Calvin Lo kitartóan hirdette magáról éveken át, hogy ő egy világjáró befektető és filantróp – kettő az egyben. Világszínvonalú pezsgőgyűjtemény, lakások három földrészen, egész flotta egzotikus szuperautókból, befektetés egy ötcsillagos szállodába, mi több, még egy Forma–1-csapat is. Hatalmas sztori – kár, hogy (majdnem) az egész kamu.
Írta: Robert Olsen, John Kang és Zinnia Lee Fordította: Zsadon Béla
Egy meleg szeptemberi reggelen Calvin Lo a családi életbiztosítás-közvetítő cég, az R.E. Lee International hongkongi irodájában fogadta a Forbes szerkesztőjét. Makulátlan háromrészes öltöny, gondosan kiválasztott nyakkendő és díszzsebkendő, így ült le tavaly Lo a szerkesztővel a dúsan faragott faburkolattal, bőrkötéses könyvekkel és finoman elrendezett vázákkal gazdagon dekorált tárgyalóban.
Azért hívta ide a szerkesztőt, hogy a világ milliárdosainak Forbes-listájáról beszéljenek. (A Forbes név a cikkben mindig az amerikai Forbes magazinra vonatkozik – a ford.) Lo, az R.E. Lee International vezérigazgatója azt mondta, „kíváncsi rá”, hogy a többi ázsiai milliárdos mit szól a rangsorhoz. Egy „dilemma” gyötri, magyarázta. Adjon-e vagyonát igazoló további dokumentumokat a Forbesnak, és kerüljön fel a listára. Az idősebb, konzervatívabb mágnások kezükben akarják tartani adataikat, magyarázta tovább, de a második, harmadik generációs gazdagok nyitottabbak, és néhány ilyen ismerőse nógatja: juttassa föl magát a listára. „Vagy olyan szerencsés, csinálod olyan jól” – mondták neki állítólag. Arra is utalt, hogy szerinte feltűnése a listán javára válhatna fő üzletágának, a biztosítási kötvények értékesítésének. A szupergazdag magánszemélyek értékelnék.
Brúnó fiam idén szeptemberben kezdte a középiskolát. Az első tanítási nap első tanórája után – biztosan kijavít majd, amikor idáig ér a jegyzetemben, mert náluk ezt epochának hívják – küldött egy képet. A boldogult emlékű Pesti Hírlap 1990. május 3-ai számát mutatta, a harmadik oldalt, ahol két írásom is olvasható az előző nap történéseiről. Az első történelemstúdiumon ugyanis az […]
Írta: Iglódi Csaba
Brúnó fiam idén szeptemberben kezdte a középiskolát. Az első tanítási nap első tanórája után – biztosan kijavít majd, amikor idáig ér a jegyzetemben, mert náluk ezt epochának hívják – küldött egy képet. A boldogult emlékű Pesti Hírlap 1990. május 3-ai számát mutatta, a harmadik oldalt, ahol két írásom is olvasható az előző nap történéseiről. Az első történelemstúdiumon ugyanis az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével idézték meg a múltat, annak ködében pedig felsejlett egy fiatalember is, aki történetesen én vagyok.
Négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon. Novemberben Nemes Dániel tér vissza!
Idősebbek emlékezhetnek rá, a később születettek pedig talán megtanulták, hogy éppen egy nappal korábban ült össze a szabadon választott Országgyűlés, s választotta első lépésben elnökévé Göncz Árpádot. (Ez volt az alkotmányos út ahhoz, hogy második lépésben a köztársasági elnöki székbe emeljék.)
Pimaszul ifjú voltam a történelmi pillanathoz, de ennyi év után is tisztán emlékszem, ahogy a szavazási szünetben – titkosan voksoltak a képviselők – remegő lábakkal léptem oda Gönczhöz, és bemutatkoztam. Nem volt TEK, nem volt sajtófőnök, aki elráncigált volna, ja, és valamennyi újságíró szabadon mozoghatott a T. Házban, csak arra kellett vigyáznom, hogy az a bizonyos tojáshéj a fenekemen ne akadályozzon a közlekedésben.
Kissé talán esetlenül igyekeztem megfelelően tisztelettudónak, de semmiképpen sem alázatosnak látszani, ő pedig keresetlen és laza volt. Villáminterjú készült, egyetlen kérdéssel: a gazdasági bajokon túl – már akkor is voltak, hogy mást nem mondjak, vágtatott az infláció – mit tart Magyarország legnagyobb gondjának?
(Itt arra biztatnám az engem olvasó Kedves Olvasót, hogy hajtsa be a Forbest, tartson két perc szünetet, vegyen nagy levegőt, és gondolkodjon el: ma, 2023. október valahányadikán hogyan felelne erre a kérdésre? Kész a leltár? Folytatom.)
Göncz Árpád így: „A társadalom, nem a maga hibájából, de beteg. Ha mi most jól megalkotjuk azokat a kereteket, amelyek között magához tud térni, (…) öntisztító és öngyógyító képessége működni tud, akkor ezt a betegséget ki lehet heverni. (…) A társadalmat meggyógyítani nem lehet, az csak magától gyógyulhat meg, azáltal, hogy felismeri önmaga létérdekét.”
A már majdnem elnök nyomdakészen fogalmazott, ezért nem indultam vissza azonnal a szerkesztőségbe, hanem megvártam az eredmény kihirdetését, bár tudtam, hogy papírforma lesz, mert a nagyok, az MDF és az SZDSZ (mindkettőhöz értelmező lábjegyzetet kellene írni talán) jó előre megegyezett róla. Aztán iszkiri a szerkesztőségbe, mert a Parlament épületében rendelkezésre álló két telefonvonalra a vidéki kollegáknak nagyobb szükségük volt, s leadtam a cikket.
Sose felejtem a tanítást, amit még a karzaton ülve kaptam egy sokat megélt újságírótól. Göncz megválasztása után az ülésterem szinte felrobbant. Szólt az „éljen” és a „hurrá”, harmincnál is több szovjet-orosz megszállásban töltött év után ismét szabadon választott elnöke lett az országnak. Jelképesen is visszaszereztük az önrendelkezésünket, előttünk állt a szebb jövő. Közelebb került Európa, távolabb az elnyomás, jól odamondtunk a diktátoroknak.
A legkülönfélébb pártállású és múltú képviselők felálltak a helyükről, ölelkeztek, és könnybe lábadt szemmel néztek körül. Önkéntelen én is tapsolni kezdtem. Egészen addig ütöttem össze a tenyerem, amíg a sajtópáholyban felém nem fordult egy ősz férfi, akiről tudtam, hogy már a háború (2. világ) idején is tollforgató volt. Szelíden, hogy meg ne sértsen, és halkan, hogy más ne hallja, ezt mondta: „A karzat nem tapsol, ifjú barátom.” Körülnéztem, a karzat tényleg nem tapsolt. Inkább figyelt, hogy tudósíthasson, és jegyzetelt, hogy legyen mire támaszkodnia, amikor diktálni kezd.
A karzat nem tapsol – máig visszhangzik a fülemben. Újságírói magatartásról, a kellő távolságtartásról, a „harag és elfogultság” nélkül végzett munkáról nekem azóta is mindig ez jut az eszembe. A szerkesztőm ezzel a címmel adta nyomdába nyúlfarknyi írásomat: A beteg társadalom meggyógyulhat! (A korabeli vágyakozó lelkesedést és a megbúvó kételyt is mutatja a kijelentő mondat végére szerkesztett felkiáltójel.)
Sajnos, Göncz Árpád már nincsen köztünk, pedig nagyon kíváncsi lennék, hogyan válaszolna a kérdésre: megtörtént-e a gyógyulás? Én viszont azóta, hogy kamasz fiam az első gimnáziumi órája után bemutatta nekem azt a bizonyos fiatalembert a múlt század 90-es éveiből, ezen töprengek.
A szerző szenior vezetési tanácsadó, a Your Way Consulting alapítója, valamint pályakezdő regényíró (Dreher-szimfónia – Komlótól a koronáig).
A Forgó tagjai: Nemes Dániel, Litkai Gergely, Sásdi Helga és Iglódi Csaba.
A szegregátumból az egyetemre – lényegében ez Bódis Kriszta és a Van Helyed Alapítvány nem kicsit ambiciózus célja. A pszichológus, író, dokumentumfilmes a 90-es években az ózdi Hétes-telepen segített a gettóban élőknek, az utóbbi tíz évben pedig komplett oktatási-fejlesztési rendszert épített fel. Addig dolgoznak az ózdi szegregátumokba született gyerekekkel, amíg el nem jutnak az érettségiig vagy egy szakmáig, szinte kivétel nélkül. Sőt, néhányuk az egyetemig.
Kriszta pedig közben még ír is, most éppen egy erős nőről szóló regénysorozatot.
Hát, ez egy scam volt. Ezzel hívott fel pár nappal ezelőtt a fiam, miután Angliába érve azzal szembesült, hogy a lakás, amit az egyetemi évre többedmagával bérelt volna, nem létezik. A ház fizikailag persze ott van, úgy néz ki, ahogy a képeken, csakhogy nincs benne kiadó szoba, és legfőképp van egy bent lakó tulajdonosa, aki mit sem sejtett arról, […]
