„Csak gyártsatok, majd lesz piac” – mondta mindig Juhász Sándor a feleségének, Icának. Ketten építették fel az Izsáki Házitészta Kft. elődjét, amit sokáig ez a mondat vitt előre. Aztán egy másik mondat – „ezt így szoktuk, hagyjátok rám” – hét éve a csőd szélére sodorta őket. A kényszerű és fájdalmas generációváltás közben sikerült megmenteni az alföldi tésztagyárat, ahol ma naponta tizenöt tonna tésztát gyártanak.
Izsákra érve nem lehet eltéveszteni a családi házas övezetbe ékelt két nagyobb építményt, a tésztagyárat és vele szemben egy ezerötszáz négyzetméteres raktárépületet. A gyár bejáratánál tésztakészítő gép – Juhász Zsolt, a családi vállalkozás egyik tulajdonosa és ügyvezetője restaurálta –, mögötte a falon egy 1970-es, molinó nagyságúra nagyított fénykép. Rajta három asszony gyúrja a tésztát a kunszállási Alkotmány Termelőszövetkezetben, középen a későbbi izsáki tészta megálmodója, Ica. Vagy ahogy Zsolt emlegeti: Ica mama.
Zsolt tizenhárom éves volt, amikor meghalt az édesanyja. Édesapja, Juhász Sándor újraházasodott, Ica mama lett a második felesége. Ő első házasságából született lányát hozta a családba, ma Szilvia is fontos része a vállalkozásnak. 1988-ban két fél családból lett egy egész, írják a honlapjukon patchwork családjukról. A tésztás családi vállalkozás története is ekkor indult, bár Ica mama már jóval előbb megismerkedett a tésztakészítéssel.
„Mama hetvenkét évesen is bejár, nem lehet leültetni, örökmozgó. De nem is akarjuk kivenni a kezéből a munkát” – nevet Zsolt. „Elmondtam rólad szinte mindent, mama” – mondja, amikor Ica belép a tárgyalóba. A tésztakészítés – főleg ahogyan annak idején ő tanulta az édesanyjától – nem egy ideges műfaj. Belőle is nyugalom árad, jól kiegészíti Zsolt pörgését. „Ez nagyon szép szakma, nehéz elszakadni a tésztáktól. Büszke vagyok a gyerekeimre, hogy sikerült nekik átadni a tudást, de itt vagyok a háttérben.” Ica mama összesen ötvennégy éve „tésztázik”, harmincnegyedik éve a családi vállalkozásban.
Semmilyen pénzügyminiszter vagy jegybankelnök sem tudott volna pontosabban fogalmazni az öngondoskodásról, mint erdész barátom a minap. Szerinte a faültetésre a legjobb időpont éppen húsz évvel ezelőtt volt, a második legjobb időpont pedig ma van. Ugyanez igaz az öngondoskodásra. Esszenciális meglátás ez. Az én tanácsom is az, hogy semmiképpen ne várjunk az államra, vegyük tudomásul, hogy esélyünk sincs arra a – szerény […]
Írta: Karagich István
Semmilyen pénzügyminiszter vagy jegybankelnök sem tudott volna pontosabban fogalmazni az öngondoskodásról, mint erdész barátom a minap. Szerinte a faültetésre a legjobb időpont éppen húsz évvel ezelőtt volt, a második legjobb időpont pedig ma van. Ugyanez igaz az öngondoskodásra.
Esszenciális meglátás ez. Az én tanácsom is az, hogy semmiképpen ne várjunk az államra, vegyük tudomásul, hogy esélyünk sincs arra a – szerény – nyugdíjbiztonságra, amivel a szüleink az aktív éveik alatt még kalkulálhattak. Ne építsük illúzióra idős éveinket, mert csalódni fogunk, mégpedig jókorát.
Nézzük inkább a tényeket. Drasztikusan csökkent az elmúlt időszakban a magyar társadalom egészének megtakarítási képessége, érdemi összegek félretételére szinte már csak a legfelső vagyonos réteg tetejéhez tartozó három–öt százaléknak van lehetősége. Mindez az elöregedő társadalommal, a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságával megspékelve húsz éven belül elkerülhetetlenül tökéletes pusztító vihart kavar Magyarországon, már ami a nyugdíjmegtakarításokat illeti. (Felosztó-kirovó rendszer alatt azt értjük, hogy az állam a mindenkori munkavállalók aktuális adójellegű befizetéseiből fedezi a mindenkori nyugdíjasok ellátását – a szerk.)
Magyarország lakossága 2050-re több mint tíz százalékkal fog csökkenni. Ma ötből egy magyar hatvanöt év feletti eltartott, 2040-re ez az arány már háromból egy lesz, óriási terhet róva a nyugdíjrendszerre. Hiába emelkedik papíron a hazai megtakarítások nominális állománya, ha szerkezete nem a hosszú távú öngondoskodás javára mozdul el. Főleg a rövid távú hozammaximalizálást célzó állampapírok és befektetési alapok dominálnak az inflációnak kiszolgáltatott banki folyószámlával és készpénzzel szemben, azaz az öngondoskodási célú termékek jelentősége az egyének portfólióiban szüntelenül apad.
Dermesztő tényeket mutat a kisebb megtakarítókat vizsgáló, idei, prémiumbanki kutatásunk eredménye. Ma kevesebb mint háromszázezer háztartásra koncentrálódik Magyarországon az ötmillió forintnál nagyobb megtakarítással rendelkezők száma, ráadásul még ebbe a csoportba is egyre nehezebb bekerülni. A társadalom 95–97 százaléka hiába próbál, a túl hosszú ideje tartó és túl drasztikus inflációs környezet, valamint az elmaradó gazdasági növekedés hatására képtelen érdemi összegeket félretenni. A falusi háztartások fele a hónap végére feléli jövedelmét. Akiknek mégis sikerül valamit megspórolniuk, azoknak majdnem fele, míg a tényleges fővárosi megtakarítók negyede az inflációs mutatók tudatában is a párnacihában tartja a pénzét.
Több százezer háztartás szembesült idén azzal, hogy már nem tud megtakarításra elkülöníteni a jövedelméből, és úgy érzi, sohasem fogja áttörni a vagyoni felső-középosztály üvegplafonját. Az infláció üteme ugyan mérséklődik, de az árak az üzletekben tovább emelkednek, a reálbérek pedig óhatatlanul csökkennek. Az aktív korú magyarok mindössze negyvenkét százaléka rendelkezik bármilyen pénzügyi tartalékkal, de az is jellemzően legfeljebb néhány havi megtakarítás. Veszélyes együttállás ez, és belátható időn belül a mainál is nagyobb társadalmi feszültségekhez vezethet.
A fiatalok másképpen, racionálisan és felelősségteljesen látják a jövőt. Egy tavalyi kutatásunk – a Youth Affluent Finance 2022 – szerint az öngondoskodás a 18–25 éveseknek egyértelmű prioritás. Többségük nem gondolkodik állami nyugdíjban, sőt. Arra számítanak, hogy idősödő szüleikről is nekik kell majd gondoskodniuk, nyugdíjas éveik egzisztenciális biztonságának alapját pedig megtakarításaik adják.
A válaszadók hetven százaléka úgy számol, hogy mire ők visszavonulnak, a nyugdíjrendszer jelenlegi formájában már nem fog működni. A diákok harmada ennek megfelelően másba fekteti nyugdíjcélú megtakarításit, mint a szülei, és minden másodikuk már most rendelkezik hosszú távú öngondoskodási stratégiával. Van mit tanulnunk tőlük.
Calvin Lo kitartóan hirdette magáról éveken át, hogy ő egy világjáró befektető és filantróp – kettő az egyben. Világszínvonalú pezsgőgyűjtemény, lakások három földrészen, egész flotta egzotikus szuperautókból, befektetés egy ötcsillagos szállodába, mi több, még egy Forma–1-csapat is. Hatalmas sztori – kár, hogy (majdnem) az egész kamu.
A családi vállalkozásoknak rendezett hagyományos Családi Gálánknak mindig különleges hangulata van. Régi kapcsolatok, generációs összefonódások, az egy cipőben járunk otthonos érzése a fehér abrosz fölött is. Ilyen volt az idei.
