Csónakkonvoj a Kinabatangan folyón, emberre (is) éhes krokodilusok, nagyorrú majmok háreme és persze fák tetején trónoló orangutánok. David Attenborough, Vilmos herceg és Katalin hercegné nyomában Borneó szigetén.
Írta: Cseke Eszter és S. Takács András
Akárhonnan nézzük a repülőjáratokat, képtelenség egy nap alatt eljutni a borneói orangutánokig. Hiába repülünk eleve Ázsiából, nem találunk olyan járatot, ami után ne kellene Kuala Lumpurban tölteni az éjszakát, hogy másnap onnan folytassuk utunkat a kontinens legnagyobb szigete felé. De hát az orangutánokért mindent…
A Kuala Lumpur-i repülőtéren landolva megkönnyebbülés, hogy a másnap hajnali járat előtt már nem kell bevergődni egyik kedvenc délkelet-ázsiai metropoliszunkba, ami további egy óra autózás lenne az esti csúcsforgalomban, hanem a Sama-Sama nevű reptérhotelben töltjük az éjszakát. Alig lépünk ki a gépből, már ott várnak a szálloda munkatársai, és mintha még az útlevél-ellenőrzést is meggyorsítanák. A recepción jéghideg nedves kis törülközőt nyomnak a kezünkbe, a szobában helyi édességek várnak, az ágy és az ágynemű végtelenül kényelmes, a szoba teljesen besötétíthető, és másnap kipihenve ébredünk. Ilyen se fordult még elő velünk reptéri szállodában, a legtöbbször ezek a legpiszkosabb és leghányavetibb hotelek, inkább elhagyatott motelekre emlékeztetnek, hiszen a vendégek többsége életében először és egyben utoljára csekkol be, és akkor is csak azért, mert a két repülőjárat között nincs más választása. Ehhez képest itt még a reggeli is finom. A tányérokkal fel-le guruló pincérrobot miatt elbizonytalanodunk, hogy egy sci-fi álomba csöppentünk, úgyhogy az első kellemes malajziai csalódás után gyorsan felszállunk a Sandakaba tartó járatra.
Professor Skran, a Lawrence University politológiaprofesszora állt a gangon a szerkesztőség előtt tavaly ősszel, és visszafordult, mint Columbo. „Elhívlak az egyetemre előadni” – mondta. Kedves gesztus, de mire hazamegy, úgyis elfelejti, gondoltam. Nem így lett.Április 11-én már ott álltam az egyetem nagyelőadójában, és figyeltem, ahogy jönnek a diákok, a kisváros érdeklődő tagjai és az egyetem tanárai. Köztük a bátyám is, ő is […]
Professor Skran, a Lawrence University politológiaprofesszora állt a gangon a szerkesztőség előtt tavaly ősszel, és visszafordult, mint Columbo. „Elhívlak az egyetemre előadni” – mondta. Kedves gesztus, de mire hazamegy, úgyis elfelejti, gondoltam. Nem így lett. Április 11-én már ott álltam az egyetem nagyelőadójában, és figyeltem, ahogy jönnek a diákok, a kisváros érdeklődő tagjai és az egyetem tanárai. Köztük a bátyám is, ő is ezen az egyetemen tanít, ez az ismeretség alapja. A téma lehetett volna az is, hogyan lehet egy egyre szűkülő printpiacon sikeresen kiadni egy magazint, de persze ennél sokkal kevésbé vidám téma érdekelte őket. A kis, de jegyzett private liberal arts college-ba is elért már Orbán Viktor híre, és az foglalkoztatta az egyetemi polgárokat, mi történik Magyarországon. Nehéz feladat. Egyrészről könnyen összefoglalható, hogyan stabilizálta a hatalmát Orbán és csapata, milyen praktikák, trükkök, egyszeri lehetőségek és nem mellékesen történelmi háttér vezettek oda, hogy már nem látszik, hogyan lehetne leváltani őket. Másfelől olyan jó lenne úgy elhagyni az előadótermet, hogy nem gondolja azt a hallgatóság, hogy börtönben élek. Azzal kezdtem, hogy megmutattam, milyen a kilátás a Margit hídról, ahol minden reggel a szerkesztőségbe villamosozom. Hadd irigykedjenek. Próbáltam olyan létező párhuzamokra is rámutatni, mint a floridai kormányzó „Don’t Say Gay” törvénye, amit a helyiek elmondása szerint is a magyar törvény inspirált a szexualitás iskolai megjelenítésével kapcsolatban. Vagy jeleztem, hogy milyen ügyesen átvette a Fidesz az amerikai gerrymandering lélegzetelállítóan cinikus gyakorlatát a választókerületek átrajzolására. Amikor egy nyugdíjas közgazdaságtan-professzor csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy ezt az előadást nyilvánvalóan nem lehetett volna Budapesten megtartani, gyorsan korrigáltam. Az egyensúlyozás talán sikerült. Az előadásról szóló cikk végén az olvasható: nem minden fekete és fehér, ha közelebb megyünk, vannak szürke árnyalatok is. A siker ellenére a keserű szájíz azért bennem maradt. Kár, hogy tíz év Forbes Magyarország után nem egy fehérebb állapotról számolhatok be. Valami hasonlóról beszél a Legyél jobb! melléklet belső címlapsztorijában Pistyur Veronika is, aki a Bridge Budapesttel hasonló célokért küzd, mint mi. És már látom, hogy ő is hozzám hasonló lelkesedéssel fogja olvasni a címlapsztorinkat Diller Kevinről és a hozzá kapcsolódó 30 sikeres magyar 30 alatt listánkat. A lista üzleti része nehezebben szokott megtelni, mint most. Az elmúlt időszakban a 1990-es években született generáció, a millennials több tagja is már a gimnáziumban vállalkozni kezdett, és mára méretes üzletet épített fel. Ez már az az időszak, amikor a Bridge is működött, és minket is lehetett olvasni. Talán némi hatásunk nekünk is volt Veráékkal. Ez már csak azért is felmerült bennem, mert a frissen indult Forbes Business Club egyik tagja bemutatkozásában elmondta: nála a Forbes olyan, mintha egy vezetőségi kolléga lenne. Minden szám inspiráció a növekedéshez.
Írta: Orbán Krisztián Az üzleti élet iránt érdeklődő magyar fiatalok előtt álló legnagyszerűbb karrierlehetőségről a döntő többség még csak nem is hallott. Ez részben érthető is, még a legjobb esetben is csak néhány százuk tudja majd bejárni ezt a pályát. Első hallásra sincs benne semmi szexi, se ingyen specialty kávé, se világmegváltó blabla, se a nevetséges ígéret, hogy tíz […]
Így készült két és fél órás dokumentumfilm a legendás magyar vízilabdacsapat három olimpiai aranyérméről – A nemzet aranyai kulisszatitkai a Forbes.hu-n.
Már reggel fél hét óta azon van, hogy valami másra gondoljon. Bármi másra. Szeretné, ha inkább a montenegrói választások vagy az agrárminisztérium földadóeltörlési törvényjavaslata járna most a fejében, akkor nem lüktetne így a mellkasa. Irtózott a várakozástól, a tehetetlenségtől, hogy más kezébe tette a sorsát, és minden múló perccel egyre közelebb kerül az ítélethez. Igyekszik háttérzajnak nyilvánítani az érzelmeit, elválasztani őket […]
Fahidi Éva tizenkilenc éves volt, amikor családjával haláltáborba hurcolták, majd szüleit és kishúgát gázkamrába vitték. Bár ő megmenekült, ötvenkilenc év kellett, hogy elhatározza, visszamegy Auschwitzba, és szembenéz a múltjával. Éva mára a holokausztemlékezet egyik legfontosabb alakja lett, két könyvet is írt, életéről film és táncelőadás készült.