„A világon senkinek semmi köze hozzá.” Így summázza a véleményét, miután kedvesen elmagyarázza, miért nem fogja elárulni, novelláiban mennyi a fikció, és hogy szerinte ezt egyetlen írónak se kell bevallania. Aztán előre elnézést kér, ha elveszítené a türelmét interjú közben. Nem nekem szól, csak elfárad egy idő után, megviselték az idegeit az utóbbi másfél év harctéri lövései. Jászberényi Sándorral végül csaknem két órát beszélgetünk – csendesen, filozofálva, néha nevetgélve. Régi plakátokkal, fotókkal díszített lakásában hangosan szól Lou Reed, Másik János, a Coldplay és a The Beach Boys, sőt egy Cyndi Lauper-feldolgozásra is felkapom a fejem. Akár az én zenéim is lehetnének.

„Miután elkezdtem dolgozni mint újságíró, nagyon hamar megijedtem, hogy beáll az életem egy belátható pályára – mondja. – Nem érdekelt a hétköznapi élet, nem akartam belekerülni a család-munka-lakáshitel mókuskerékbe. Féltem, hogy mindezzel el fog fogyni az időm. Azt gondoltam, az egyetlen, amit ez ellen tehetek, az, hogy minél többet látok a világból.”
Magyar és művelődésszervező ELTE-szakok után ment a Népszabadság újságíró-iskolájába, közben megtanult valamennyire arabul, és 2007-ben Egyiptomba költözött. Járt többek között Csádban, Nigériában, Irakban, Szíriában, a Gázai övezetben, Líbiában, Jemenben. „Az arab tavasz kitörése után rögtön odamentem, a krízishelyzetben megismerkedtem döntési pozícióban lévőkkel. Ez segít, hogy ha holnap mondjuk Nigerbe kellene utaznom, költséghatékonyan tehessem meg. Nincs bennem az a kardcsörtetős motiváció, csak akkor megyek fegyveres konfliktus közelébe, ha biztosan tudom, hogy érdemben tudok reflektálni a történtekre, és ezért el is tudom adni a nemzetközi sajtónak, amit írok.”

Tudósított az Al Jazeerának, a Sky News Arabiának, a The New York Timesnak és az Egypt Independentnek. Itthon legutóbb a 24.hu-n jelentek meg írásai az ukrajnai háborúról. „Mindig oda megy, ahonnan mások épp eljönnek, és a történteket úgy beszéli el, hogy érdemes rá figyelni – mondja Pető Péter, a 24.hu főszerkesztője. – Úgy ír a háborúk érzelmi oldaláról és az emberi szenvedésről, hogy leszakad a monitor a szövegei súlyától.”

Amikor tavaly februárban Oroszország megtámadta Ukrajnát, Sándor éppen New Yorkban volt. Azonnal repülőre szállt, majd Budapesten átült a huszonöt éves autójába. Kijevig meg sem állt. „2014-ben kimentem a Majdan térre. Akik ott tüntettek, és azóta pozícióba kerültek, emlékeztek rám, így hamar megkaptam az engedélyeket. Látják, hogy nem alibizni megyek a harctérre, nem az van, hogy csinálok három képet, majd megírom, hogyan menekültem el hősiesen. Tudják már, hogy leginkább azt akarom megmutatni, hogy ebben a háborúban emberek, generációk mennek tönkre. Egyszer egy magyar származású ukrajnai katona mondta azt nekem: »Nálad nagyobb faszt nem ismerek. Itt állsz velünk a fronton, és egy kibaszott puskád sincs, hogy visszalőj.«”

Mindegy, ki győz, mindenki veszít
Köteteit nagyrészt háborús élmények ihlették, és tízezres példányszámokban fogynak. Írásait számos nyelvre fordították le, és jelentős támogatótábora van a Patreon közösségfinanszírozási oldalon. „Szabad ember, nem köti a hazai irodalmi intézményrendszer, már csak ezért is görcsölés nélkül kimondja, amit gondol. Makacs, leszegett fejjel megy előre, de közben nagy a szíve és a lelke” – mondja róla költőtársa, Szálinger Balázs. Szerinte Sándor szövegeiben olyan sűrítés van, hogy már csak ezért is könnyű őket lefordítani. És emiatt parodizálni is, Bödőcs Tibor már meg is tette.

Most megjelent, Mindenki másképp gyászol című kötetében írja: „A következő évtizedekben egy egész ország üvölt majd éjjelente a szomszédban, és csikorgatja a fogait. Attól függetlenül, hogy megnyerik vagy elveszítik a háborút.” Mert szerinte senki sem jön vissza. Legalábbis nem úgy, ahogy elment. Nincs olyan, hogy valaki a frontról hazatérve egyszerűen folytatja a napi nyolcórás munkáját. A balkáni háború óta is több generáció felnőtt már, mégis rémisztő arrafelé a sok mentálisan diszfunkcionális élet.

Az őt is érintő PTSD-ről (poszttraumás stressz zavarról) azt mondja, a tüzérségi tűz annyira megviseli az idegrendszert, hogy az nem ugrik vissza utána egyhamar, mint a gumi. Miután tavasszal hazatért Ukrajnából, még hetekig magával rántotta az utcán a feleségét is a földre, ha valami hangosat dörrent.

„Eddig mindig aszimmetrikus konfliktusokban voltam, ahol az egyik félnek van tüzérsége és légiereje, a másiknak nincs. Sok mindent láttam már, de ilyet, mint az ukrajnai háború, még nem. Díszleteiben a második világháborút juttatja az ember eszébe, és mindkét oldalon olyan tüzérség van, hogy állandóak a becsapódások. Végig kell gondolni, hogy meddig vagy ott, mert nagyon hamar hoppá tud lenni. Hogy meddig bírod, nem a fizikai, hanem a mentális állapotodtól függ.”

Háromszor járt az ukrán fronton, mindig három–négy hetet töltött ott egyhuzamban. Most nem tervez újabb „horrortripet”. „Akkor fogok odamenni megint, ha valami konkrétum történik, ha a harctéren vagy tárgyalási szinten elmozdulás érezhető. Az ukránoknak iszonyatos veszteségeik vannak, hiszen nincs nagyon hadiiparuk, fegyverre fogható emberük. Addig tudnak harcolni, amíg a nyugati támogatás nem marad abba. Ezért fenn kell tartani a nyugati közvélemény figyelmét. Az a borzasztó, hogy miközben ezrek haltak meg, olyan lett az egész, mint a kutyaviadal: mindenki fogad, hogy ki fog győzni. Senki.”