Megérte közösen megkaparintani a Jófogást és a Használtautó.hu-t? Minden az ingatlan.com és az Emag–Edigital-alapítók nagy üzletéről.
Idén júliusban jött a bombahír, hogy Várkonyi Balázs és Kelemen Gyula korábbi Edigital-alapítók (Forbes, 2021/9) kiszállnak az Emagból, és részük értékesítése mellett viszik magukkal az Emag alá tartozó online piacteret és licitoldalt, a Vaterát is. Akkor már szinte nyílt titokként pusmogtak róla, hogy Várkonyiék beszállhatnak a Jófogás, a Használtautó.hu és az Autónavigátor.hu nevű szájtok mögé. A három platform a norvég Adevinta csoporthoz tartozott, ők idén februárban jelentették be, hogy kivonulnak Magyarországról.
Végül tényleg megjelentek Várkonyiék az elárvult szájtok mögött, és ahogyan arról szintén sokáig pletykáltak, az ingatlan.com is érdeklődött a csomag iránt. A két magyar fél összebútorozott, a szájtok teljesen magyar tulajdonosi körhöz kerültek. Nem mindennapi piactér-birodalom jött ezzel létre, de azért rejlik benne némi kockázat. A Használtautó.hu az új tulajdonosok szerint közel ötvenszázalékos EBITDA-val hasít, a Jófogás ezzel szemben mínuszos. A tranzakció értéke nem nyilvános.
„Balázzsal teljesen véletlenül találkoztunk a nyáron, már bőven benne voltunk a folyamatban” – mondja a felvásárlásról Mészáros Dávid, az ingatlan.com Zrt. alapító tulajdonosa. „Pillanatnyilag ezek szimpla apróhirdetési oldalak, a régi Expressz újság gondolata van bennük: felmész, felhívod, megnézed, alkudozol, megveszed. Viszont én a platformirányt látom bennük. Ezt szeretnénk modern e-kereskedelmi körülmények közé tenni, teljes körű szolgáltatást építeni köré” – mondja Várkonyi. A közel húszéves keringő háttere, piaci trendek és pletykák, és persze (a másik) Mészáros és Várkonyi nagy marketplace-terve a Forbes.hu-n!
Ha valaki egyszerre szeretné elmondani magáról, hogy áldozott a kíváncsiság és nyitottság oltárán, illetve hogy emberesen jóllakott, a biatorbágyi Fügében a helye.
Budapest közelsége ide, az utóbbi harminc évben megduplázódott lakosság oda, az íratlan agglomerációs gasztrotörvények szerint Biatorbágynak mostanában, mondjuk, az ülőboxos dinerek és tejszínes tésztás hungaro olasz éttermek korszakából a nápolyi pizzásba kellene éppen átérnie, de még minősített esetben is meg kellene elégednie azzal, hogy van egy olyan hentese, ahol megéri szombatonként húsz percet sorban állni parasztmájasért.
Ehhez képest év eleje óta van egy a településhatáron túlról is dicsért Fügéje, amit nem egy alvóvárosba képzelnénk, bár tény, hogy ha beraknánk Bel-Pestre vagy Buda valami magasabb pontjára, fundamentális tulajdonságai változnának meg a közegtől.
Például nem biztos, hogy ilyen kellemes belmagassága meg polgári miliője lenne, vagy hogy a két terem közül választhatnánk azt, amelyikben nem jönnek-mennek gyerekek, és egy pisszenésük sem szűrődik át a másikból. Így viszont semmi sem áll a diszkrét liftzene útjába – a gasztroforradalom következő rohamának a zászlajára azt kéne kitűzni, hogy a jazzest hadd váltsa fel végre a jazz.
Kérdezünk és kompetens válaszokat kapunk, például azt, hogy az előétel, főétel és desszert mellé még levest is választani túlzás volna, és ez utóbb messzemenőkig beigazolódik, szóval akit az éhezéstől való félelem tart vissza a bátrabban újító éttermektől, nyugodtan tartsa játékban a Fügét.
A másik döntési pont a kíváncsiság lesz: az étlapon nem látszanak menekülőutak, muszáj valamerre menni a séfekkel, még a csirkesupréme-ből készülő, prosciuttós, comté sajtos cordon bleu körete is egy rizottószerűen, hagymás-fehérboros alapon főzött petrezselymes burgonya, amit azóta próbálok elképzelni.
Mi másik irányba megyünk, és a közben meghozott üdvözlőfalat kirajzolja, hogy egyrészt nem lesznek nagyon rossz irányok, másrészt nem is fogunk érteni mindent, de utóbbi nem feltétlenül baj. Egy zöldolajjal körített mangó-maracuja krémre hajdinamorzsát szórtak, a tetején szecsuáni bibe, ami mint megtudjuk, enyhén lidokainszerűen fog hatni a nyelvünkre, aztán frissítően a szánkra. Sorrendben: friss, édes-savanykás, ropog, illetve nem biztos, hogy nélkülözhetetlen, de egyben az egész köszönésnek nagyon biztató.
Az előételeink ellépnek ettől a finom egyensúlytól: a csicsókaágyra tálalt, dekadens mennyiségű barnavajas velő körül mákos céklajus kavarog (onnan tudjuk, hogy megkérdeztük), csipkebogyóöntettel lehet még locsolgatni, télies-oroszos hangulatú fogás, bár tálalásában eggyel több a gally, mint ami feltétlenül indokolt lenne.
A marhatatár késsel volt aprítva, és mennyei, de előbb el kell jutni hozzá: leemelni a tányér tetejéről a papadum távoli rokonának bizonyuló rozsropogóst, aztán felhajtogatni a sóban sült tarlórépa-szeletkéket. Kis tálkában lila (viola) mustárt kapunk hozzá, ami annyira az édes felé húz, hogy nem biztos, hogy magunktól akként azonosítottuk volna.
Ezen a ponton nagyjából jól is laktunk, a főételek előtt egy kiadós séta is beleférne, ha nem jönnének feszes tempóban. Mindkét ételnek sikerül az a trükk, hogy miközben folytatódik az ízpetárdázás, valahogyan otthonos tud lenni az összhatás. A malaccsászáron a bőr lehetne egy árnyalattal pirultabb, de a hús alatta villával vágható, pirított kelbimbók, edamame bab, könnyű zöldségpüré és ötletes, kávés jus járnak hozzá. Ugyan az ehető virágok láttán befelé felsóhajtottam, de szavamra: működik a tányér, egy nyitottabb pillanatában meg merném kínálni ezzel az étellel a nagymamámat.
A vaddisznóból barbecue oldalast kapunk, teszi a dolgát, jelenti ki az első falat után vacsoratársam. A csomboros burgonyafánk légies (bár felőlem lehetne csomborosabb), a mazsolás fehérhagyma révén a sokadik tányér fordul édesbe, az édesköménygumóból káposztaszerűen felhalmozott szálak igyekeznek ellentartani neki. A ropogósra pirult levelekből egy vödörrel is szívesen megennénk. Hogy milyen levél, arra – ezen a ponton már feszélyezzük magunkat – nem kérdezünk rá, mások körülöttünk sokkal elfogadóbban vacsoráznak.
Az is jó döntés, hogy elfelezzük a desszertet: a karamellizált, körbepirított túrós rétes határozott léptekkel elindult Szicília irányába, a canellonivá válás felé, csokiöntet és bogyós gyümölcsök körítik. Gyorsabban fogy el, mint hogy mélyre ható vitát folytathatnánk le arról, hogy a leírásában olvasható parmezánfagyi a túróval, a csokival vagy a rétessel épült-e szimbiózisba. Akit az ilyesmi nem zavar, netán egyenesen foglalkoztat: ők fognak a legjobban járni a Fügével. Ők szó szerint is, mert az eleve fővároson kívüli árak mellett azzal a haladó polgári hozzáállással fognak találkozni, hogy a szűrt vízért nem hogy egy ezrest, de semmit sem számítanak fel.
Füge Biatorbágy, Szabadság út 19. A teszt időpontja: október 19. Ezt ettük: Marhatatár: 5100 Barnavajas malacvelő: 3500 Vaddisznó: 6500 Malaccsászár: 6500 Túrós rétes: 3400 Egy limonádé: 1290 Egy kávé: 750 Szervizdíj: 3245 Összesen: 30 285 forint
Az első hétfőn találkoztunk az után a hétvége után, amikor a Hamasz megtámadta Izraelt. Intenzíven figyelik a híreket, de nem idegeskednek. A már több válságot átélt, az aktív vezetéstől most visszavonuló Bilibók Botond hosszabban és olykor filozofikusabban beszél. Harmincegy éves utódja, Szabó Balázs fókuszáltan, gondolatait inkább elhadarva elemez, de mindketten a hosszú távú meggyőződéseket emlegetik. Más habitusúak, sok mindenhez másképp nyúlnak, ez a Hold Alapkezelő működésén is meg fog látszani. Az ország legnagyobb, magyar kézben lévő, független befektetési alapkezelője tizennyolc év után nem csak vezetőt vált.
Meleg, világos színek, elegancia és kedvesség fogad minket, amikor belépünk a Dermart Buda Klinika előterébe. Az egymást követő terek és a bennük sürgölődő szakemberek egyszerre sugallnak professzionalizmust, nyugalmat és biztonságot: érkezzünk akár orvosi, akár kozmetikai kezelésre, itt biztosan jó helyen vagyunk. A Dermart Buda két vezetőjével, Dr. Pónyai Katinkával és Mikó Hildával beszélgettünk kortalanságról, szépséghez […]