Castellón de la Plana és a világ legnyugisabb reptere
Sempre Endavant, vagyis mindig előre! – hirdeti egy plakát a reptéren (katalánul, Valencia tartomány második hivatalos nyelvén). Nincs nagy hirdetési zaj, ez talán az egyetlen az egész terminálon, a közeli focicsapat, a Villareal FC jóvoltából. Nem kockáztatunk sokat, hogy egy castellóni se vetne a bikák, de még a mókusok elé sem, ha azt mondanánk, a helyi reptér a nagy aeropoliszok rajongóinak nem okoz különösebb izgalmakat. Itt nem fognak leszólítani, hogy nyissunk új hitelkártyát, semmi sem úszik parfümfelhőben.
Annál jobb viszont azoknak, akik szeretik az átlátható és nyugodt reptereket. Egy rendőr, egy kávézó, ki sincs írva, melyik gép csomagjai érkeznek a szalagon, annyira adja magát – hogy azé az egyé, ami épp bent áll.

Peníscola vs. kalózok: 1:0
Peníscola neve az egykori görög névből származik, jelentése félsziget, és nem fogják kitalálni, de egy félszigeten van. A sziklás dombon vaskos várfalakkal körülvett óváros, de a part menti rész is alaposan beépült az utóbbi évtizedekben. Így ma ideális nyaralóhely, hatalmas stranddal, bárokkal és macskaköves-zegzugos résszel.
„Száz éve nem volt itt semmi, csak a tenger” – mondja helyi vezetőnk. Körbevezet a városon, és azt meséli, hogy tökéletesen védhető hely volt, amikor még kalózok fenyegették a partvidéket. A sziklákra erős vár épült, de a védőknek az igazi kincs a vár­ostrom alatt is tiszta vizet adó tizenkét forrás volt. „Minden civilizáció ezért akart idejönni, ez fontos volt a történelmünkben.”
A sziklacsúcson és egyben az óváros legmagasabb pontján álló 14. századi várkastély egykor XIII. Benedek pápa otthonául szolgált, a körülötte elterülő erőd évszázadokig védte a környéket a móroktól. Mindenképp érdemes felkapaszkodni a macskaköves utcákon, a vár tucatnyi teraszáról mindenfele szép kilátás nyílik. És ha már itt járunk, meg kell nézni a világítótornyot (El Faro) is! Sok hajóst segített ki az évszázadok során, fénye jó időben 65 kilométerről is látszik.

Marina d’Or és Houellebecq rémálma
Mundo Fantasia, vagyis Fantáziavilág – hirdeti egy felirat egy ananászfigura körül, a hatalmas terület bejáratán. Az üdülőkomplexumot az 1990-es években kezdték el építeni, és valóban elképesztők a méretei. Körülbelül 1,4 millió négyzetméter területet foglal el, ebből több mint félmillió négyzetméter zöldfelület.
Hotelek, díszkert pávákkal, japán szusibár, bajor kocsma, ír pub, havannai lakótelep, homokos tengerpart, polinéz aquapark, tényleg van itt minden. Én nem az ilyen helyeket keresem, Michel Houellebecq francia író pedig bizonyára a zsuzsivonat elé vetné magát, ha pár napot itt kellene töltenie. Szezonon kívül valóban disztópikus az összhatás, de az is tény, hogy nyáron tömegek töltik itt a szabadságukat.

Alcocebre
Az utazók egyik archetípusa azt keresi, ami tele van látnivalóval, emberekkel, ahol állandóan történik valami. Alcocebre nem ilyen. Népszerű, a házak sűrűsége mégis elviselhető, és a spanyol tengerpartok többségével ellentétben nem nagyon vannak magas épületei.
Cserébe van öt strandja és vadregényes, tiszta vizű tengerpartja, tíz kilométer hosszan. A strandokat fapallókra támaszkodó, akadálymentes sétány köti össze, szóval kilométer hosszan sétálhatunk vagy futhatunk úgy is, hogy nem rázzuk a cipőnkből a homokot még karácsonykor is. A természetközeli, nyugodt helyeket kedvelőknek vagy családdal talán a legjobb választás abból, amit ebben a pár napban láttam.

Tapasok minden mennyiségben
„A croquetas: tipikus spanyol dolog. Amikor a régi időkben nem nagyon volt mit enni, kirántottak mindent. Sonkát, krumplit, tőkehalat, sajtot. Ez a nagymamák étele” – mondja Amaury Toublanc, a peníscolai Mandarina Club menedzsere. Jól sejtjük, a neve nem tipikus spanyol, Amaury francia. Huszonöt évvel ezelőtt, kamaszkorában jött Nantes-ból, de mára már nagyon bensőséges lett a kapcsolata a helyi gasztronómiával.
A spanyol konyha az alapanyagok sokféleségében erős, amit jól tükröz az étkezési kultúrájuk. Egy tipikus ebéd, de különösen egy vacsora a közép-európai szokásokhoz képest későn kezdődik, hosszan tart, és jóval több fogásból áll. A főétel előtt nem ritka, hogy öt-hat féle komolyabb előétel kerül a tányérra. Ilyen például a croquetas, az egyik legnépszerűbb tapas az országban, amivel minden bárban, kocsmában és étteremben találkozhatunk.
Tőkehal, aranciata, citrom, fokhagyma­krém, garnélarák, csili, pépesített rizs, tonhal, füstölt angolna, zöldfűszerek, habok, emulziók, tényleg felsorolni is nehéz, mennyi minden kerül a tányérra, akár egyetlen étkezés alkalmával. Az alapanyagok közül szinte minden megterem a környéken. „Narancs, articsóka, görögdinnye, erről híres a vidék, meg persze a turizmus. Kétszáz kilométeren belül megvan minden, még síelhetsz is – mondja Amaury. – De megmaradt kisvárosnak, itt mindenki ismer mindenkit. Megünnepeljük a helyi szenteket, van egy iskola és három szupermarket. Minden egyszerű.”

A bulibáró-örökség: Benicàssim
Sós víz, rossz földek, kalóztámadások, szúnyogok által terjesztett betegségek: olyan kedves kis csomag ez, ami miatt hosszú ideig nem sokan akartak letelepedni errefelé. Aztán a 19. században a vasútépítéssel megváltozott minden. Az 1872-ben megnyitott új vonallal friss vizet hoztak, szőlőskerteket ültettek, és egy egész nyaralótelepet építettek fel a korábban kihalt vidéken.
„Az elsőt egy mérnök és a felesége építette. Korabeli influenszerek voltak: szóltak a barátaiknak, hogy ők is építkezzenek itt a parton” – mondja José Manuel, egy kis turisztikai cég vezetője. A tengerparti sétányt övező történelmi villák – szám szerint huszonhét épület – különös sármot adnak a városnak.
A teraszokról régen jó kilátás nyílt a hegyekre és a tengerpartra is, de a legtöbb tulajdonos nem azért építette a házát, hogy a tájban gyönyörködjék. A kulcsszó a dekadencia és a parti: ezek a villák kis színpadok voltak, a társadalmi élet felkapott helyszínei, kerti partikkal, bálokkal, fogadásokkal, a korszak olyan hírességei fordultak meg bennük, mint Henri-Cartier Bresson vagy Ernest Hemingway. A korszak bulibárói olyan keményen tolták, hogy a villanegyed egyik része mellékesen megkapta az El Infierno, vagyis a pokol elnevezést is.
Vörösre festett favázas szerkezetek (Villa Dávalos), celeste színű (megközelítőleg türkiz) fémrácsok (Villa Carpi), koloniál stílusú homlokzatok (Villa Amparo), öntöttvas oszlopok, szecessziós növénymotívumok, modernizmus: a házakon úgy figyelhetjük meg ötven év építészetének változásait, hogy csak arra kell figyelnünk, ne menjünk neki a sétányon fagyizó andalgóknak.

Desert de les Palmes
De nem csak maga a település ér meg pár napot, a városból induló utak szép kirándulóhelyekre és természeti parkokba vezetnek. Gyalog, biciklivel, elektromos biciklivel vagy akár lóháton is nekiindulhatunk, és nem leszünk egyedül. Sok kölcsönző akad errefelé, a jól kitáblázott utakon gyakran figyelmeztetik táblák az autósokat a másfél méteres oldaltávolság betartására. Ilyen természeti park például a tizennyolc kilométer hosszan elhúzódó, vörös homokkőszikláiról és sajátos növényvilágáról ismert hegyvonulat, a Desierto de las Palmas (magyarul körülbelül: a Pálmák Sivataga).
A környék legismertebb látnivalója egy 17. századi kolostorrom (ruinas del antiguo convento de los Carmelitas). A falakat a karmelita szerzetesek építették, de azzal nem számoltak, hogy a völgyben visszatérő gondjuk akad majd az esővel. Ezért egy idő után elhagyták az épületet, és új monostorukat néhány száz méterrel arrébb, már jóval magasabban építették fel.

Elvonulás és Vuelta
A Monasterio Desierto de las Palmas kolostor melletti parkolóból (40.07793076034824, 0.031096988995452594) csodás kilátás nyílik a tájra. Ha figyelmesen nézünk szét, néhány alig észrevehető, fehérre meszelt építményt láthatunk meg. Három fal, egy tető: ezek a kis erdei épületek arra szolgálnak ma is, hogy a szemlélődő imádságot gyakorló szerzetesek el tudjanak vonulni néhány napra. Ha az apátokkal sikerült egyeztetni, a kis építmények közül ki is bérelhetünk egyet, hogy a barátokhoz hasonlóan meditációval töltsünk el pár napot a természetben.
A varázslatos tájjal megbolondított, de kihalt úthálózat sok országúti és túrakerékpárost is vonz, sőt a Vuelta egyik szakaszát is itt rendezik meg néhány évente. A kerékpársport annyira népszerű erre, hogy a legmenőbb csapatok közül több is errefelé edzőtáborozik, és vannak csak erre specializálódott szállodák is.

Amit mindenkinek látnia kell: a verri importante stadion
„Jobbra, ez itt a stadion. Ebben az évben volt százéves. A futball temploma. Nagyszerű játékosaink voltak a történelem folyamán.” A valenciai régiót felfedező túránk egyik reggelén idegenvezetőnk alig szállt fel a buszra, azonnal bemutatta, hogy errefelé milyen szenvedélyesen szeretik a focit. Annyira, hogy még bemutatkozni is elfelejtett, a mondata végén pedig már szinte kiabált. „Verri importante! Verri importante!”
Később azt is megtudhattuk tőle, hogy a városi múzeumon ugyan a sárkány, vagyis az aragon királyi szimbólum látható, de az itteniek egy részének semmiképpen sem ez az elképzelhető legcsodásabb lény. „Szép a sárkány, de a denevér szebb” – és jó helyen keresgélünk, ha a fociklub körül sejtjük a megfejtést.

Vásárcsarnok, turistacsoportok nélkül
„Valencia nemet mondott arra, hogy a központi piaca turistalátványosság legyen. Csoportosan tilos bejárni, ellentétben mondjuk a barcelonai piacokkal” – mondja Irma Mariscal. Itt született, idegenvezetőnek tanult, most egy kis céget vezet, és néhány perc után látszik, hogy milyen hevesen szereti a várost.
A központi vásárcsarnok (Mercado Central) 1914 és 1928 között épült, a város kellős közepén. Homlokzatát tradicionális csempék díszítik, a belső tér fő látványosságai maguk a tetőszerkezetet tartó vasárkádok. És természetesen az áruk, hiszen a nyolcezer négyzetméteres terület tobzódik a színekben: friss zöldségek, gyümölcsök, halak, húsok, az egész nemcsak látványos, de az is biztos, hogy itt nem a hűtőházakban hónapok óta elfekvő áru szomorkodik.
A helyiek napi rutinjához képest korán, már fél nyolckor kinyit, hogy az árusok délután három környékén indulhassanak sziesztázni. Jóllehet szép számmal járnak ide enni és nézelődni turisták is, de a vezetett csoportokat nem engedik be, és az árusok sem az ő kábításukra rendezkedtek be.

Autómentes belváros
Az óvárosban egyébként egész hosszú sétákat tehetünk anélkül, hogy akár egyetlen autóval is találkoznánk. A város nagyon elszánt abban, hogy a belső részeken javítsák az életminőséget, sorra alakítják ki a gyalogoszónákat, és akadálymentesítik a közterületeket. Tavaly például egy nagy tér átalakítását fejezték be, a korábbi parkoló helye megtelt teraszokkal és magukat jól érző emberekkel.
És ha már közlekedés: az egyik zebrán apró, elsőre érthetetlen szimbólumokat figyeltem meg. Később utánanéztem, és kiderült, hogy ezek az egyszerű jelek sokat jelentenek az autista embereknek. Másoknak napi rutin, hogy hogyan kelnek át biztonságosan a zebrán, nekik ez a néhány egyszerű jel segít, ez jelenti az akadálymentesítést. Rokonszenves húzás a várostól.

Múzeum a folyómederben
Az Estadio Mestalla egyébként valóban lenyűgöző, és bár nem a stadiontúra az első gondolatom egy ismeretlen városban, a meredek lelátóiról ismert pályára vissza fogok térni. A Valencia FC otthonát 1923-ban építették, ekkor még tizenhétezer nézőt tudott befogadni. Később bővítették, de 1957 októberében a Turia folyó áttörte gátjait, és megrongálta a Mestallát.
„Ez a folyónk, víz nélkül. Volt egy nagy árvíz, amiben emberek haltak meg, és akkor arra gondoltunk, hogy a városon kívül jobb lesz neki.” Ez volt az a tengerbe torkolló folyó, aminek többé-kevésbé a jólétét is köszönhette a város, nélkülözhetetlen volt a környékbeli gazdáknak, mégis majdnem elpusztította. Végül egy mesterséges, a várost elkerülő medret építettek neki, és a folyómeder helyén egy olyan modern központ épült föl Santiago Calatrava és Félix Candela tervei szerint, ami önmagában is egy hétre való programot kínál.
A Művészetek Városa (Ciutat de les Arts) tényleg lenyűgöző. A négyezer nézőt befogadó operaház (Palau de les Arts Reina Sofía), a természettudományi múzeum (Museu de les Ciències Príncep Felip), a szoborkert (L’Umbracle), a konferenciaközpont, a diszkó, Európa legnagyobb akváriuma (L’Oceanogràfic) napokra elegendő látnivalót tartogat.

Teraszok és ruhaszárító kötelek
A teraszok és az erkélyek központi szerepet töltenek be az itteniek mindennapjaiban, a hétköznapi kapcsolatokban. „Az erkélyeket ma arra használjuk, hogy borozzunk vagy vacsorázzunk. Régen a teraszok arra voltak, hogy a szomszédokkal kommunikáljunk. Ma is működik a rendszer, hogy kosarakat húznak át egymáshoz, amikor szükségük van valamire” – meséli Irma Mariscal.
Az egyik téren ha nem is roskadozó, de terméssel bőven megáldott narancsfákba botlunk. „Ezt a narancsot sose esszük meg, mert szörnyen savas. Hogy honnan ismerjük fel? Egy kis levélből elindul egy másik, nagyobb. Na, ha ezt látjuk, azt biztosan nem tudjuk megenni.”
Néhány sarokkal arrébb aztán arról is mesél, hogy míg Katalónia inkább ipari vidék, ez sokkal inkább mezőgazdasági régió, és a termények a házakon is megjelennek. Az épületek díszítésén bőven vannak virágszirmok, narancs, a szép nevű mór bogyó (az áfonya egy helyi fajtája), néha még csirke, nyúl vagy kacsa is feltűnik a „modernista” házakon. (A modernismo szó itt a szecessziót takarja.)
A környékbeli földek közül sok specializálódott a rizstermesztésre, az árasztásos időszakban ezüstösen csillog a táj. De nemcsak gazdaságilag fontos tényező, hanem kulturálisan is, amit mi sem bizonyít jobban, mint a Museo del Arroz. Vagyis a Rizsmúzeum. Hát nem csodálatos?

A valenciai víz
Egy kétezer éves városban bizonyára a vezetékes víz története is izgalmas, itt most nem erről lesz szó. Az Agua de Valencia egy olyan ital, ami ma már a város védjegyének számít. Először 1959-ben készítette el egy Constante Gil nevű festőművész a Café Madrid de Valencia nevű bárban. Nem gyenge, mivel a narancslére cava, gin és vodka is kerül, kancsóban szolgálják fel, és koktélpohárból isszák. A regényes életű Constante ma már nem él, de a kávézója ma is létezik!

Mire elég 107 centiméter?
A Plaza Lope de Vega szélén áll egy épület, elsőre könnyű elsétálni előtte. Mindennel együtt 107 centiméter széles. Sokáig a kontinens legkeskenyebbjének tartották, azóta Lengyelországban találtak egy ennél is slankabbat. A szomszédos ház aljában van egy hangulatos bár, érdemes beülni egy italra.

Narancs, rizs, sziklák
„Errefelé három színe van a tájnak. Az egyik a barna, amikor csak a környék sziklái és a termőföldek látszanak. Március körül elárasztják a rizsföldeket, ekkor ezüstös a táj, akár egy tükör. A harmadik pedig egy gyönyörű zöld” – meséli Ana, a helyi vezető. A környék fő terményei a narancs és a rizs, és jelentősek az itteni kőbányák is. Cullera egykori erődjének bástyafalán állunk, alattunk az egyik oldalon a színes óváros, a másik oldalon a népszerű tengerparti nyaralóhely toronyházakkal és homokos strandokkal. Csak az arányok éreztetése végett: a várost télen huszonkétezren lakják, nyáron akár kétszázezren is.

Fiesta Gandiában
A spanyolok szeretnek ünnepelni, mondhatni az ünneplés mesterei. Hogy ez a közhely mennyire igaz, azt Gandiában értettem meg igazán. A cukornádtermesztésből meggazdagodott város alapvetően két fegyverténnyel került az útikönyvekbe: a kétes karrierjüket innen elindító Borgiák és a Palau Ducal miatt. Utóbbi kevésbé megosztó, felvonultat mindent, amit egy ilyen gótikus épület fel tud: faragott faajtók, vaskos fagerendák, drága falikárpitok, kék-fehér és zöld-sárga csempék. A pápacsalád már neccesebb: „Gyilkosságok, mérgezések. Ma mindenkinek ez jut róluk eszébe. De a reneszánsz korban nem voltak kivételek, mindenki ezt csinálta. A Mediciek is” – mondja önkéntes amnesztiát hirdető helyi vezetőnk.
Nekem mégis az a jó értelemben vett felfordulás fog eszembe jutni a városról, amit, gondolom, egy helyi szent ünneplésének apropóján tapasztalhattam. Az amúgy is zsúfolt utcákat oldalról édességárus standok szűkítették tovább, a gyerekek kezében nyalóka, az utcán zene szólt. A kávézók és cukrászdák megteltek, a téren egymás vállára álló artisták emberszobor-mutatványa. És hogy ez nem egyszeri dolog, azt néhány nappal később Benidormban is tapasztaltam, ahol beöltözött figurák, akárcsak egy profi karneválon, kis traktorok platóján állva zenéltek, táncoltak, és kis ajándékokat osztottak a népnek. Itt történt életemben először az is, hogy cukorral fejbe dobtak.

Dénia
A város, amelynek háromszázötven étterme van alig negyvenezer lakosra. Közülük jelenleg ötöt ajánl a Michelin: a Peix & Brases egycsillagos, a Quique Dacosta háromcsillagos, vagyis jelenleg körülbelül tízezer lakosra jut egy csillag. Mindez persze nem véletlen, a környéken példás rendben megművelt földek sorakoznak, a gazdák egyebek mellett narancsot, mazsolaszőlőt, mandulát, olívát termelnek.

Bikaviadalok
Jóformán sosem nézek tévét, de ha utazom, a szállodai szobákban sokszor azzal indítom a napot, hogy reggeli előtt végigpörgetem a csatornákat. Tom és Jerry németül, fociösszefoglaló olaszul, de ilyenkor még Rex felügyelő is rém szórakoztató tud lenni. A sorba most már biztosan bekerül a spanyol bikaviadal-összefoglaló is. Amikor a tíz csatornából kettőn ment ilyen műsor, azon azért jót mosolyogtam magamban.
„A bikaviadal a kultúránk része. De őszintén megértem azokat is, akik azt mondják, fel kellene hagyni vele” – mondja Jaime Hecht Lombardo, a spanyol turisztikai hivatal képviselője, az út egyik szervezője, Dénia tengerpartján, egy bikaszobor láttán. Hogy az ország halad a korral, arra jó példa az itteni bikaviadal. Az állatot ugyanúgy kergetik – vagy a bika kergeti a szuicid hajlamú jelentkezőket, ez nézőpont kérdése –, de a végén nem ölik meg, csak a tengerbe hajtják. Nyugalom, a végén ki is fogják.

Ruta dels Riuraus
„A hegyek megvédenek minket, nyáron nincs túl meleg, télen nincs túl hideg. Az egyetlen gyenge pont a keleti. Ha a tenger felől jön a vihar, nincs, ami megvédjen” – mondja poliglott vezetőnk, Joan Bernardo Such Oliver, valahol Dénia és Calpe között félúton. A szélmalmokból már nem sok maradt, az út mégis olyan, mintha tájképeken, festményeken haladnánk.
A sajátos mikroklíma és termelési mód révén létrejött egy különleges épülettípus is. A riuraus eredetileg a szőlő szárítására, mazsolakészítésre szolgált a valenciai régióban a 18. században. A stílusjegyek később átszivárogtak a mezőgazdasági épületekről a lakóházakra is, és ma már messziről felismerhetők erről.

Hűtő a római korból
Calpe egy lenne a rendezett, de egymás után már kissé hasonló nyaralóhelyek közül. Pálmafák, toronyházak, tengerparti éttermek. Csakhogy itt van az Ifac nevű szikla is, ami olyan hatalmas, hogy a várost Rio de Janeiróhoz vagy Gibraltárhoz szokták hasonlítani miatta. Nem is rossz párhuzam, a hatalmas tömb tényleg beég az ember emlékezetébe.
A sziklánál kevésbé látványos, de nagy kedvencem volt a vasráccsal leválasztott medence a strand szélén. A római időkben alakították ki, és itt tartották frissen a kifogott halakat. Ez volt a hűtő.

A paella…
Hat napot töltöttünk a régióban a Wizz Air és a Turespaña szervezésében, ezalatt becslésem szerint húszféle paellát cipeltek ki a konyhákból – és nem volt köztük két egyforma. Készül tenger gyümölcseivel, csirkével, nyúllal, angolnával, tokaszalonnával, nero di sepiával és még ezernyi módon. Akárhová mentünk, mindig előkerült egy hatalmas tál.
De mi is ez? Távolról a rizottó rokona, de míg az olasz verzió vajjal, borral készül, és szakadatlanul mozgatni kell, addig a paella a kevésbé idegbeteg szakácsok étele, ezt ugyanis tilos kevergetni. A családok tipikus vasárnapi étele ez, de az éttermekben is gyakran látni a speciális, nagyon széles, lapos serpenyőszerűségbe kétoldalról kapaszkodó pincéreket.

A „fehér gazpacho”
Az itthon a gazpachónál jóval kevésbé ismert, de szintén nagyon finom ajoblanco tipikus spanyol leves, igaz, inkább Andalúziából származik. Fokhagyma, kenyér, tört mandula, só, olívaolaj és némi ecet kell hozzá. Hidegen fogyasztják, időnként szőlővel vagy egy szelet sárgadinnyével.

Tarka kisvárosból turistamágnes
„Ma ez a helyi kulturális örökség része. Itt nem építhet bárki bármit. Ha kitennél mondjuk egy hirdetőtáblát, először az önkormányzathoz be kell menned” – magyarázza Felippe Lozano Navarro.
Altea sokáig egy volt a szép fekvésű, de azért nem épp turistamágnesnek számító kisvárosok közül. Aztán a helyi vezetés elhatározta, hogy minden házat fehérre festenek. A szigornak meglett az eredménye, a város ma már fontos célpontnak számít a régiós idegenforgalomban.

Halászfalu volt, ma Beni Yorknak is nevezik
A sok kisváros után képzeljenek el egy várost, aminek jóformán minden pontjáról sétatávra elérhető a homokos strand, akárcsak a riói Ipanemán. És képzeljenek el egy olyan várost, ahol Manhattan után a második legtöbb felhőkarcoló jut egy lakosra. Benidorm az 1950-es évekig halászfalu volt, ezután indult meg az őrült tempójú építkezés, ami miatt a népnyelvben ma már sokan Beni Yorknak nevezik.
Csak néhány adat: a hetvenezer lakosra tizenhatmillió turista jut évente, ötvenöt százalékuk spanyolországi, negyvenöt százalékuk külföldi. Az országot évente nyolcvanmillió turista keresi fel, ötöde eljön ebbe a városba. Napközben a sétányokon lődörgő európai nyugdíjasok határozzák meg a városképet, a happy hour időszak után előbújnak rejtekhelyükről a délelőtt vörösre égett kocsmaturisták, aztán hajnalig óbégatnak valamelyik teraszon, szerencsésebb esetben egy pub mélyén.
De azt is meg kell hagyni, hogy kis kereséssel hangulatos helyekre is lelhetünk. A Collier’s Bar tipikusan ilyen. Egy skót pub, ahol simán megbeszélhetjük a tulajdonossal, hogy hajnalig végtelenített britpop lejátszási listát tegyen be a kedvünkért, karaokézás után és közben a random betévedő brit kisnyugdíjasokkal tárgyalhatjuk ki a világ dolgait. Benidorm egy már-már szürreális vízió, de a maga szürrealitásában milliókat vonz.

Hogyan utazzunk?
Ahová tehetem, vonattal utazom – itt ez a pár ezer kilométer kicsit sokáig tartana. Spanyolország keleti partvidéke kifejezetten könnyen megközelíthető Budapestről, a sajtóutat szervező Wizz Air két városba is repül a régióban. Castellón északra, a forgalmasabb Alicante Valenciától délre fekszik, utóbbi óvárosa akár egy önálló látogatást is megér.