Ha valaki egyszerre szeretné elmondani magáról, hogy áldozott a kíváncsiság és nyitottság oltárán, illetve hogy emberesen jóllakott, a biatorbágyi Fügében a helye.
Budapest közelsége ide, az utóbbi harminc évben megduplázódott lakosság oda, az íratlan agglomerációs gasztrotörvények szerint Biatorbágynak mostanában, mondjuk, az ülőboxos dinerek és tejszínes tésztás hungaro olasz éttermek korszakából a nápolyi pizzásba kellene éppen átérnie, de még minősített esetben is meg kellene elégednie azzal, hogy van egy olyan hentese, ahol megéri szombatonként húsz percet sorban állni parasztmájasért.
Ehhez képest év eleje óta van egy a településhatáron túlról is dicsért Fügéje, amit nem egy alvóvárosba képzelnénk, bár tény, hogy ha beraknánk Bel-Pestre vagy Buda valami magasabb pontjára, fundamentális tulajdonságai változnának meg a közegtől.
Például nem biztos, hogy ilyen kellemes belmagassága meg polgári miliője lenne, vagy hogy a két terem közül választhatnánk azt, amelyikben nem jönnek-mennek gyerekek, és egy pisszenésük sem szűrődik át a másikból. Így viszont semmi sem áll a diszkrét liftzene útjába – a gasztroforradalom következő rohamának a zászlajára azt kéne kitűzni, hogy a jazzest hadd váltsa fel végre a jazz.
Sokféle program van, ami – többek között az újságírók munkáját megkönnyítendő – a hangfájlból szó szerint leírja a felvett interjút. Gyorsítja a munkát, gondoltam, amikor először kipróbáltam egy ilyet. Nem szerettem meg. Pedig egész okos: a szóismétléseket kihagyja, nem teszi bele az ö-zéseket és hümmögéseket. Cserébe egy kétórás interjú akár negyven oldal is lehet a wordben, én meg ott vakarom […]
Sokféle program van, ami – többek között az újságírók munkáját megkönnyítendő – a hangfájlból szó szerint leírja a felvett interjút. Gyorsítja a munkát, gondoltam, amikor először kipróbáltam egy ilyet. Nem szerettem meg. Pedig egész okos: a szóismétléseket kihagyja, nem teszi bele az ö-zéseket és hümmögéseket. Cserébe egy kétórás interjú akár negyven oldal is lehet a wordben, én meg ott vakarom a fejem, hogyan csinálok ebből hármat, maximum négyet. Az esetleges hadarásokat, idegen szavakat rendszeresen félreérti. Legutóbb az „itthon kódoltam különböző chatbotokat, amik a ChatGPT-re épültek” mondat végét úgy értette, hogy „amik az egyik viccre épültek”.
Egy ideje csak a rövidebb interjúknál vagy a tudhatóan nyomdakészen nyilatkozó alanyoknál használom az MI-t, mert akkor tényleg gyorsabb a munka. A hosszabb beszélgetéseknél viszont ugyanannyi idő nulláról leírnom a szöveget, mint a negyvenből négy oldalt csinálni. Csak van egy fontos különbség: amikor én írom le, akkor átszűrve, keretezve, egymáshoz igazítva pötyögöm a mondatokat. Közben cserélgetem őket oda-vissza, és egyszer csak kikerekedik a cikk. Ezt a differenciálást nem tudja az MI, legalábbis egyelőre.
Merthogy megy előre, mint az úthenger – ezt már belső címlaposunk, Madarász Tamás agykutató-matematikus mondja. Tamás a New York-i Egyetemen doktorált agykutatásból, és az Egyesült Államokban igazi nagyágyúktól tanulva, az első sorból nézte végig az MI berobbanását akkor, amikor a ChatGPT még sehol sem volt. Úgy látja, a fejlődés kívánatos, és azon kell dolgoznunk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki belőle.
Sam Altman a hol furán izgalmas, hol kifejezetten klisés startupperségből kilépve valószínűleg a ChatGPT-t is kifejlesztő OpenAI-jal hozta ki magából a maximumot. A róla szóló cikkünkből kiderül, milyen fura párhuzam van közte és az atombomba atyja, Robert Oppenheimer között, hol vett birtokot, mit mond az MI szabályozásáról, és hogyan készítene a szemünkből digitális személyit. Érdemes elgondolkozni azon is, mekkora hatalom összpontosul annak a kezében, aki foglalkozik mindennel, ami elpusztíthatja, de akár meg is mentheti a világot. A mellékletben utóbbira fókuszálunk. Arra, hogy miben segíthet a mesterséges intelligencia (a globális problémák megoldása mellett bizony a csirke tökéletesre sütésén és a tévé okosításának kimaxolásán is), és hogyan maradhat meg ebben az új érában mindaz, ami emberi.
A legemberibb történet az okosvárosos, okosautós magyar sztárstartupé, a Commsigniáé. Négy társalapítóból már csak három tud mesélni idei, tizenötmillió dolláros befektetési sztorijukról. Lélekben viszont mind a négyen hajtják a Commsignia motorját. Tanulságos és egyben megható is az a két év, amin alapítótársuk, Kovács József halála után keresztülmentek.
Sokszor kellett újraterveznie Balogh Péter Petyának is, aki év végén még dobbant egy nagyot: a tervek szerint tőzsdére megy cége, a STRT Holding. Elmesélte, hány év és mennyi fejlődés kellett, mire ismét elhitte magáról, hogy van még benne egy nagy sztori.
A Harvard Medical Schoolt is megjáró Kerepesi Csaba szakterülete az öregedés megállítása és az élet meghosszabbítása. Arról beszélt, hogy az MI segítségével hogyan élhetnénk akár ezer évig, fiatalosan. A sejtek megfiatalítása pedig nincs is olyan messze, mint gondolnánk. Ha „csak” ennyit tudna a mesterséges intelligencia, én abba is simán beleegyeznék.
Tíz éve, amikor az első magyar Forbes nyomdába ment, 295 forint volt egy euró, és a fenyegető robotkereskedéstől paráztak a tőzsdéken. Mi történt az első magazin szereplőivel, és mit mutat ez meg az elmúlt tíz évről?
Hét gyerek, akiknek a témazáró dolgozat helyett az ülés, az evés vagy a kommunikáció a legnagyobb feladat. A Völgyzugolyházban jártunk, és megtudtuk, milyen a munkaerőpiac egyik legnagyobb mentális terheléssel járó pozíciója.
Az első Forbesban, 2013 novemberében Újratervezés címmel jelent meg cikk akkori cégedről, a Nav N Góról (NNG). Akkor már tulajdonosként kiszálltál, de mint vezérigazgató te irányítottad. Hányszor terveztél újra azóta?Sokszor. 2014-15-ben volt fél év, ami alatt szétesett a házasságom. Megfizettem az előző évtizedek munkamániájának árát, felmondtam az NNG-ben, otthagytam az egészet a csudába. Ezután egy Excel-táblában megterveztük az életünket […]
