Nagy fekete szénaboglya viharzik ki mellettem a csömöri Kobaktanya kapujában, miközben kezet fogok Nagy Henriett-tel. Henni – ahogy mindenki hívja – nagyon sóhajt, és azt mondja, üljek le, amíg befogja a szabadságharcos pulit. Suba nem szökni készült, csak az ajtó melletti fához szaladt, a kíváncsiság hajtotta, nem az elvágyódás. Jó itt neki, ahogy a többi hetven kutyának, póninak, birkának és disznónak is.
ADAKOZOL?
Minden hónapban írunk egy szervezetről, amit szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így? Mert Magyarországon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek van egy kis felelőssége benne.
Henni karaktere egyszerre emlékeztet
dr. Dolittle-re és a Szelíd motorosok egyik tetovált, jószívű karakterére. A szülei gyerekkorában agarakat és német dogokat tenyésztettek, mindig ötven-hatvan kutya volt otthon, és megesett, hogy Népszínház utcai lakásukban tizennyolc aludt télvíz idején. A család menhelyet tartott fenn, 2007 környékén pedig az agarak mellett tették le voksukat. Ehhez először egy támogató vásárolt nekik telket Soroksáron, és miután azt kinőtték, Csömörre költöztek.
Henni rehabilitációs kutyatréneri és iskolavezetői képesítést is szerzett, anyanyelvi szinten beszél kutyául. Miközben beszélgetünk, fél szeme végig az állatokon, szinte olvassa, melyiknek épp mire van szüksége. Amikor arról kérdezem, miért épp az agarakba szeretett bele, határozott tekintete megszelídül.
„Az agár, az nem kutya, az agár. Egy másik faj. Akinek egyszer agara volt, annak mindig az lesz – mondja ellentmondást nem tűrő mosollyal. – Egyébként meg, mindenkinek megvan az agara, csak meg kell találni. Pláne, hogy a kutyákkal kapcsolatos prekoncepciók sokszor blődségeken alapulnak. Sokan azt gondolják, hogy az agaraknak hatalmas mozgásigényük van, pedig szívük szerint a nap huszonhárom és fél órájában a kanapén terpeszkednek, és csak a maradék félben rohangálnak. Tény és való, hogy akkor egy Forma–1-es autót megszégyenítő sebességgel.”
