Már reggel fél hét óta azon van, hogy valami másra gondoljon. Bármi másra. Szeretné, ha inkább a montenegrói választások vagy az agrárminisztérium földadóeltörlési törvényjavaslata járna most a fejében, akkor nem lüktetne így a mellkasa. Irtózott a várakozástól, a tehetetlenségtől, hogy más kezébe tette a sorsát, és minden múló perccel egyre közelebb kerül az ítélethez. Igyekszik háttérzajnak nyilvánítani az érzelmeit, elválasztani őket a tényektől. Szárazság tombol Tunéziában. Őszig olcsóbb lehet a dízel, mint a benzin. Pajzsosrákot találtak a Kiskunságban. Dolgok, amik nem vele történnek. A becsődölt részvénytársaságok és a természeti katasztrófák legalább nem tudják visszautasítani őt.
Tíz körül elszánja magát, és elmegy a 62-es postahivatalba, hogy összeszedje azt a hordozható turmixgépet, amit még egy hónapja rendelt meg, közvetlenül azután, hogy beadta a jelentkezését abban a reményben, hogy egy kicsivel kevésbé fogja szerencsétlennek érezni magát, ha elkezd turmixot inni felkelés után. Arra gondolt, hogy elvihetné magával helyekre, mondjuk abba a sarokablakos irodába, amit akkor látott a cég weboldalán, amikor az álláshirdetést olvasta.
De még ha fel is vennék, akkor sem valószínű, hogy neki adnák a sarokablakos irodát. Már biztos elfoglalta egy szemtelenül fiatal menedzser, aki most az aprókockás ingében, lustán átfutja az önéletrajzát, majd rögtön félredobja. Tessék, már megint erre gondol, pedig eleve felejteni jött a postára, meg persze a turmixgépért.
Az ember, aki éppen félredobja az ő papírjait, biztosan turmixot iszik reggelire, sőt lefogadná, hogy sportos alkat, olyan, aki szabad idejében wellnessezni jár, meg félmaratonokat fut. Ő sose tudna lefutni egy félmaratont, már a Farkas Lacát sem tudta leelőzni nyolcadikban. Valaki más mindig jobb nála. Valaki, akinek erősebb a lába, és kevesebb benne a rettegés, na, ezek az emberek, a Farkas Lacák döntenek az ő sorsáról.
Délután négy magasságában a koponyája belsejében keletkezett zaj kezdi túlharsogni a villamos ablakon át bekúszó zakatolását. Új hangot keres, olyat, ami elfedi a sajátját, de elég ismerős ahhoz, hogy megnyugtassa. Eltemeti magát egy jól bejáratott vígjátéksorozat konzervkacajában. A szereplők csípős vicceit megfárasztotta az idő, de ők maguk sosem változnak. Igyekszik ezt szeretni bennük, hisz manapság olyan kevesen becsülik az állandóságot.
A vörös nő folyton viccelődni kezd, amikor a széplelkű lakótárs randira készül, a konfliktusok értékes leckével zárulnak, a nagydumás, jól öltözött férfi mindig megkapja a lányt. Karakán félmosolyra húzza a száját, játékosan élcelődik a választottjával, és már be is hajol a csókra, ami kivétel nélkül elfogadó ajkakra talál. Erről eszébe jut, hogy ő hányszor toporgott megdermedve, félúton baráti csevej és ügyetlen, forró érintések között, minduntalan az eseménytelen biztonságot választva.
Ha olyan lenne, mint a nagydumás férfi, nem lennének ilyen problémái. Ha olyan haja lenne, olyan válla, olyan hangja, olyan ruhái. Valaki más mindig jobb nála. Ez a valaki pedig biztosan ragyogó önéletrajzot tud írni, a személyes szekcióban elhagyatott buddhista templomokról és skorpióhalakat kutató tengeralattjárókról mesél, azt csak mellékesen említi meg, hogy megtanult portugálul.
Egy ilyen alakot hívhat fel éppen gratulálni az aprókockás inges, ő pedig meg sem fog lepődni, mert biztosan ez az állás is csak egy a megszámlálhatatlan dolog közül, amiben sikeres lenne. Igazán választhatott volna magának valami mást, dünnyögi szemrehányóan. Elképzeli, milyen nevetségesen festhet a jelentkezése az övé mellett, és a gondolattól megint izzadni kezd a halántéka. Inkább kikapcsolja a tévét.
Este hat környékén a helyzet csalódáskeltőből reménytelenné válik. Olyan ruhákat hajtogat újra, amiket már napokkal ezelőtt kikészített a kanapéra, hogy elpakolja őket, de akkor még úgy volt vele, hogy ha esetleg mégis megkapná az állást, ünneplésképpen elugrik majd az IKEA-ba egy új komódért, az örökölt, sötétre pácolt kisszekrény helyett. Már egyébként sem érzi, hogy jobbat érdemelne a kisszekrénynél. Az egyik fiókja nem is nyílik, amióta kiömlött benne a pillanatragasztó.
Az a másik, távoli és csodálandó alak, aki megkapta az állást, száz százalék, hogy csak minőségi bútorokat vesz, és nem a ruháit hajtogatja péntek este, mert megengedhet magának egy takarítónőt, aki rendbe hozza a lakását, amíg ő a zavarba ejtően csinos barátnőjével vacsorázik. Persze csak másoknak lenne zavarba ejtő, ő nem jön zavarba semmitől, gyorsan és határozottan hoz döntéseket, például biztosan azt a szakot választotta magának, ami valóban érdekelte, nem azt, amit praktikusnak gondolt. Mire betölti a harmincat, már főosztályvezető lesz, vagy még rosszabb, igazgató. Hacsak nem hagyja ott az egészet, hogy inkább vállalkozást alapítson, de abba már bele se mer gondolni.
Bele se mer gondolni, hogy valaki másnak cége, hírneve meg hibrid autója legyen, miközben neki vasalója sincs. Valaki más mindig jobb nála. Megállapítja, hogy ezután is csak galléros pólókat fog venni, amik a szárítóról lerántva is elfogadhatóan néznek ki, és hogy kétségtelenül illúziókat kergetett, amikor elhitte, hogy alkalmas lehet erre a munkára. Eszébe jut, hogy visszavonja a jelentkezését, amíg még nem késő. Talán, ha szerencséje van, hiba csúszott a rendszerbe, és magától törölte az űrlapját. Jobban esne, ha a sors vagy maga dönthetne a bukásáról.
Nyolc óra tizenkilenc perckor csörren meg a telefon, több mint negyedórával később, mint illene. Az esélytelenek cinizmusával még képes kierőltetni magából egy ciccenést. Van pofájuk ilyen időben rossz hírt közölni. Amikor a normális ember vacsorázna, sétáltatná a kutyáját, vagy próbálná vasaló híján kézzel kisimítani a pólóit. A készülékből felcsendülő hang dallamosan kedélyes, nem illik valakihez, aki épp most kívánja összetörni az önbecsülését. A szavak nem állnak össze mondatokká a fejében, az egyetlen jelentést hordozó beszédfoszlány úgy kezdődik, hogy „örömmel értesítjük”.
Néhány ráérősen nyújtózkodó másodperc után jut csak eszébe utánakérdezni, hogy pontosan miről értesítik örömmel, aztán ügyefogyottan közhelyeket motyog, hogy mekkora megtiszteltetés, meg hogy nem gondolta, hogy van esélye egy ilyen rangos pozícióra. A testnélküli nő figyelmesen megerősíti, hogy valóban kiváló lehetőséget kapott, de megjegyzi, hogy ez sajnos nem tükröződött a jelentkezők számában.
Visszakérdez, hogy mit jelent, hogy nem tükröződött, mégis hányan voltak, a nő rávágja, hogy négy. Valami elriasztotta a halakat, nevet feszélyezetten, és ő is nevetni kezd, csak hogy biztosra menjen. Még egyszer megköszöni, aztán megint. A búcsúzás és bővebb tájékoztatás szokásos ígérete után leteszi a telefont, a lakásba időközben belopózott az éjszaka. Valaki más mindig jobb volt nála, most valamiért mégsem. A büszkesége párbajozni hívja a zavarodottságát, utóbbi nyer. Kényelmetlen neki, hogy magát győzte le. Hogy most ő a valaki más.
Éjfélig ül ott, abban a kifacsart pózban, ahogy a telefont kiejtette a kezéből. A villanyt nem kapcsolta fel, még mosdóba sem ment ki, pedig már ráférne. Egész nap arra gondolt, hogy mennyire aprónak, mennyire idétlennek és ostobának fogja érezni magát a valaki más mellett, akit majd helyette hívnak fel, erre most az ellentéte miatt kell aprónak, idétlennek és ostobának éreznie magát.
Érdekes módon az nem sérti az önérzetét, hogy csupán négy közül lett nyertes, de az a négyes valahol mégiscsak zavarja. Újra és újra felidézi, hogy pár órával azelőtt ő is majdnem kihátrált, és nem tudja elengedni a gondolatot, hogy talán ugyanezt érezték a valaki mások is, akik végül megtették. A valaki másnak is van egy valaki mása, és szinte senki sem hiszi, hogy ő lenne a valaki más. Az a pár, aki meg igen, már könnyített pályán játszik, vetélytársak nélkül. Legtöbbjüket a kétség üti ki a ringből, az vetet velük haszontalan turmixgépeket, az hajol el a zavarbaejtően szép lányok csókja elől, és az küldi az embert marketing szakra akkor is, ha a közgáz jobban érdekli őket.
Arra gondol, talán az egyetlen ember, akinek minket kellene választania ahhoz, hogy valaki mások, hogy kiválasztottak lehessünk, mi magunk vagyunk. Ezen elmosolyodik. Kinyújtóztatja a lábait, felkapcsolja a villanyt. Elhatározza, hogy hétfőn futni megy, és felhívja azt a volt csoporttársát, amelyiknek a hosszú szőke haja van, és hátizsákkal bejárta Dél-Amerikát. Mindig szeretett volna eljutni Peruba. Meg hát a szőkéket is szereti.
