Áram nincs, de térerő szerencsére akad, úgyhogy faluról falura telefonálgatok, hol maradt meg teljességében a civilizáció: hol fognak nekünk érkeztünk estéjén vacsorát adni. Ehhez ki kell menni az utcára, ahol az egy órával korábbi, szokatlanul heves vihar – ez tépkedte le a főút menti vezetékeket – és özönvíz után már csak szitál az eső, de a szőlődombról így is spontán patakban hömpölyög a víz.

A néhai Baranya ma horvát részéhez tartozó Vörösmart katolikus pincesorán, Mohácstól légvonalban húsz kilométerre állok egy szállássá alakított présház előtt. A földszinten hűs nappali, az egykori kóstolóhelyiség, pince is nyílik belőle, az emeleten három ráépített, kifogástalan háló. Az utcakép olyan, mintha Vörösmart Palkonya vagy Villány folytatása lenne délebbre. Baranyát Trianon vágta ketté, de az általánosnál talán kevésbé véletlenszerűen. A katolikus pincesor régről a település horvát borászkodóié, eggyel arrébb, a ma elég elhagyatott benyomást keltő református rész volt a magyar.

Előzetesen egy dologban voltunk biztosak: hogy mivel hetvenhárom méterre lesz a szállásunk a környék legjobbnak mondott éttermétől, a Josić pincészet ambiciózus csárdájától, ételre biztos nem lesz gondunk. Hát, az áramhiány miatt akad: nemcsak a kártyás fizetés meg a benti világítás halt le, de nem mennek az elszívók, hidegek a platnik, enné meg a fene a modernitást.
A következő falu Csúza, az ottani Kovač csárda diszpécsere a horvát köszönés mellett tessékkel is szól a telefonba, várnak minket, ahogy a környék teljes ott vacsorázó lakosságát is. Odaautózunk, a pán-kárpát-európai csárdaételek mellett halászléből szeretnénk vinni, a helyeslés mellett a turistáknak járó figyelmeztetés a jussunk: akkor az negyvenöt perc lesz. Baranjában így készül a lé, frissen teszik tűzre, és lobogtatják, amíg a zsírt, a kollagént kioldja a haltestekből a hő, és létre nem jön az a tökéletes paprikás emulzió, amivel örökre le lehetne zárni a tiszai-dunai, passzírozni vagy sem vitákat: ez frissen jó, legalább két főre készül a vendégnek, csilingeljen a mikró másutt.

Amíg várunk rá, megjárjuk a helybéli Kováts borászatot, ahol tanult tehetetlenséggel ránézésre meg netes értékelések alapján választanánk bort, de a fiatal borász, Attila mosolyogva emlékeztet rá, hogy néhány korty után még visszaülhetünk az autóba, szóval nem címke alapján kell eldönteni, mit viszünk, nem is beszélve arról, hogy ha kóstolunk, ő is velünk kóstolhat.
Az Észak-Horvátországban Magyarországnál is jobban tisztelt olaszrizling – helyi és a világban elterjedtebb dia­lektusban: graševina – mellett világfajták, sauvignon blanc, chardonnay, pinot noir, merlot, cabernet-k. Aki arra számítana, hogy fillérekért vásárol be, csalatkozni fog, aki arra, hogy korrekt borokra lel, amelyek autentikusabban kísérik majd el a csárdazsákmányokat, mintha az ide vezető út utolsó hiperjében tankolna fel, az szerencsére nem – és ezzel Kovátsék mellett az egész környéket jellemeztük.

Másnapra felszárad, az áram visszatér a vezetékekbe, mi pedig a rossz irányba indulunk kávéért, Kiskőszeg, a horvát–szerb határváros felé. Hercegszöllős felé kellett volna, ahol a kis városközpontból csak a tengerpart hiányzik ahhoz, hogy hatszáz kilométerrel arrébb érezzük magunkat, a kávé olasz, a tempó szintén.

Aztán Karancsra visz utunk, a legautentikusabb helyi étteremben, a Baranjska kućában elámulunk a kert végében elterülő termetes miniskanzenen. A parázs felett sült, fémrácsba fogott csíptetett pontyot előző nap kellett volna megrendelni, ez ugyanúgy főszabály, mint a negyvenöt perces halászlé, nem is vitatjuk. Tökéletes sült halakkal vigasztalódunk, harcsával, kecsegével, fogassal – ez van, ha egy országban nem tiporják el a folyami halászatot, hogy aztán csak az import lazac és az afrikainak márkázott harcsapótlék maradjon –, meg a régió másik, vörös húsos arcát megismerve zsíros pincepörköltekkel és marhapofákkal.

Csak az úton kell átkelni magyar szóért a Szabó-pincéhez, és amennyivel Karancs nagyobb város, mint Csúza, annyival nagyobb a lépték Kovátséknál. Nemcsak jó vételek akadnak, de itt hangzik el az is, hogy a horvát piacra szánt rozék édesebbek a gyümölcsös magyar iskolánál. Valóban.

Árak: A háborús inflációt a horvátok valahogyan sikeresen megállították a határon, szóval két évvel ezelőtti magyar vidéki árakra kell szállás- és ételfronton is számítani.
Út: A schengeni csatlakozás óta mindenkihez pont félórával jött közelebb a környék, Budapestről két és fél óra, Pécsről csupán egy. Mohácsig autópálya, utána a határtól a falvakig kifejezetten festői utak kanyarognak a völgyekben, érdemes a kabriót is becsomagolni az útra.

Este újra szemerkélni kezd az eső, hiába találjuk végre nyitva a Josićot, nem mernek a teraszon teríteni, az ablaktalan beltérből nézve akármilyen évszak lehetne kint. Ehetnénk békacombot, füstölt halas rizottót, hidegtálat a helyi vastagkolbásszal, a kulennel vagy éppen rongyrázós érlelt steakeket, de az ajánlást követve, az omlós szlavóniai feketesertés-lapockára szavazok, jó döntés, és nem csak a hozzá társított komolyabb házi vörösbor miatt.

Másnap engedünk a két napja magunkkal hordozott furdalásnak, hogy ahol tökélyre vitték és megőrizték a halászlét, milyen lehet a halpaprikás, de a Csúza és Vörösmart közti út mentén álló idilli lugasétteremben az derül ki, hogy nem létezik az a párhuzamos univerzum, ahol egész hétvégén azt kellett volna ennünk. Valóban a halászléből vezetik le, hiányzik belőle a magyar iskola szerinti kis ellecsósítás és a tejfölös habarás: egy egyneműen paprikás halragu. Pedig már pont arra jutottunk, hogy fel kellene lendíteni a környék esküvőiparát, annyira jó kertre találtunk, de így marad az a végkicsengés, amit sejtettünk: a Drávaszög nagyokat evős, jó szállásnál borozós, tiszta levegős hosszúhétvége-célpont a közvetlen szomszédban.