Semmilyen pénzügyminiszter vagy jegybankelnök sem tudott volna pontosabban fogalmazni az öngondoskodásról, mint erdész barátom a minap. Szerinte a faültetésre a legjobb időpont éppen húsz évvel ezelőtt volt, a második legjobb időpont pedig ma van. Ugyanez igaz az öngondoskodásra.

Esszenciális meglátás ez. Az én tanácsom is az, hogy semmiképpen ne várjunk az államra, vegyük tudomásul, hogy esélyünk sincs arra a – szerény – nyugdíjbiztonságra, amivel a szüleink az aktív éveik alatt még kalkulálhattak. Ne építsük illúzióra idős éveinket, mert csalódni fogunk, mégpedig jókorát.

Nézzük inkább a tényeket. Drasztikusan csökkent az elmúlt időszakban a magyar társadalom egészének megtakarítási képessége, érdemi összegek félretételére szinte már csak a legfelső vagyonos réteg tetejéhez tartozó három–öt százaléknak van lehetősége. Mindez az elöregedő társadalommal, a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságával megspékelve húsz éven belül elkerülhetetlenül tökéletes pusztító vihart kavar Magyarországon, már ami a nyugdíjmegtakarításokat illeti. (Felosztó-kirovó rendszer alatt azt értjük, hogy az állam a mindenkori munkavállalók aktuális adójellegű befizetéseiből fedezi a mindenkori nyugdíjasok ellátását – a szerk.)

Magyarország lakossága 2050-re több mint tíz százalékkal fog csökkenni. Ma ötből egy magyar hatvanöt év feletti eltartott, 2040-re ez az arány már háromból egy lesz, óriási terhet róva a nyugdíjrendszerre. Hiába emelkedik papíron a hazai megtakarítások nominális állománya, ha szerkezete nem a hosszú távú öngondoskodás javára mozdul el. Főleg a rövid távú hozammaximalizálást célzó állampapírok és befektetési alapok dominálnak az inflációnak kiszolgáltatott banki folyószámlával és készpénzzel szemben, azaz az öngondoskodási célú termékek jelentősége az egyének portfólióiban szüntelenül apad.

Dermesztő tényeket mutat a kisebb megtakarítókat vizsgáló, idei, prémiumbanki kutatásunk eredménye. Ma kevesebb mint háromszázezer háztartásra koncentrálódik Magyarországon az ötmillió forintnál nagyobb megtakarítással rendelkezők száma, ráadásul még ebbe a csoportba is egyre nehezebb bekerülni. A társadalom 95–97 százaléka hiába próbál, a túl hosszú ideje tartó és túl drasztikus inflációs környezet, valamint az elmaradó gazdasági növekedés hatására képtelen érdemi összegeket félretenni. A falusi háztartások fele a hónap végére feléli jövedelmét. Akiknek mégis sikerül valamit megspórolniuk, azoknak majdnem fele, míg a tényleges fővárosi megtakarítók negyede az inflációs mutatók tudatában is a párnacihában tartja a pénzét.

Több százezer háztartás szembesült idén azzal, hogy már nem tud megtakarításra elkülöníteni a jövedelméből, és úgy érzi, sohasem fogja áttörni a vagyoni felső-középosztály üvegplafonját. Az infláció üteme ugyan mérséklődik, de az árak az üzletekben tovább emelkednek, a reálbérek pedig óhatatlanul csökkennek. Az aktív korú magyarok mindössze negyvenkét százaléka rendelkezik bármilyen pénzügyi tartalékkal, de az is jellemzően legfeljebb néhány havi megtakarítás. Veszélyes együttállás ez, és belátható időn belül a mainál is nagyobb társadalmi feszültségekhez vezethet.

A fiatalok másképpen, racionálisan és felelősségteljesen látják a jövőt. Egy tavalyi kutatásunk – a Youth Affluent Finance 2022 – szerint az öngondoskodás a 18–25 éveseknek egyértelmű prioritás. Többségük nem gondolkodik állami nyugdíjban, sőt. Arra számítanak, hogy idősödő szüleikről is nekik kell majd gondoskodniuk, nyugdíjas éveik egzisztenciális biztonságának alapját pedig megtakarításaik adják.

A válaszadók hetven százaléka úgy számol, hogy mire ők visszavonulnak, a nyugdíjrendszer jelenlegi formájában már nem fog működni. A diákok harmada ennek megfelelően másba fekteti nyugdíjcélú megtakarításit, mint a szülei, és minden másodikuk már most rendelkezik hosszú távú öngondoskodási stratégiával. Van mit tanulnunk tőlük.