Zákonyi S. Tamás rendező-producer-társíró (Flashback Productions) életében fontos szerepet tölt be a sport és a víz is. Az uszodában nőtt föl, tizenegy éves koráig úszott, majd apja levitte a KSI-be a Csasziba vízilabda-előkészítő úszófoglalkozásra, ahol a nála fiatalabb Kásás Tamás, Steinmetz Ádám, Székely Bulcsú, Vári Attila, Varga Zsolt, valamint a néhai Benedek Tibor is cseperedtek. „A közeg, a miliő, ennek az egésznek az atmoszférája, szellemisége, engem az ott rabul ejtett.”

A BÚÉK és Az unoka producerének nem ez az első sportdokumentumfilmje, 2000-ben mutatták be az Egerszegit. Zákonyi utóbbi kapcsán járt kint, és követte a 94-es római világbajnokságot és hírhedt, erőszakosra sikeredett ütközetünket is az olaszokkal. „Nagyon paprikás hangulat volt, tizenegyezer olasz néző előtt. Nem szeretek különösebben magyarkodni meg pödörni a bajszomat, de ott éreztem életemben először: büszke vagyok, hogy magyar vagyok. Még ha egy góllal alul is maradtunk” – emlékszik vissza Zákonyi. 

Már a 94-es vb-n is mozgatta a pólósfilm gondolata („kispadra állítottam a kamerát”). 2000. október elsején Sydney-ben hét góllal vertük az oroszokat a döntőben. Zákonyi ott döntötte el, hogy az olimpiai arannyal hazaérkező csapatot már operatőrrel várja a BOK csarnokban.

2000 és 2003 között negyvenórányi felvétel forgott, Zákonyi szerint a filmbe ebből négy–öt perc került bele. „Ez volt a bizalom megalapozásának időszaka. Tudták, hogy ha zavarok, magamtól kimegyek, és én is odafigyeltem, hogy tekintettel legyek rájuk. Megtanultuk egymást elviselni.” Zákonyi szerint ez is segített abban, hogy mire 2022-ben kamerák elé ült a csapat, mindkét fél tudta, hogy „nem másítjuk meg a valóságot”, olyan történetnek kell filmre kerülnie, ami a lehető legközelebb áll hozzá.

Zákonyi eredeti terve az volt, hogy bevárják a 2004-es olimpiát, és ha a csapat újra nyer (nyertek is), továbbhaladnak a filmmel. Igen ám, de a következő években Zákonyit más munkák és családi ügyek sodorták el a projekttől. „2013-tól, amikor Benedek Tibor lett a szövetségi kapitány, már azért nem akartam őket piszkálni, mert tudtam, hogy Tibor mennyire ráállt a fe­ladatra. Tiszteltem annyira, hogy nem zavarom őt.” A háromszoros olimpiai bajnok 2020. június 18-án hunyt el, a filmben archív felvételeken, interjúkon keresztül került be a történetbe.
„Akkor nagyon haragudtam magamra, hogy kihagytam valamit, ami pótolhatatlan” – mondja Zákonyi. Ezután kezdett el újra beszélgetni többekkel az eredeti csapatból. 2021 elejére mindenkivel sikerült megállapodni – Kemény Dénes szövetségi kapitánnyal és Benedek-Epres Pannival is. Így adta be Zákonyi a filmtervet a Nemzeti Filmintézethez (NFI).

A produkció az NFI nyilvános pályázati adatbázisa szerint több mint 770 millió forint állami támogatást kapott (gyártás-előkészítési, filmgyártási és marketingtámogatással együtt) – ez volt a teljes költségvetés, koprodukciós hozzájárulás sem társult hozzá. A dokumentumfilmes műfajban ez rekordnagyságú támogatási összeg, a korábbi csúcstartó a Katinka című imázsfilm volt 560 millió forint megszavazott állami támogatással.

„Minden időszakhoz, tornához, személyhez találtunk valami személyes sztorit, kiemelendő teljesítményt. Azért volt ez fontos, mert mi tényleg a magyar vízilabda rangját, súlyát akartuk megmutatni” – indokolja Zákonyi az archívok kutatásába fektetett félévnyi munkát. Az interjúkat 2022 márciusától forgatták, aztán nyár közepén kezdték el megvágni a kétszáz órányi nyersanyagot, így készült el tavaly őszre az első vágás. Az első nyers vágás ötórásra sikeredett, ezt kerekítették le végül lépésenként két és fél órára.

Ennyi anyagból hogy-hogy nem minisorozat készült? „Mozit akartam csinálni. Nemcsak vásznon akartam látni, de vásznon is – mondja Zákonyi. – Az élményt, amit nekem is adott a nézőtérről, ahogy mellettem nyolc–tízezren őrjöngenek, hogy hajrá magyarok!”