Petikém, nem tudom. Próbáljátok ki!

„Maradhatsz egyslágeres, mint például a Europe együttes. Vagy ráülhetsz a hullámra, ami szerintem sokkal nehezebb, mint behúzni egy nagy sikert” – mondja Varga Péter István. Cége, a VPI neve – amiről nem nehéz kitalálni, hogy az alapító monogramja – szinte egyet jelent az érdekes formájú, sima felületű, rendkívül szilárd köztéri betontermékekkel. „Bármerre jársz az országban, itthon már nem sok város van, ahol ne lenne bútorunk.”


Ő is úgy kezdte a pályáját a 2000-es évek elején, mint sok más fiatal építész: beült egy nagyobb irodába alkalmazottnak. Részt vett a Bartók Béla út és a Kosztolányi Dezső tér felújításának tervezésében, aztán – ahogy a filmekben szokott lenni – a sikeres időszak közepén két-három hét alatt megváltozott minden. Sem a munkában, sem a magánéletében nem alakultak jól a dolgok, és egyszer csak ott állt állás, lakás és barátnő nélkül. A legjobbkor nyert meg egy nürnbergi ösztöndíjat, és ezzel kezdetét vette egy kétéves útkeresés.


Kint véletlenül betévedt egy szimpóziumra, ahol a betonról volt szó, és ez annyira magával ragadta, hogy onnantól csak ezzel az anyaggal akart dolgozni. „Mindig közel állt hozzám, hogy valamit kézzel hozzunk létre. Az építészeti stúdiómunkában ettől eltávolodsz. Számítógépen tervezel egy házat, ami nagyon sokáig tart. Ez túl távol van a megfogható anyagtól. A betonnál az ötlet és a megvalósulás között direkt kapcsolat van. Nem tudsz úgy foglalkozni vele, hogy ne törődnél magával az anyaggal.”