Egy gitározó srácot látok. Nem lehet több huszonöt évesnél. Haja kicsit csapzott, ruhája rendezett, vidáman pengeti a húrokat, előtte fehér papírpohár a Nyugati pályaudvar aluljárójának koszos, ragadós kövén. A vacsorára szánt kiflik az egyik kezemben, a másikban a telefonom, próbálom vele megvenni gyorsan a vonatjegyet, amikor megüti a fülemet egy mondat. „Látod, még mindig itt zenél a bácsi, pedig dolgozhatna is.” A mondat végén […]
Egy gitározó srácot látok. Nem lehet több huszonöt évesnél. Haja kicsit csapzott, ruhája rendezett, vidáman pengeti a húrokat, előtte fehér papírpohár a Nyugati pályaudvar aluljárójának koszos, ragadós kövén. A vacsorára szánt kiflik az egyik kezemben, a másikban a telefonom, próbálom vele megvenni gyorsan a vonatjegyet, amikor megüti a fülemet egy mondat. „Látod, még mindig itt zenél a bácsi, pedig dolgozhatna is.” A mondat végén fura hangsúly. Hátrakapom a fejem. Egy nőt látok, óvodáskorú, tüllszoknyás kislány kezét fogja. Suhannak is tovább a délutáni forgatagban. Gondolkozom, mit tanulhat egy ötéves ebből a mondatból. Gondolkozom, hogy én mit mondanék (mondanék-e egyáltalán bármit) hasonló helyzetben a lányomnak.
Egy mosolygós szemű, szőke hajú nőt látok. Vibrálnak körülötte a színek, épp, ahogyan ő maga is. Egy másik képen esernyővel a kezében áll elgondolkozva. Imádja a májusi esőt. Ő Pistyur Veronika, a Bridge Budapest lelke. Egy évtizede dolgozik az üzleti kultúra fejlesztésén, azon, hogy menő legyen vállalkozni Magyarországon. Volt tévés, producer, majd megtanulta a nonprofit világot, és már befektető is, különleges radarral fedezi fel az ötletekben a sikerfaktort. „Mindig eléri, amit szeretne. Egészen egyszerűen megpengeti benned a jó húrokat” – mondja róla egy cégvezető.
Egy idős nőt látok. Mögötte a tükörben egy idős férfi. A nő nevet. Egy másik képen a virágai mellett áll. Nem gondolnám, hogy 97 éves. Ő Fahidi Éva, tizenkilenc évesen hurcolták az auschwitzi haláltáborba, szülei és húga is ott haltak meg. Éva túlélte, de csaknem hatvan évig magába zárta emlékeit. Kilencvenéves párjával, Bandikával él, és az őt ért szörnyűségek ellenére azt mondja, humor nélkül nincs élet.
Volt asztalos, mérnök, tanár – hosszú utat járt be Höflinger Norbert, mire megalapította az elektronikai hulladékok feldolgozására szakosodott HWD Recyclingot. Ha egy boltban italhűtőt látsz, jó eséllyel ők fogják majd szétbontani, miután elhasználódott. Ma már a harmadik generáció is tulajdonos a cégben, pedig ők még általános iskolába járnak.
Rendezett káosz. Ez jut eszembe először, amikor belépek az elektronikai hulladékok bontására szakosodott HWD Recycling telephelyére. Az udvar legnagyobb részét a fém- és műanyaghulladékok foglalják el, leginkább a lecsupaszított italhűtők uralják a látképet. Nem csoda: a HWD forgalmának csaknem fele származik a kereskedelmi célú (tehát nem háztartási) hűtőgépek és italautomaták feldolgozásából.
A szabad járatokon targoncák masíroznak fel-alá, a nyüzsgés mellett ugyanakkor érezni, hogy minden a maga meghatározott rendjében halad. Semmi kapkodás, semmi váratlan mozdulat, csak bennem kerekedik felül a pánik, amikor szembejön egy munkagép. (Teljesen indokolatlanul, mint utóbb kiderül.)
A HWD Recycling fennállásának eddigi tizenhat éve alatt volt idő tökéletesíteni a munkafolyamatokat. Höflinger Norbert, a vállalkozás alapítója és stratégiai igazgatója egyébként is nagy hangsúlyt fektet erre, a covidot például egy átfogó reform végrehajtására használta fel. „Volt olyan átalakításunk, ami megháromszorozta a termelési kapacitásunkat.”
A vállalkozás elindításához vezető utat ezzel szemben korántsem tervezte meg ilyen tudatosan, inkább a kacskaringós a helytálló jelző. Norbert első szakmája szerint asztalos volt, ebben végül sosem helyezkedett el. A középiskola után mérnöktanárnak tanult a dunaújvárosi főiskolán. A képzésre kezdetben édesanyja unszolására, félig-meddig poénból jelentkezett, ma már élete legjobb öt évének tartja a főiskolai éveket, különösen az erős hallgatói közösség miatt. „Olyan kapcsolati tőkét szereztem ott, hogy később abból építettem fel az egész céget.” A diploma után ECDL-tanfolyamokat tartott, majd 2005-től a Magyar Telekomnak tanított mint sokadik alvállalkozó. „Klasszikus kényszervállalkozás volt” – mondja Norbert, mivel eleinte csak megbízási szerződéses vállalkozóként tudták kifizetni. Az üzlet beindult, az oktatások miatt keresztül-kasul bejárta az országot. Ám a zűrös életformából a tisztes bevételek ellenére is elege lett.
Ekkoriban látott egy tévériportot egy debreceni elektronikaihulladék-bontó üzem megnyitásáról. „Nincs ilyen a környéken, csináljunk már egyet!” – gondolta Norbert, így indult el 2007-ben a HWD Recycling a Székesfehérvártól bő negyedóra autóútra eső Seregélyesen. A HWD a Höflinger Web Development rövidítése, ez még Norbert korábbi cégéből öröklődött át, ahol informatikai szolgáltatások nyújtása volt a távlati cél. „Sokan azt hitték, hogy valami külföldi vállalatnak vagyunk a hazai leányvállalata.” A recycling szó betűzése és jelentése azért okozott félreértéseket a magyar viszonyok között, ezért azóta bevezették a Hulladékotkezelünk.hu márkát is. A hulladékfeldolgozási piac első, de még második látásra is igen összetett. Van benne egy erős piacgazdasági motívum: a vállalat felvásárolja és szétszedi a gyártók leselejtezett elektronikai termékeit, a hasznos nyersanyagokat továbbértékesíti újbóli felhasználásra (például kohóknak vagy nagykereskedőknek). Ha jól végzi a dolgát, nyereséget ér el.
A hulladék útját ugyanakkor mások is egyengetik. Kezdetben ezek voltak a nagy gyártócégek által létrehozott úgynevezett koordináló szervezetek. A forgalomba hozott termékek után a kibocsátók környezetvédelmi termékdíjat voltak kötelesek fizetni az államnak vagy a koordináló szervezeteknek. Utóbbiak az így befolyt bevételért cserébe vállalták, hogy a hulladék bizonyos hányadát visszagyűjtik és újrahasznosíttatják, ezt a feladatot a HWD-hez hasonló cégeknek adták ki. Ezért cserébe támogatásban részesültek. (A koordináló szervezetek 2012-ben megszűntek, szerepüket az állam vette át.)
A HWD-nél az első csatorna önmagában nyereséget termel, a támogatásokat afféle pluszként kezelték, a fejlesztéseiket finanszírozták belőlük. 2014 óta már nem kapnak támogatást, azóta a beruházásokat főként forrásaikból, illetve bankhitelből fedezik. A koordináló szervezeteknek a HWD sorsában is nagy szerepük volt, ők adták neki az első megbízásokat, mivel szükségük volt egy nyugat-dunántúli partnerre a hűtőgépek feldolgozásában. Azóta is ez Norberték fő profilja, a vállalati szektor hűtőgépeit nézve ők a piacvezetők. Legnagyobb ügyfelük a Coca-Cola, de a Dreher, a Soproni, a Szentkirályi vagy az Algida logójával ellátott gépek bontását is mind ők végzik. A technológia persze időközben jócskán megváltozott. Másfél évtizede még nomád körülmények között kezdtek, a szétszedést emberi erővel oldották meg. A kézi előbontást ma sem lehet megspórolni, de a gépek azért sok folyamatot kiváltottak, például a réz és alumínium alkatrészeket két fülsiketítően hangos darálóval aprítják nyolc és húsz milliméter átmérőjű darabokra.
A cégvezetésben Norbert mellett más családtag nem vesz részt, kezdettől Takács Zoltánnal irányítják a vállalkozást.
Néha versenytársak, néha partnerek A hűtők mellett bármilyen elektronikai hulladék bontását vállalják, az utóbbi években egyre több klímaberendezést dolgoznak fel, és darálnak alumíniumot, valamint autóipari selejteket is. Évente ezer tonnányi hűtőgép fordul meg náluk, a néhány kilós kis hűtőtől a 360 kilós monstrumokig.
„Norbi jó érzékkel fogta meg a piac várakozását, miszerint nagy az igény a kis mennyiségű és esetenként egyedi kezelést igénylő, korántsem standard hulladékok átvételére” – mondja Edvy Szilárd környezetmérnök, aki a HWD mellett több termelő vállalkozás hulladékgazdálkodási ügyeit is intézi. Szerinte a nagy szereplők (Alcufer, Fémker stb.) a méretgazdaságosság miatt alacsony jövedelmezőség mellett vesznek át ilyen tételeket, és inkább preferálják a nagy hulladékáramokat.
A HWD-nél más hulladékokat (papírt, műanyagot) is átvesznek, de ezeket tovább is értékesítik arra szakosodott versenytársaknak. Az elektronikai kábeleket például a budapesti Metalex 2001 Kft.-nek. Gilányi Norbert ügyvezető megbízható cégnek tartja a HWD-t, Höflinger Norberttel pedig már több mint tízéves szakmai kapcsolatot ápol. A Metalex a kisebb volumen helyett a nagyobb mennyiségeket preferálja, az ügyvezető szerint teljesen más technológiát igényel a kettő.
„Néha versenytársak vagyunk, néha stratégiai partnerek” – írja körül a hulladékgazdálkodási cégek együttműködését a HWD alapítója. A különleges viszonyokba még az is belefért, hogy 2013-ban Norbert átüljön egy másik elektronikai hulladékfeldolgozó, az E-Elektra Zrt. termelési vezetői székébe.
Akkoriban a HWD a százmillió forintos bevételi határ megugrásával küzdött, a másfél milliárdos forgalmú dunaújvárosi vállalat másik ligában játszott. Így Norbert végül igent mondott a megkeresésre, ami egy későbbi vezérigazgatói poszttal is kecsegtetett. A HWD-s vezetői pozíciójáról lemondott, de az üzletrészét megtartotta. Másfél év után azonban véget ért a dunaújvárosi kaland, több konfliktusa is volt az ottaniakkal, végül vezérigazgató sem lett belőle. Az elválás korrekt volt, azt mondja, szeretettel gondol az ott töltött időre. Tíz év távlatából sem bánta meg a kitérőt, mert látott működni egy nagyobb céget annak minden előnyével és hibájával. Mára már a HWD is átlépte az egymilliárd forintos forgalmat.
Hétvégén felülnek a targoncára A HWD családi cég, az induláskor Norbert mellett édesapja és testvére is beszállt tulajdonosnak, fejenként egy-egymillió forinttal. (Az ötletgazda az első évben még további tízmilliót beletett a vállalkozásba.) A cégvezetésben ugyanakkor Norbert mellett más családtag nem vesz részt, kezdettől Takács Zoltánnal irányítják a vállalkozást – még a dunaújvárosi főiskoláról ismerték egymást.
„Ez nem klasszikus generációváltós történet, nem az volt, hogy édesapám megcsinálta, én beletanultam, majd átvettem” – szögezi le Norbert. Egyébként is nagyon nehéz szerinte egy ilyen helyzetben a családi együttműködés. Néhány éve visszavásárolta testvére részesedését, és két gyermekére ruházta át, így most három generáció is tulajdonos a cégben. A gyerekek még bőven általános iskolás korban vannak, de Norbert nem zárja ki, hogy idővel hagyományos generációváltással átadja a céget. „Hétvégén bejövünk néha, felülnek a targoncára, és ücsörögnek benne.”
A HWD jövőjét leginkább a hulladékkoncesszió árnyékolja be: a hulladékgazdálkodási feladatok központosításával forgalmának hetven százalékától eshet el. Július 1. után például az elektronikai hulladékokkal sem kereskedhetnének, csak a Mol alvállalkozójaként, fix díjazás fejében végezhetnék ugyanazt a feladatot.
A tárgyalásokon azonban a koncesszor olyan alacsony árat ajánlott, ami még a HWD rezsiét sem fedezi. A koncesszió mellett az innovációikban azért még látnak potenciált, például a műanyagbeton gyártásában. A műanyaghulladékokból létrehozott óriási „betonlegók” kültéri tárolóként használhatók – most is ilyenekkel szerelik fel a seregélyesi telephelyüket.
Az újrahasznosítás menő, és jó látni, hogy üzlet is. Ezért is annyira fájdalmas, ha einstandolják.
Csónakkonvoj a Kinabatangan folyón, emberre (is) éhes krokodilusok, nagyorrú majmok háreme és persze fák tetején trónoló orangutánok. David Attenborough, Vilmos herceg és Katalin hercegné nyomában Borneó szigetén.
Hogy ne csak baráti beszélgetéseken akarj vele villogni, hanem kicsit nyerj is vele, megnéztük, mit tudnak a hazai bankok prémium bankszámlacsomagjai. Szempontok bankválasztáshoz vagy akár bankváltáshoz.
Már óvodáskorban fontos az érzelmi intelligencia és az önismeret fejlesztése, és ha játékosan, pozitív élmények révén folyik, a gyermek nyitottabbá válhat, javul az együttműködési készsége, kommunikációja. Az önismeret fejlesztése később, (kis)kamaszkorban támogatja az identitás kialakítását, sőt az iskolai teljesítményt is. Bemutatunk három-három (plusz egy) önismeretet és érzelmi intelligenciát fejlesztő társasjátékot.
