Megszeppenve, a tárgyalóterem üvegfalának túloldalán nézem, ahogy Jane Goodall csendesen dedikálja A remény könyvét a magyar kiadó irodaházában. Védjegyévé vált ősz lófarka finoman meglibben, ahogy a tiszteletpéldányokhoz hajol. Kisebb fotósalakulat kattog vadul, persze vaku nélkül, nehogy megzavarják. Az állatkerti párhuzamot ő is érzi, még viccesen oda is szól a fotósoknak.
A világhírű etológus alig három napot tölt Budapesten május elején. Évi több mint kétszáz állomásos előadássorozatának egyikekén pár száz fős magyar közönségét invitálja közös fogadalomtételre két nap múlva – előtte kérdezhetünk tőle alig féltucatnyian.

Az ember, aki átírta, mit jelent embernek lenni
„És mit csinált Tarzan? A rossz Jane-t vette feleségül” – meséli nevetve Goodall gyermekkorának egyik vicces töréspontját. Az 1934-ben született antropológus már ekkor szenvedélyes szerelmese volt a természetnek, plüssmaci helyett plüsscsimpánzzal aludt. Tizenegyedik születésnapján arra kérte a nagyanyját, írja alá azt a rajzolt végrendeletet, miszerint rá hagyja Bükköt, a bournemouth-i házuk kertjében álló fát. Rengeteg időt töltött a fával, mondja. Tarzanhoz hasonlóan órákat mászott ágain, titkokat súgott nekik, vagy csupán süteményt majszolva ült rajtuk, és írta a házi feladatát.

Az antropológus először 1957-ben, baráti meghívásra járt Kenyában, ekkor még csak mint a természet szerelmese, nem szakembere. Az egyetemi oktatás helyett Goodall ugyanis titkárnői képesítést szerzett, ám végül éppen ez lett a szerencséje: kenyai látogatásakor barátja unszolására így került Louis Leakey paleoantropológus alkalmazásába.
A kutató Leakey-ben ekkor már megfogalmazódott az a tudományos hipotézis, miszerint az emberszabású majmoknak és az embereknek közös ősük kellett, hogy létezzen. Az emberszabásúak viselkedésmintái adhatnak bizonyítékot a kapocsra az állatok és az emberek világa között, és tehetik világosabbá evolúciónkat, ami tudományos körökben – a homo sapiens az állatvilágtól jól elválasztható felsőbbrendűségével és nagyszerűségével érvelve – akkor még nevetséges feltételezésnek tűnt.

Jane a téma iránt érdeklődve, Leakey közbenjárásával egy év múlva már Londonban tanult a főemlősök viselkedéséről és anatómiájáról, majd 1960-ban visszatért Afrikába, hogy Nyugat-Tanzániában a Gombe Nemzeti Park csimpánzait szemlélve primer forrásból győződhessen meg a hipotézis valóságtartalmáról. Útjára elkísérte az édesanyja, amiért, mondja, végtelen hálával tartozik neki. Ő biztatta pályaválasztását, és jelenléte nyugtatta meg az angol szponzorokat, hogy a huszonéves lány nem egyedül barangol majd a veszélyes területeken.

Goodall kezdeti lelkesedését hamar letörték az első hónapok sikertelenségei. Nyomaik után kutatva majmokat csak elvétve, távolról látott. A kutatási támogatás felélésétől, de még inkább Leakey csalódottságától félve leveleiben hosszasan ecsetelte főnökének a helyzet reménytelenségét. Leakey rendületlenül bízott, reménykedett, sőt hitt benne, hogy Goodall hamarosan sikerrel jár. Biztató válaszlevelei viszont csak növelték a fiatal kutató lelkiismeret-furdalását.

Sorsszerű, hogy a tanzániai tanulmányút mégsem maradt tudományos áttörés nélkül. Goodallt idővel az egyik csimpánz – akit később jól felismerhető szürke szakálláról a szokásos tudományos kódnév helyett David Greybeardnek nevezett el – bizalmába fogadta. Előbb engedte, hogy kövesse, majd a többieket (köztük társát, Góliátot) is a kutatóhoz szoktatta.

A saját jogán is híres, a Time magazin által a valaha élt tizenöt legbefolyásosabb állat közé beválasztott Greybeard hírnevet és tudományos áttörést hozott Goodallnak. A csimpánz megfigyelésével először megcáfolhatta, hogy a majmok vegetáriánusok. Még fontosabb, hogy egyik találkozásukkor az fogott egy faágat, megszabadította a levelektől, és azzal kanalazott ki termeszeket a várukból.

Az ehhez hasonló eszközkészítés és -használat az akkori tudományos egyetértés szerint az embert az állatvilágtól megkülönböztető tulajdonság volt. A megfigyelés a magunkról alkotott definíció újrafogalmazásáért kiáltott, és egy csapásra hidat épített – az eddig gondolati síkon hermetikusan elkülönített – emberek és emberszabásúak, vagy tágabb értelemben a homo sapiens és a fauna között.

Goodall a Cambridge Egyetem doktoranduszaként foglalta össze megfigyeléseit, dokumentumfilmet forgatott a National Geographickal, és tudományos karrierje nagy részét a csimpánzok társadalmának feltérképezésére szentelte. A kutatóból időközben aktivista lett: 1977-ben konzervációs feladatokat ellátó – róla elnevezett – intézetet alapított. 1986-ban egy konferencián megrázó felvételeket látott a gyógyszeripari vállalatok csimpánzkísérleteiről, aminek hatására megfigyeléseken alapuló, csak főemlősökkel kapcsolatos kutatásait háttérbe szorítva az emberek és állatvilág kapcsolatának javítását tette meg fő feladatának.

Érdeklődési köre hírnevének növekedtével párhuzamosan tágult. Évi majd kétszáz előadásán, köztük a budapestin is, már a klímaváltozás elkerüléséről, az emberek és a természet harmóniájáról beszél, és cselekvésre sarkallja hallgatóit. Mint globális példakép és bestseller író, még nyolcvankilenc évesen is fáradhatatlanul azért küzd, hogy végre ráébredjünk felelősségünkre.

Vádirat a kapitalizmus alappilléreiről
A remény könyvének egyik legfontosabb gondolatmenete, hogy a változás eléréséhez, a klímakatasztrófa elkerüléséhez meg kell változtatnunk fogyasztási szokásainkat. A „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elv a megbénító tehetetlenség érzetével szemben nyújt reményt arra, hogy kis lépésekben – például a műanyag szívószálak és csomagolások vagy a fast fashion elkerülésével – mi is valódi változást érhetünk el. „Az óceán is csak rengeteg kis vízcsepp összessége” – illusztrálja mosolyogva döntéseink kollektív erejét.

Nettó optimizmusát azonban kikezdhetik a statisztikák, ha a közelgő katasztrófa kellemetlen adatsorai mögé nézünk. Az üvegházhatást „elősegítő” szén-dioxid-kibocsátás döntő többsége, mintegy kilencven százaléka a fosszilis tüzelőanyagok ipari elégetéséből származik. Csak tíz százalék írható a lakossági fogyasztás – a magáncélú autózás, a főzés és a fűtés – rovására. A feladat oroszlánrészét a vállalatoknak, intézményeknek és a politikai döntéshozóknak kell elvégezniük.

Hatalmas probléma, hogy a vállalati magatartás és az országok gazdaságpolitikája rövid távon gondolkodik, érvel Goodall könyve is. A részvényeseket és a politikai döntéshozókat is csak az azonnali profit vagy a gazdasági növekedés, a GDP-szemlélet érdekli. A hosszú távú célok kidolgozása és a hatások mérlegelése jobb esetben is csak másodlagos fontossággal bír – már ha az előbbit nem befolyásolja károsan.

Goodall valójában a kapitalizmus alappilléreiről ír vádiratot. Egy pillanatra elgondolkodik azon a kérdésen, hogy a kapitalista berendezkedés eredendően rossz, vagy egyszer majd elérünk már nem rövidlátó változatához, és képesek leszünk cselekedeteink hosszú távú hatásait is felmérni – és belátni, hogy a növekedés nem mindig etikus.
„Ez nem az én területem” – mondja a tudós, aki az élete nagy részét a gazdasági rendszerek helyett a csimpánzok társadalmának feltérképezésével töltötte. „Úgy gondolom, hogy sosem tudjuk lecserélni a kapitalizmust. De meg kell változnia, hiszen túlélésünk a tét.”

A rövid távú kapitalista szemlélet, az intézményi szennyezés mértéke, mégis, hogyan egyeztethető össze azzal a gondolattal, hogy lokális cselekedeteinkkel képesek vagyunk megváltoztatni a világot? Jane a kérdés hallatán nem habozik. Való igaz, mondja gyorsan, hogy a természeten ejtett sebek nagyját a politika és a nagyvállalati szféra okozza. De a fogyasztók is! Ezért felesleges ujjal mutogatni másra. Ha végre ráébrednénk, hogy vásárlói döntéseinkkel mekkora károkat okozunk, a kilenctized kénytelen lesz alkalmazkodni az egytizedhez.

„Nemrég nagyvállalatok vezetőivel találkoztam, és az egyik azt mondta nekem: kilenc, vagy tíz éve azon dolgozik, hogy cégét a társadalmi-környezeti felelősségéhez mérten irányítsa – meséli Jane. – Megfizetik a munkavállalóikat, segítik közösségeiket, és odafigyelnek az ellátási lánc minden tagjára. Három okot mondott. Az első mindenkinek nyilvánvaló, hamarosan feléljük a Föld természetes erőforrásait. A második az erősödő fogyasztói nyomás: ha nem gondolunk arra, hogy etikus úton állítsuk elő a termékeinket, egyre többen és többen fogják elutasítani őket.”
Ahogy Jane belekezd a harmadik okba, ismerős lesz könyvéből az anekdota és a CEO is. Az elmúlt években egyre több támadásnak kitett Royal Dutch Shell 2022-ben leköszönő vezérigazgatója, Ben van Beurden gondolkodásmódját alig tízéves lánya változtatta meg. „Egyik nap az iskolából hazatérve azzal szembesítette az apját, hogy a barátai szerint elpusztítják a világot. »Ugye ez nem igaz, apa? – kérdezte a kislány. – Mert ez az én bolygóm.«”

Tudom, hogy képesek vagyunk rá
A természettudós A remény könyve első oldalain leszögezi: lát reményt, hogy képesek leszünk észrevenni cselekedeteink következményét, és a változás útjára térünk, amíg nem késő. Négy választ ad arra, hogy a felerősödő globális konfliktusok, a klímaváltozás-tagadók struccpolitikája vagy társadalmunk reakció- és ellenállóképességéről nem túl bizalomgerjesztő példát mesélő világjárvány után hogyan képes reménnyel várni a változást. A csodálatos emberi intellektus, a természet ellenállóképessége, a fiatalok ereje és a rendíthetetlen emberi szellem mind okot adnak rá, hogy bizakodva várjuk a holnapot.

„A remény szerényebb tulajdonságunk a hitnél” – vallja Goodall. Hiszen a jövőt nem tudhatjuk, csak abban bízhatunk, hogy tetteinkkel jó irányba sodorhatjuk Földünk sorsát. Túlélési ösztön az érzés, az előfeltétel a cselekvés. Reménykedni nem azt jelenti, hogy tétlenül ülünk, hanem azt, hogy még a kimenetel tudata nélkül is képesek vagyunk felvenni a kesztyűt és nekiugrani a feladatoknak.

Goodall reméli, hogy még időben lépünk, hogy nincs veszve minden. Szűkül a hurok, de még nem értük el a pontot, ahonnan már nem lehet visszafordulni. De a remény mellett hiszi-e azt is, hogy tényleg elkerüljük a globális klímaváltozás katasztrófáit?

„Tudom, hogy képesek vagyunk rá – csillan meg Jane mélykék szeme. – Megvannak hozzá az eszközeink, csak az akaratunkon kéne dolgozni.”

Hitét demonstrálandó könyve epilógusának történetével keretezi beszélgetésünket. Pár évvel ezelőtt intézete ifjúsági szervezetének, a Rügyek és Gyökerek Dar es-Salam-i találkozóján a fiatalok „together we can” felkiáltására a szokásos optimista bólogatás helyett visszakérdezett. „Igen, együtt képesek vagyunk rá. De megcsináljuk?”
A kérdés jelentéstartalmától hallgatói megriadtak. A pátoszos retorikai fordulat hatásosságára ráérezve évi kétszáz előadásának javát is ezzel zárja, már közös fogadalomtételre invitálva a közönséget. Még Davosban, a Gazdasági Világfórumon is ugyanezzel a gaggel indított. Találkozásunk után két nappal az ELTE épületében is felzengett a válasz: „Együtt képesek vagyunk rá – együtt megcsináljuk!”