Madarász Tamás megjárta Etont, Cambridge-et, majd csellistaként Európát. Aztán át kellett programoznia az agyát a zenéről a matematikára. New Yorkban igazi nagyágyúktól tanulva, az első sorból nézte végig a mesterséges intelligencia (MI) berobbanását már akkor, amikor a ChatGPT még a kanyarban sem volt. Azt mondja, az MI megy előre, mint az úthenger, és nekünk meg kell próbálnunk a legtöbbet kihozni belőle. Annak is, aki most úgy gondolja, hogy ez az egész
őt nem fogja érinteni. Mert fogja.
Magas, vöröses hajú fiú állt a cambridge-i vasútállomás peronján, hátán csellóval. A Londonba tartó vonat csak nem akart befutni, ami nemcsak a szakadó októberi eső miatt volt kellemetlen, hanem azért is, mert így borítékolni lehetett, hogy elkésik az órájáról. „Cambridge és London nincsenek messze egymástól, de angol vonatokkal néha igen nehéz volt odaérni.” Madarász Tamás 1999-től tanult a Cambridge-i Egyetem matematikus szakán, közben aktívan zenélt, és a londoni Giuldhall School of Music and Drama oktatójánál fejlesztette csellótudását.
Tamás nyolcéves kora óta csellózott, és – reál érdeklődése mellett – tudatosan zenei pályára készült, ezért a budapesti Radnóti Gimnáziumban letett érettségi után Cambridge-ben, egyetemi tanulmányai mellett is nagy (ha nem nagyobb) hangsúlyt fektetett a zenélésre. Nagyon diplomatikusan mesél arról, mennyit is járt be az előadásokra, de úgy érzem, tulajdonképpen a kisujjából kirázta a vizsgákat és a három év végén a matematikusdiplomát is.
A Cambridge-i Egyetemen pezsgő zenei élet volt, a környékbeli kápolnák akusztikáját mintha eleve szólócsellódarabokhoz tervezték volna. A Trinity College (az egyetemet alkotó college-okkal a hallgatók ugyancsak jogviszonyban állnak, itt laknak, és itt vannak az óráik – a szerk.), ahol Tamás is tanult, nem kevésbé neves, mint maga az egyetem, lakosztályaiban és tölgyfa asztalainál megfordult sok más nagy név mellett Newton és Darwin is.
Hét gyerek, akiknek a témazáró dolgozat helyett az ülés, az evés vagy a kommunikáció a legnagyobb feladat. A Völgyzugolyházban jártunk, és megtudtuk, milyen a munkaerőpiac egyik legnagyobb mentális terheléssel járó pozíciója.
Egy gyerekszobából indultak, végül egy egész házat alakítottak gyerekszobává – így lehetne összefoglalni a rákoskeresztúri Völgyzugolyház hétéves történetét. Az iskolát két szülő alapította, és egy pedagógus meg egy asszisztens segítségével tanították, nevelték súlyosan, halmozottan sérült gyerekeiket. A kicsi szoba a harmadik gyerek és a harmadik pedagógus megjöttével egyre szűkebbé vált.
ADAKOZOL? Minden hónapban írunk egy szervezetről, amit szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így? Mert Magyarországon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek van egy kis felelőssége benne.
„Az önkormányzattól bérleménybe kapott épület teljes felújítását kellett önerőből megoldanunk” – mondja Somlai Zsuzsanna, az egyik alapító. A Vanília utcai ház lakhatatlan volt, lényegében csak a négy külső fala állt. Zsuzsáék padló, belső falak, fűtés, vezetékek nélkül vették át. Kívülről most sem nyerne szépségversenyt, de belül – száz önkéntessel – szépen helyrepofozták.
2018-ban költöztek be. Azóta nem csak a gyerekek száma nőtt, a terápiás lehetőségek is bővülnek a Völgyzugolyházban. Most hét súlyosan, halmozottan sérült gyerekkel foglalkoznak. A létszám az egyetlen, amiben hasonlítanak az állami oktatáshoz – a gyógypedagógiai intézmények csoportjaiban általában hat–nyolc gyerek van. Itt viszont a hétfőtől péntekig, kilenctől háromig tartó foglalkozások mellett elindult a napközi is, és hetente legalább háromszor ötig tart. „Részben arra gyűjtünk adományokat, hogy a plusz feladatokhoz szükséges szakember bérére legyen forrás” – mondja Zsuzsanna. Míg az állami intézményekben két-három pedagógus foglalkozik a csoportokkal, itt minden gyerekre jut egy szakember, munkáját logopédus, gyógytornász és masszőr segíti. Egy önkéntes pedig hetente tart kutyaterápiát.
Kell, adjál, most! Ideális helyzetben nem mindig kellene szétválasztani az ép és a sérült gyerekeket. Európa egyes országaiban működik az inkluzív oktatás, Magyarországon egyelőre alapítványok kísérleteznek vele. A Völgyzugolyházban nehéz lenne megszervezni, mert az ide járó gyerekek szinte egyáltalán nem beszélnek, nem járnak, nem mozognak, és van, aki magától ülni sem tud. A járatáshoz, ültetéshez, fektetéshez használt eszközöknek hely kell, vagyis nehezen férnének el egy olyan iskolában, ahol például a folyosón tartanak testnevelésórát.
Vannak mozgékonyabb gyerekek, akik ügyesen kúsznak, egyikük járómasinával tud önállóan közlekedni, jön, megy, pakol, lebontja a házat. Egy másik szavakat mond: „kell, adjál, most”. Van, aki annyira a testébe van zárva, hogy csak a tekintetével tud kommunikálni. Ezekben a gyerekekben bőven lehet fejlődési lehetőség, az itt dolgozó szakemberek ezt segítenek felszínre hozni, és fékezik az esetleges leépülést.
„Egy enyhe vagy középsúlyos sérüléssel élő gyerek ugyan lassabban, de többnyire tudja követni a normál órarendet. Mi azt tanítjuk, hogyan egyenek minél önállóbban, hogyan tartsák meg magukat ülés közben, miként válasszanak két dolog közül, és hogyan jelezzék, ha pelenkacserét szeretnének. Megtanulhatnak önállóbban részt venni egy foglalkozásban, de nem fognak matekot, földrajzot, kémiát tanulni.” Az epilepsziás rohamokat – és az ezekkel járó hangulatváltozásokat – vagy a légzési nehézségeket nem minden pedagógus tudja a helyén kezelni.
„Nagyon kemény fába vágták a fejszéjüket, de emberfeletti erő van bennük. Ez a hét gyerek ellátás, fejlesztés, oktatás nélkül maradna, ha ők nem lennének” – mondja Schranc Tünde, az Appy Nonprofit Zrt. vezetője. A Völgyzugolyház részt vesz az Appy támogatási programjában. Ahhoz, hogy Magyarországon is működjön az inkluzív oktatás, alapjaiban kellene változtatni az oktatási rendszeren és a tanárok szemléletén. „Igyekszünk több olyan programot, például nyílt napokat és táborokat szervezni, ahova egészséges gyerekek is jönnek” – mondja Borbély Katalin társalapító. Ő pályázatokat ír, rendezvényeket szervez, kampányt vezet és egy olyan óvodai érzékenyítő programot irányít, ahova magával viszi a Völgyzugolyházba járó gyerekeket. Az ép gyerekeket mesével avatják be, hogyan segíthetnek sérült társaiknak, és a játék során kipróbálhatják magukat a sérült társuk helyzetében is.
A napközi indításához ugyan nem vettek fel új pedagógust, de a jövőben elkerülhetetlen lesz a bővítés. A terv egy hétvégi mentesítő szolgáltatás, amit később éjszakákra is bevezetnének foglalásos rendszerben. A pluszköltségek egy részét az alapítvány vállalná, de a szülőknek is kellene fizetniük egy kisebb összeget. A kereslet garantált, mert az országban csak néhány ilyen ügyelet működik, és ezek is kis létszámú intézmények.
„Minden szülő tudja, milyen, amikor nem tudja lerakni a gyereket, a nagyszülők sem tudnak segíteni, az egyedülálló szülők pedig még nehezebb helyzetben vannak – mondja Katalin. – Azt szeretnénk, hogy a szülőknek egész évben legyen lehetőségük, akár hétvégén vagy nyáron is, szakszerű körülmények között, biztonságban elhelyezni a gyereküket, ha a kimerültség határán vannak, vagy csak aludni szeretnének pár órát. A szünetmentes készenlétből néha ki kell kapcsolni, különben teljesen tönkremehet az ember.”
Völgyzugolyház Alapítvány
Az alapítás éve: 2016
A csapat: Hét gyógypedagógus, ötven önkéntes
Éves költségvetés: 20–25 millió forint
Mit kezdenének 10 000, 100 000 és 1 000 000 forint adománnyal?
10 000: Egy gyerek egy heti (kétalkalmas) gyógytorna-foglalkozására költenék.
100 000: Két pedagógus egy hétvégi ügyeleti idejére futná.
1 000 000: Egy hónapos nyári napközis tábort tartanának belőle.
Fritz Péter több mint hatvan éve emigrált Ausztráliába Aradról, „a nép paradicsomából”, mára kétmilliárd dollár forgalmú vállalatcsoportot épített fel. Nonprofit agytrösztje, a Global Access Partners többek között a Fehér Házzal, az OECD-vel és a Nobel Alapítvánnyal áll kapcsolatban, Magyarországon pedig utazási irodát működtet Péter az egyik kuzinjával. Nyolcvanévesen könyvet írt kiterjedt, Montághokat, Hatvanykat és Weisseket felvonultató családja életéről, de a világért sem költözne haza azok után, ami a második világháborúban errefelé történt.
A lengyel főváros tele van élettel, láthatóan gazdagodik, és egyre izgalmasabb keveréke a sokarcú közép-európai fővárosnak és a tipikus amerikai nagyvárosoknak. Az elmúlt években sorra épültek a modern irodaházak, és bár ez a hullám lecsengőben van, a belvárosban érezni az életerős ország lüktetését. Közben minden kerületben találunk valamit a régi eleganciából és a mai kúlságból is. Így alakult át a szürkeség színes nagyvárossá.
