Van az a kilátás, ami már zavar az alvásban. Ebben a luxusszállodában valószínűleg Tokió legcsodásabb panorámája leselkedik rád.
Ősi japán szokás szerint a nyugatias luxusszállodák a felhőkarcolók felsőbb szintjeit foglalják el, így van ez ebben az esetben is, a 39 emeletes Otemachi One Tower felső hat szintje tartozik a szállodához. A császári palota felé néző szobákból érzetre szinte át lehet ugrani a telekszomszédhoz (szerencsére nem nyílnak akkorára az ablakok), ott persze a fű is zöldebb, mint a felhőkarcolók tövében.
Sétálgatáshoz jobban passzol ugyan a Ginza városrész, de innen a legbrutálisabb a kilátás, és kiváló összeköttetések vannak akár taxival, akár tömegközlekedéssel, vagy a közeli főpályaudvarnak köszönhetően könnyedén sinkanszenre is pattanhatunk. Itt van a helyi Deák tér is, ahol öt metróvonal keresztezi egymást. A föld alatti világ amúgy megér egy csatangolást, ezen a környéken a felszín alatti dzsungel is izgalmakkal teli, mintha tükröződne a fenti világ: büfék, éttermek, kávézók, üzletek helyenként több szinten lefelé.
A hotelélményhez szinte naplemente-garancia jár, rengeteg szobából élvezhető majdnem az egész város látványa, Sibuja és Sindzsuku felhőkarcoló-erdeivel, de a leglátványosabb a kora este, amikor kigyúlnak a fények, és közben vörösre színeződik az égbolt. Szerencsés esetben a távolban a japánok szent hegye, a Fudzsi hósapkája is látszik.
Százezrek néznek vasárnap esténként a Cápák közöttben. Már az első évadban akartak téged cápának, de akkor nem szeretted volna. Miért?Zsigerből nem éreztem késztetést médiás megjelenésre, és általában hallgatok a megérzéseimre. Az is közrejátszott, hogy a hitelezési és a coachingműködésemet is nagyon szigorú titoktartás övezi, és nem tudtam, mindez hogyan egyeztethető össze a televízió világával. Emellett az üzleti világban, aki kell, hogy […]
Százezrek néznek vasárnap esténként a Cápák közöttben. Már az első évadban akartak téged cápának, de akkor nem szeretted volna. Miért? Zsigerből nem éreztem késztetést médiás megjelenésre, és általában hallgatok a megérzéseimre. Az is közrejátszott, hogy a hitelezési és a coachingműködésemet is nagyon szigorú titoktartás övezi, és nem tudtam, mindez hogyan egyeztethető össze a televízió világával. Emellett az üzleti világban, aki kell, hogy ismerjen, az ismer.
Most mi győzött meg? Ez egy folyamat volt. Amikor betöltöttem a bűvös ötvenet, elhatároztam, hogy leszámolok a korlátozó hiedelmeimmel, nyitott és kíváncsi leszek az új feladatokra. Akár azt is megengedem magamnak, hogy olyasmit csináljak, amihez csak úgy kedvem van. Ha már a coaching során felsővezetőknek arról beszélek, hogy hasznos kilépni a komfortzónából, gondoltam, akkor ideje, hogy én is kilépjek.
Milyen visszajelzéseket kapsz? A szatymazi tanító nénimtől a régi raiffeisenes csapatig elérnek, valóságos szeretetcunamiban érzem magam. Azzal még ismerkednem kell, hogy én se legyek túlzottan kritikus magammal, amikor visszanézem az adást. Főleg, hogy ezt egy krónikusan, de tudatosan rejtőzködő életmód előzte meg.
Miről szól az önkritikád? Alapvetően elégedett vagyok, de a képernyőn kicsit szigorúbbnak látom magam, mint a való életben. Szerintem ennél kicsit lazább és humorosabb vagyok.
Felcsuti Péter, a Raiffeisen legendás vezérigazgatójának idején vezetted a nagyvállalati hitelezési területet. Mit tanultál tőle? Tőle tanultam meg kezdő bankár koromban, hogy a cash flow és a hozam számít, nem csak a mérlegfőösszeg és az árbevétel. Tudtuk, hogy bizonyos jövedelmezőség alatt nem hagyja jóvá az ügyleteket. De az sem volt elég, hogy behoztam egy milliárdos nagyságrendű üzletet, pontos kalkulációt várt el, hogy mennyi a return on asset (az eszközarányos megtérülés – a szerk.).
A pénzzel milyen a kapcsolatod? Klasszikus egzisztenciális szorongó vagyok. A pénz nekem a szabadság ára. Tinikoromban megláttam egy Ray Ban napszemüveget a Reálszisztéma kirakatában, elmentem dolgozni, és megvettem magamnak. Vágytam az igényes dolgokra, és jó érzés volt, hogy elő tudtam teremteni, amire szükségem volt. Azóta is imádom az érzést, amikor látom, hogy ott az eredménye annak, amiért dolgoztam. De a pénzszerzést nem tartom elsődleges életcélnak, nekem a „mi az elég?” jó értékmérő.
Mire költesz, és mire nem? Amikor először lett pénzem a cégünk eladásából, akkor vettem meg életem első dizájnertáskáját és komolyabb autóját. Azóta az autóim egyre kisebbek, a táskáimat, ruháimat pedig inkább magyar tervezőktől szeretem megvásárolni, mert ismerem őket személyesen, és így sikeres magyar kisvállalkozásokhoz megy a pénzem.
A Forbes.hu-n megjelent első revolutos, csalós cikkem óta egyre-másra sodorja elém az élet a károsultak eseteit. Bőven vannak már tanulságok, de az is egyre világosabb, hogy lehet bármekkora zseni valaki, akkor sincs igazán védve.
Semmilyen pénzügyminiszter vagy jegybankelnök sem tudott volna pontosabban fogalmazni az öngondoskodásról, mint erdész barátom a minap. Szerinte a faültetésre a legjobb időpont éppen húsz évvel ezelőtt volt, a második legjobb időpont pedig ma van. Ugyanez igaz az öngondoskodásra. Esszenciális meglátás ez. Az én tanácsom is az, hogy semmiképpen ne várjunk az államra, vegyük tudomásul, hogy esélyünk sincs arra a – szerény […]
Hát, ez egy scam volt. Ezzel hívott fel pár nappal ezelőtt a fiam, miután Angliába érve azzal szembesült, hogy a lakás, amit az egyetemi évre többedmagával bérelt volna, nem létezik. A ház fizikailag persze ott van, úgy néz ki, ahogy a képeken, csakhogy nincs benne kiadó szoba, és legfőképp van egy bent lakó tulajdonosa, aki mit sem sejtett arról, […]
Nem kérdés, mi most a legjobb kockázatmentes befektetés: az inflációkövető állampapírokat, ezek közül is a Prémium Magyar Állampapírt még bő egy évig nem veri semmi. De mivel minden pénzt sosem érdemes egy irányba terelni, és mert PMÁP-ból legfeljebb huszonötmillió forintért lehet vásárolni, jó tudni az Államkincstár többi ajánlatáról is. Csemegéző.
