„Én azt szeretném csinálni, mint a Kriszta, csak magas, politikai szinten.” Bódis Kriszta ma is meghatódik, amikor eszébe jut, hogy Galambica Rozi sokáig ezt hajtogatta, miután bekerült az ózdi Van Helyed Stúdióba (VHS). Rozi a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó alapítvány egyik első pártfogoltja volt, hatodikos korától a Van Helyed rendszerének növendéke. Olyan szorgalmasan tanult, hogy felvették az AKG-ba, így tizenhárom évesen budapesti kollégiumba került. Most már harmadéves egy hollandiai egyetem nemzetközi tanulmányok szakán.
Rozi AKG-sként egy ideig egész jól megbirkózott azzal, hogy számára felfoghatatlan jómódban élő gyerekekkel járt egy osztályba. De amikor a családját otthon kis híján kilakoltatták, azt a feszültséget már nem bírta elviselni az elit budapesti közegben. Szégyellte a helyzetét, nem merte senkinek elmondani, hogy a szülei nem tudták fizetni a megemelt bérleti díjat a víz nélküli, fűtetlen ózdi lakásban. Depressziós lett, egyre többet hiányzott az iskolából. Kriszta és munkatársainak értő patronálása nélkül valószínűleg a hozzá hasonló, ózdi szegregátumokban élő sok-sok roma gyermek sorsára jutott volna.
„Nagyon nehéz a gyerekeknek feldolgozniuk, hogy ők jobb körülmények közé kerülnek, tanulhatnak, ennivalót és szállást kapnak, miközben a családjuk otthon nélkülöz. Volt, aki tőlünk vitte haza nekik a mustárt, vagy amit talált – és ő nem tolvaj, csak egy kétségbeesett gyerek!” – mondja Kriszta. Rozi végül elmondta nekik, mi a helyzet, Krisztáék pedig összefogást kértek az iskolától. A szülők és az iskola összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy az ózdi család megvehessen egy apró házrészt a helyi Velence-telepen. Ez az egykori munkáslakásokból álló telep a roma családok lakta tizenhat ózdi szegregátum egyike. Ezekből jelenleg százhúsz növendék kap patronálást mindennap az ózdi VHS-ben és a budapesti VHS+ kollégiumában.
„Nem is értem, hogyan tudják az egészet kézben tartani. Foglalkoznak a gyerekekkel, működtetik az ózdi stúdiót, azon is gondolkodnak, hogy minél több gyereket fel kéne vinni pesti iskolákba, ott szállást, támogatást, ennivalót adnak nekik, és még az itthon maradt családjaikkal is törődnek” – mondja Móni, Rozi édesanyja az ózdi konyhájukban. Keksszel és frissítővel kínál minket, Krisztát – akár egy régi családi barátot – öleléssel üdvözli.
„Móni pont a rendszerszemléletről beszél – bólogat Kriszta. – Arról, hogy az egyedi esetekből össze tudtunk tenni egy struktúrát.” Rozinál még egyedül járta le ezeket az utakat, önkéntesek segítettek, most már ott tartanak, hogy például a Kürt Gimnáziumban kvótájuk van, és minden évben felvesznek a gyerekeik közül akár hármat is. Rendszeres szakmai kapcsolatban vannak a legjobb magániskolákkal, például a pesthidegkúti Waldorffal, az AKG-val és a Politechnikummal.
