Elég siralmas negyedéven van túl a magyar gazdaság, nagyon gyenge a GDP-adat, és egyértelműen romlottak a további kilátások. A gazdaságpolitikai döntéshozók közben egymást okolják, nehezen sikerül eldönteni, a hiány legyen-e nagyobb, vagy újabb megszorítások jöjjenek. A Forbes makrogazdasági összefoglalója.
Nagyítóval kell keresni a pozitívumokat a gazdaságban, és mintha a gazdaság fő irányítói is elvesztették volna a türelmüket: vadul hibáztatják egymást elismerve, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint amit korábban maguk is lelkesen kommunikáltak.
Már nemcsak Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter, hanem Orbán Viktor is beleszállt a jegybankba, hogy képtelen az inflációt csökkenteni, ezért ezt a feladatot a kormány végzi el helyette. Matolcsy György viszont a kormányt ostorozza azért, mert a költségvetési politika szembe megy a jegybank szigorú monetáris politikájával, ezért magas az infláció. Nagy Márton szerint az államnak azért kell élénkítenie a hitelezést, mert az égbe emelt jegybanki kamatszint miatt a piaci hitelezés lehalt, ez halálos döfés a cégeknek és az áhított gazdasági növekedésnek. Matolcsy közben úgy emlékszik, hogy a tojás volt előbb, a kamatot már a túl laza költségvetés ellentételezésére kellett durván megemelniük tavaly októberben.
A valóság? Az elég hajmeresztő, hogy bár Matolcsynak sok mindenben igaza van, de a kormányra tolná a jegybanknak az utóbbi években elkövetett legnagyobb baklövését is. Hiszen a drasztikus kamatemelésre azért volt szükség, mert az MNB tavaly szeptemberben – túl korán, messze az inflációs csúcs előtt, ráadásul a korábbi vállalásaival szemben, így a hitelességét is kikezdve – bejelentette a kamatemelési ciklus végét tizenhárom százalékon. Erre jött a forint zuhanórepülése, ezt kellett megállítani a vészkamatemeléssel. Ezek a kritikák tehát mindenki részéről jogosak.
Bali egyszerre paradicsom a nászutasoknak, a jógiknak és a szörfösöknek is, utóbbiak a déli Uluwatu hullámaiért a világ végéről is eljönnek. A nyugati part viszont kész időutazás, se beach club, se night club, csak az óceán dübörög. De a koromfekete homok, a buja dzsungel és a tengerparti rizsföldek birodalmában ott a sziget legkifinomultabb új szállodája is, ami alig egy év alatt feltette a nyugati partszakaszt a balinéz turistatérképre.
Írta: Cseke Eszter és S. Takács András
Reggel hétkor találkozó a szörfoktatóval az egyik uluwatui strand bejáratánál. Ilyenkor még jegyet sem szednek a mindig mosolygós balinéz bácsik a bódéban. Túl korán van. Egy-két óra múlva már özönlenek majd a világ minden tájáról érkező Insta wannabe-k, hátizsákosok, szörfösök, tetoválóművészek, orosz hipszterek és a többiek. A bódés bácsiktól minden egyes embernek jut egy mosoly. Bárcsak tudnánk, hogyan csinálják… Közben megjön Bintang, a szörfoktató, aki Jáváról való, és az egyik legprofibb és legszigorúbb tanár hírében áll.
Szörfdeszka a fejre, és már indulhatunk is le a sziklába vájt lépcsősoron. Hogy hány lépcső, azt inkább nem számoljuk, de egyszer csak kiszélesedik a kőfolyosó, és smaragdzöld vizű öbölben találjuk magunkat. A strand széléről induló áramlat nagyban megkönnyíti a kievezést, pont kipiheni magát az ember a következő nekünk való hullámig. A horizonton vulkánok rajzolódnak ki, és a legszerencsésebb napokon egy-egy szivárvány is feltűnik valahol a messzeségben, vagy a távoli partokat szitáló esőfelhők nyelik el tekintetünket.
Meghatóan jó érzés tud lenni korán reggel kint lenni a vízen, és csak siklani a hullámokon. Közben sokat tanulunk a tengerről, a különböző fajta hullámokról, az időjárásról, a természetről, és még magunkról is. Szörfözés után boldogan kortyolgatjuk a kókuszt a parton, és a sok evezéstől elgémberedett vállainkat próbáljuk kimozgatni.
A partról néhány száz lépcső vezet fel a sziklaszirtek tetejére, ahol a szörfön túli élet kezdődik. Egymást érik a kedves francia pékségek, a házias olasz éttermek, a stílusos koktélbárok és a szállodák. Az egyik kedvencünk a rusztikus MU Bungalows, húsz éve építették fel kőből és fából a két leghippibb uluwatui strand fölé. Tizenhat különálló házikót lehet itt kivenni, kicsit vagy nagyot, tengeri kilátással vagy anélkül, a sziklaszirten vagy hátul a kertben, apró terasszal vagy épp hatalmas kanyargó úszómedencével, kétszáz vagy hétszáz dollárért éjszakánként. A vendégek csak a szirtre épített közös medencénél és étteremnél találkoznak. Itt olyan naplemente szolgálja a hátteret az óceánparti vacsorához, amiért önmagában érdemes asztalt foglalni. De a legjobb kilátás a szakácsnak jut, aki a szirt legszélén süti a halakat és a tenger gyümölcseit a vendégeknek.
Kora reggel ugyanitt frissen préselik a zellerlét a szörfösöknek, akik korán fekszenek és korán kelnek, ahogy a hullámok megkívánják. A MU Bungalows a családos szörfösök szállodája: mire apuka, anyuka vagy a tinédzser gyerek kikecmereg a tengerből és visszatér, hogy még pont elérje a kiadós reggelit, már gyerekzsivaj tölti meg a medencét. Friss gyümölcstál, avokádós pirítós, buggyantott tojás, joghurt, granola és balinéz kávé hivatott pótolni az elégetett kalóriákat.
A MU Bungalows mosdó-installációja.
Sármos gerendák a szúnyogháló felett.
Villánkban az uluwatui utazók itt felejtett könyveiből kész kis könyvtár kerekedett az elmúlt húsz évben, leginkább angol, német és holland kötetekből. A medence körül négy függőágy várja az alang-alang (a helyi nádtető) árnyékában, hogy a déli napfénytől elrejtőzve, egy-egy könyv társaságából kora délutáni sziesztába merüljenek a vendégek.
Uluwatu fehér homokos strandjain a hippi hullámlovasok mellett megjelentek a luxusszörfösök, sőt azok is, akik egyáltalán nem szörföznek, csak a luxust keresik, az árak pedig az egekbe szöktek. Egy három hálószobás óceánparti villáért ma akár ötezer dollárt is elkér a sziget legdrágább szállodája, szilveszterkor pedig Flat Boy Slim játszik majd az egyik strandon.
A házak építésekor és berendezésekor végig szem előtt tartották a tulajdonosok, hogy hol is vetették meg a lábukat, így aztán ez a hely húsz év alatt sem ment ki a divatból. A sármos balinéz hotel hangulata ma is garantálja a telt házat, pedig ma már óriási a verseny Uluwatuban. A hálószobákba a múlt századból átmentett antik faajtókon lehet belépni, a baldachinos ágyak fölött tekintélyt parancsoló gerendák őrzik a szörfösök álmát, a medencére néző L alakú nappali, amerikai konyha és bár pedig tökéletes nagycsaládos helyszín akár közös főzésre, akár csak az esti szörf előtti punnyadásra. A medencét kókuszpálmák, fehéren virágzó frangepáni fák, ciklámen murvafürtbokrok és tonnás kövek szegélyezik, a kert végében gyönyörű balinéz szentély kukucskál ki a virágok közül a villalakókra.
A szentéllyel szemben, a kert másik végében pedig a komplexum legvagányabb eleme tornyosul a medence fölé: az egykori balinéz rizsraktárt idéző, ám oldalról nyitott antik pavilon, ahol aludni is lehet, ha a vendégek hajlandók hátrahagyni légkondis szobájukat. Keskeny létra vezet fel a nyitott kis bungalóba, a gyönyörűen megágyazott matracok fölött szúnyogháló feszül, és alig pár száz méterre a végtelen óceántól kifejezetten jólesik itt álomra hajtani a fejünket. Mire feljön a hold, már a közeli klubokban sem dübörög a szombat esti basszus, és az éjszaka hátralévő néhány órájára csend köszönt a nyüzsgő Uluwatura.
Vacsora a MU teraszán az óceán fölött.
Szörfdeszka és függőágy: Uluwatu legfontosabb kellékei a MU-villa nappalijában.
A dzsungelből beszűrődő fények a Lost Lindenberg teraszán.
Kávégép, gyógyteák és lemezjátszó.
A Lost Lindenberg tornyai az indák között.
A természetes lenágyneművel megvetett ágy a dzsungelre néz.
Elveszett paradicsom A kontraszt nagyobb nem is lehetne Uluwatu és a sziget nyugati partján elterülő Pekutatan között, ahol helyenként még neve sincs a kilométereken át feketéllő strandnak. És egyszer csak ott terem a púderfinomságú szénfekete homokon három barna napernyő, alatta három pár drapp napágy, a naplementében dübörgő óceán felé tájolva.
Pár méterrel a víz felé tábortűz ropog, körülötte babzsákokon csücsülnek a Lost Lindenberg hotel nyolc szobájának hipszter lakói. New Yorkból, Bangkokból, Londonból, Moszkvából és Ubudból jöttek. Aznapi szörfélményeiket mesélik egymásnak, a közeli folyóhoz tett kirándulásukról beszélgetnek. Még véletlenül sem kerül szóba az Európában dúló háború, pedig pár szemvillanásból látszik, hogy egy-egy vendégnek a nyelvén van már, hogy rákérdezzen az újonnan érkezett orosz párnál, de győz a tapintat, és inkább aktuális olvasmányélményekről, meditációról és transzgenerációs traumáról diskurálnak a vendégek.
A fürdőszoba spalettáján átfúj a tengeri levegő.
Szoba kilátással.
Napágyak a koromfekete parton.
Ugyanez folytatódik az egyetlen hosszú vacsoraasztalnál is, a gasztronómiával kiegészülve, annál is inkább, mert a Lost Lindenberg vegán bio konyhát visz, a fenntarthatóság jegyében. Tábortűz, közös asztal és városi fiatal értelmiségiek a világ minden tájáról egy elhagyatott, lélegzetelállítóan szép balinéz tengerparton, ahol többször látni könyvet a vendégek kezében, mint mobiltelefont – valami ilyesmi lehetett a koncepció, amikor egy frankfurti hotellánc tulajdonosa és családja megálmodta ezt a búvóhelyet. Felkérték Bali két legdivatosabb építészét, a fenntartható, természetes és harmonikus dizájnban utazó Alexis Dorniert és Max Jencquelt, és megszületett ez az Avatar-filmek díszleteibe illő álomhotel. A tengerparti dzsungelben négy faborítású torony nyújtózkodik egészen a lombkorona szintig, de annál nem feljebb. A négy toronyban két-két végtelenül ízléses lakosztály, panorámaablakokkal, egyedi ágyneművel, kör alakú baldachinnal és a hotelnek hímzett díszpárnákkal. A leginkább korpulens alakjairól ismert kolumbiai szobrász, Botero szobrait idéző figurák történetei a párnákról visszaköszönnek az étlaptól a fürdőszobai kiegészítők csomagolásán át mindenütt, egészen az elektromos motorig, amivel mámorítóan szabadon lehet a naplementében száguldozni a végtelen tengerparton. Még a partra kivezető kanyargó kis ösvény is gondos tereprendezésről árulkodik, minden alkalommal eláll a lélegzetünk, amint a tekergő fák között kijutunk a fekete homokos partra.
Amikor egyszer itt szolgálják fel a mandulatejes kapucsínót, kiderül, még az étkészletet is Jencquel belsőépítészei tervezték (a kávéskészlet is a tengerpart színeire és formáira rezonál). Ezt a már-már művészi teret olyan szintű személyre szabott vendéglátás tölti meg, amit még Balin is ritkán tapasztalunk, például minden vendéget a keresztnevén szólít a személyzet, a pincértől a szörfoktatón át a szakácsig. Így amikor az év legjobb hotelszobáját hátrahagyva a gyerek kedvéért leköltözünk a tengertől úgy ötven méterre felállított katonai sátorba éjszakázni, az itt dolgozó helyi srácok a lámpát és a paplant is úgy adják be, és úgy kívánnak szép álmokat, mintha nem is egy hotelben járnánk, hanem vendégségbe jöttünk volna Lindenbergékhez. Minden szörfös álma, hogy hajnalban felkel, álmosan belepréseli magát a szörfruhájába, és kibattyog a partra, nem motorozik, nem autózik, hanem egyenesen begyalogol a habokba. A Lost Lindenberg pontosan ezt kínálja: az esős évszakban, amikor a szálloda előtti partszakasz hullámai nem törnek meg rögtön, és nem zúdulnak le vad robajjal, túl kevés időt hagyva a siklásra.
Mi épp a száraz évszak végén vagyunk itt, ezért sokan bepattannak a hotel vintage Volkswagen kisbuszába, hogy elzötyögjenek Medewiig, ahol Bali leghosszabb szörfhulláma húzódik. De szép kis lecke a hotel előtti szörfözés is: párszor sikerül felállni, de aztán mikor már többet vagyunk a víz alatt, mint felett, feladjuk, és menekülünk kifelé az erős áramlat és a keményen aláhulló hullámok elől. Tíz perccel később már a mangrove bokrok takarásában, a méregzöld vizű medencében vigasztalódunk, közben a bárból Sérgio Mendes szól a tengeri sós levegőtől már akadozó lemezjátszón. De bármilyen rövidre is sikeredett ez a mai szörfözés, a tengeren lenni mindig felér egy újjászületéssel.
Műfaját tekintve mérföldkő a hazai streaminggyártásban, mégis, a magyar HBO és HBO Max legsötétebb időszakában forgott első realityjük, A híd. Egy ponton ott volt a gyomorgörcs az alkotókban, hogy az anyacég kirántja alóluk a hidat. Végül csak elkészült a műsor, nem is akárhogyan – erről kérdeztük a játékosokat, a producereket, valamint Magyarósi Csaba műsorvezetőt. Ajánló a Forbes.hu-ról.
A szegregátumból az egyetemre – lényegében ez Bódis Kriszta és a Van Helyed Alapítvány nem kicsit ambiciózus célja. A pszichológus, író, dokumentumfilmes a 90-es években az ózdi Hétes-telepen segített a gettóban élőknek, az utóbbi tíz évben pedig komplett oktatási-fejlesztési rendszert épített fel. Addig dolgoznak az ózdi szegregátumokba született gyerekekkel, amíg el nem jutnak az érettségiig vagy egy szakmáig, szinte kivétel nélkül. Sőt, néhányuk az egyetemig.
Kriszta pedig közben még ír is, most éppen egy erős nőről szóló regénysorozatot.
Lehet a tulajdonos és a vásárló egyszerre elégedett egy webáruházzal? – A Mito Group tagjaként a Mito Digital tizenöt éve segíti nemzetközi és hazai nagyvállalatok digitális fejlődését az online kereskedelmi felületeik tervezésével, újratervezésével és fejlesztésével. De mi szükséges ma egy efféle stratégiai jelentőségű projekt sikeréhez? És hogyan hangolhatók össze az üzleti célok a fogyasztói elvárásokkal […]