Hét gyerek, akiknek a témazáró dolgozat helyett az ülés, az evés vagy a kommunikáció a legnagyobb feladat. A Völgyzugolyházban jártunk, és megtudtuk, milyen a munkaerőpiac egyik legnagyobb mentális terheléssel járó pozíciója.
Egy gyerekszobából indultak, végül egy egész házat alakítottak gyerekszobává – így lehetne összefoglalni a rákoskeresztúri Völgyzugolyház hétéves történetét. Az iskolát két szülő alapította, és egy pedagógus meg egy asszisztens segítségével tanították, nevelték súlyosan, halmozottan sérült gyerekeiket. A kicsi szoba a harmadik gyerek és a harmadik pedagógus megjöttével egyre szűkebbé vált.
ADAKOZOL? Minden hónapban írunk egy szervezetről, amit szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így? Mert Magyarországon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek van egy kis felelőssége benne.
„Az önkormányzattól bérleménybe kapott épület teljes felújítását kellett önerőből megoldanunk” – mondja Somlai Zsuzsanna, az egyik alapító. A Vanília utcai ház lakhatatlan volt, lényegében csak a négy külső fala állt. Zsuzsáék padló, belső falak, fűtés, vezetékek nélkül vették át. Kívülről most sem nyerne szépségversenyt, de belül – száz önkéntessel – szépen helyrepofozták.
2018-ban költöztek be. Azóta nem csak a gyerekek száma nőtt, a terápiás lehetőségek is bővülnek a Völgyzugolyházban. Most hét súlyosan, halmozottan sérült gyerekkel foglalkoznak. A létszám az egyetlen, amiben hasonlítanak az állami oktatáshoz – a gyógypedagógiai intézmények csoportjaiban általában hat–nyolc gyerek van. Itt viszont a hétfőtől péntekig, kilenctől háromig tartó foglalkozások mellett elindult a napközi is, és hetente legalább háromszor ötig tart. „Részben arra gyűjtünk adományokat, hogy a plusz feladatokhoz szükséges szakember bérére legyen forrás” – mondja Zsuzsanna. Míg az állami intézményekben két-három pedagógus foglalkozik a csoportokkal, itt minden gyerekre jut egy szakember, munkáját logopédus, gyógytornász és masszőr segíti. Egy önkéntes pedig hetente tart kutyaterápiát.
Ha valaki egyszerre szeretné elmondani magáról, hogy áldozott a kíváncsiság és nyitottság oltárán, illetve hogy emberesen jóllakott, a biatorbágyi Fügében a helye.
Budapest közelsége ide, az utóbbi harminc évben megduplázódott lakosság oda, az íratlan agglomerációs gasztrotörvények szerint Biatorbágynak mostanában, mondjuk, az ülőboxos dinerek és tejszínes tésztás hungaro olasz éttermek korszakából a nápolyi pizzásba kellene éppen átérnie, de még minősített esetben is meg kellene elégednie azzal, hogy van egy olyan hentese, ahol megéri szombatonként húsz percet sorban állni parasztmájasért.
Ehhez képest év eleje óta van egy a településhatáron túlról is dicsért Fügéje, amit nem egy alvóvárosba képzelnénk, bár tény, hogy ha beraknánk Bel-Pestre vagy Buda valami magasabb pontjára, fundamentális tulajdonságai változnának meg a közegtől.
Például nem biztos, hogy ilyen kellemes belmagassága meg polgári miliője lenne, vagy hogy a két terem közül választhatnánk azt, amelyikben nem jönnek-mennek gyerekek, és egy pisszenésük sem szűrődik át a másikból. Így viszont semmi sem áll a diszkrét liftzene útjába – a gasztroforradalom következő rohamának a zászlajára azt kéne kitűzni, hogy a jazzest hadd váltsa fel végre a jazz.
Kérdezünk és kompetens válaszokat kapunk, például azt, hogy az előétel, főétel és desszert mellé még levest is választani túlzás volna, és ez utóbb messzemenőkig beigazolódik, szóval akit az éhezéstől való félelem tart vissza a bátrabban újító éttermektől, nyugodtan tartsa játékban a Fügét.
A másik döntési pont a kíváncsiság lesz: az étlapon nem látszanak menekülőutak, muszáj valamerre menni a séfekkel, még a csirkesupréme-ből készülő, prosciuttós, comté sajtos cordon bleu körete is egy rizottószerűen, hagymás-fehérboros alapon főzött petrezselymes burgonya, amit azóta próbálok elképzelni.
Mi másik irányba megyünk, és a közben meghozott üdvözlőfalat kirajzolja, hogy egyrészt nem lesznek nagyon rossz irányok, másrészt nem is fogunk érteni mindent, de utóbbi nem feltétlenül baj. Egy zöldolajjal körített mangó-maracuja krémre hajdinamorzsát szórtak, a tetején szecsuáni bibe, ami mint megtudjuk, enyhén lidokainszerűen fog hatni a nyelvünkre, aztán frissítően a szánkra. Sorrendben: friss, édes-savanykás, ropog, illetve nem biztos, hogy nélkülözhetetlen, de egyben az egész köszönésnek nagyon biztató.
Az előételeink ellépnek ettől a finom egyensúlytól: a csicsókaágyra tálalt, dekadens mennyiségű barnavajas velő körül mákos céklajus kavarog (onnan tudjuk, hogy megkérdeztük), csipkebogyóöntettel lehet még locsolgatni, télies-oroszos hangulatú fogás, bár tálalásában eggyel több a gally, mint ami feltétlenül indokolt lenne.
A marhatatár késsel volt aprítva, és mennyei, de előbb el kell jutni hozzá: leemelni a tányér tetejéről a papadum távoli rokonának bizonyuló rozsropogóst, aztán felhajtogatni a sóban sült tarlórépa-szeletkéket. Kis tálkában lila (viola) mustárt kapunk hozzá, ami annyira az édes felé húz, hogy nem biztos, hogy magunktól akként azonosítottuk volna.
Ezen a ponton nagyjából jól is laktunk, a főételek előtt egy kiadós séta is beleférne, ha nem jönnének feszes tempóban. Mindkét ételnek sikerül az a trükk, hogy miközben folytatódik az ízpetárdázás, valahogyan otthonos tud lenni az összhatás. A malaccsászáron a bőr lehetne egy árnyalattal pirultabb, de a hús alatta villával vágható, pirított kelbimbók, edamame bab, könnyű zöldségpüré és ötletes, kávés jus járnak hozzá. Ugyan az ehető virágok láttán befelé felsóhajtottam, de szavamra: működik a tányér, egy nyitottabb pillanatában meg merném kínálni ezzel az étellel a nagymamámat.
A vaddisznóból barbecue oldalast kapunk, teszi a dolgát, jelenti ki az első falat után vacsoratársam. A csomboros burgonyafánk légies (bár felőlem lehetne csomborosabb), a mazsolás fehérhagyma révén a sokadik tányér fordul édesbe, az édesköménygumóból káposztaszerűen felhalmozott szálak igyekeznek ellentartani neki. A ropogósra pirult levelekből egy vödörrel is szívesen megennénk. Hogy milyen levél, arra – ezen a ponton már feszélyezzük magunkat – nem kérdezünk rá, mások körülöttünk sokkal elfogadóbban vacsoráznak.
Az is jó döntés, hogy elfelezzük a desszertet: a karamellizált, körbepirított túrós rétes határozott léptekkel elindult Szicília irányába, a canellonivá válás felé, csokiöntet és bogyós gyümölcsök körítik. Gyorsabban fogy el, mint hogy mélyre ható vitát folytathatnánk le arról, hogy a leírásában olvasható parmezánfagyi a túróval, a csokival vagy a rétessel épült-e szimbiózisba. Akit az ilyesmi nem zavar, netán egyenesen foglalkoztat: ők fognak a legjobban járni a Fügével. Ők szó szerint is, mert az eleve fővároson kívüli árak mellett azzal a haladó polgári hozzáállással fognak találkozni, hogy a szűrt vízért nem hogy egy ezrest, de semmit sem számítanak fel.
Füge Biatorbágy, Szabadság út 19. A teszt időpontja: október 19. Ezt ettük: Marhatatár: 5100 Barnavajas malacvelő: 3500 Vaddisznó: 6500 Malaccsászár: 6500 Túrós rétes: 3400 Egy limonádé: 1290 Egy kávé: 750 Szervizdíj: 3245 Összesen: 30 285 forint
Jól hangzik, de nem elég drága! Hiába vicceskedik a szerző, ennek a lapnak az olvasói nem ezt érdemlik. Alternatív javaslatom ezért a Jászai Mari téren frissen megnyílt koreai, ott tíz rugó alatt nem kapsz pár véres húscafatot sem, ha viszont kinyitod a bukszád, igen szórakoztató hangulatban, egy sörtől kikészült koreaiak társaságában grillezhetsz magadnak fantasztikus marha- és disznódarabokat. A Forbes rikkancsainak üzenem, hogy a köretes tálakat akárhányszor ingyen újratöltik!
Kerepesi Csabát az élet meghosszabbítása, az öregedés feltérképezése és megállítása érdekli, a Hun-Ren Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet (SZTAKI) Informatikai Kutatólaboratóriumának tudományos munkatársa egy évtizede fordult az öregedéskutatás felé. Mesterségesintelligencia-alapú eszközökkel járul hozzá ennek a még mindig sok titkot rejtő természetes folyamatnak a megfejtéséhez.
Meg tudja őrizni, ami emberi? Megfejthetetlen különc, vagy már most nagyobb rocksztár, mint amekkora Mark Zuckerberg valaha lenni tudott? Sam Altman és az OpenAI, mesterséges intelligencia kontra társadalom.
Az első intró első mondatai kopognak, rövidek. Aztán belejövök. Jó sztorik is vannak itthon, nézek vissza magamra 2013-ból. A jó hír: ma is számtalan jó sztori van itthon, és (bocs) én már akkor is tudtam, hogy nem fognak elfogyni. Jönnek fiatalok, akiknek minden, ami addig volt, történelem, és meg akarják magukat csinálni. Mint Bence, Albert, Kirill […]
Terepmunkáiban és szépprózájában is a sokszínűség foglalkoztatja, valamint az, hogy mit lehet kezdeni a történelmi pillanatokkal. Vonnák Diána kulturális antropológus, író második hazája a 2014-es kijevi forradalom után Ukrajna lett, ám végül Nagy-Britanniában tudta megteremteni magának a megfelelő körülményeket a távoli kutatásokhoz és az alkotáshoz. Alig múlt harminc, de régóta érdemes odafigyelni arra, mit mond például háborúról, függetlenségről, társadalmi szerepekről.
