola alapítója, Bojár meséli: „Nemcsak anyanyelvi szinten, hanem lenyűgöző előadóként színesen, sztorizva köti le a hallgatói figyelmét.”

A legbiztonságosabb úgyis az ingatlan volt, amibe valaha fektetett, vonja meg a vállát, és ezzel a hozzáállással bőven belefér, ha valami épp nem úgy jön össze, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A járványhelyzet beköszöntével például nem figyelte annyira a pozícióit, és a buktára spekulálva „nagyon okosan” shortolt az amerikai piacon is. Arra nem számított, hogy a NASDAQ-ot majd ingyenpénzekkel tartják életben. A Virgin Galactic papírjairól a dollármilliárdos Richard Branson még a szerény tulajdonában álló Necker-szigeten, egy zárt körű konferencián győzte meg Ernőt – elég rendesen benne is ül, töredékét éri azóta az SPCE ticker.

Mint üzleti angyal, majdnem harminc startupból álló portfólióval, ötven-százezer eurós átlagbefektetéseivel az élettudomány és az informatika közös halmazának jövőbeli sikersztorijait keresi. Köztük van a tüdőfibriózis-gyógyszert fejlesztő Sigma Drugs, a mesterségesintelligencia-alapon sejtmodellező Cytocast, a terápia-rezisztens epilepsziásoknak agyi defibrillátort fejlesztő Neunos vagy a kisebb röntgenterhelést ígérő Kinepict is. De ha inspiráló a csapat, nem zárkózik el más témáktól sem: befektetett a szintén szegedi bázisú, kriptós közösségeknek eszközöket fejlesztő ZGenbe is.

Angyalkázás-tőzsdézés mellett Duda Ernő már a következő nagy dobásra készül. A génfelépítést, a mikrobiom-analízist és az anyagcsererendszer elemzését a legszerteágazóbb labortesztekkel és orvosi vizsgálatokkal holisztikusan összeházasító vállalatának, a Medipredictnek az a célja, hogy egészségi állapotunk felmérésével betegségeket előrejelezve csökkentse azok rizikóját – így javítva az életminőséget és meghosszabbítva az életet.
Már több mint kétmilliárd forintot tett bele az üzletbe, és még nem tudja, hogy kijön-e valaha a matek. A részleteket már második találkozásunkon, második cikkünkhöz ecseteli – de mielőtt az első végén elköszönünk, még gyorsan előkapja a telefonját. „Na, várj, megmutatom a képeimet a Burning Manről.”