„Salut, Gabor.” Csak ennyit mondtak reggelente a párizsi Sarah Bernhardt Café pincérei, és szó nélkül hozták a szokott módon elkészített kávét és a friss croissant-t a huszonötéves magyar újságírónak. Kereszty Gábor a noisette-je mellett elolvasta a napilapokat, aztán később átment ebédelni a szomszéd bisztróba, „Jacque-hoz”. (Közben talán leadott a Magyar Rádiónak valami tudósítást, de ez a történet szempontjából nem lényeges.) Mindig vonzotta a századeleji kávéházi miliő és a törzsvendégeskedés – ebben nyilván közrejátszhatott, hogy dédapja a New York Kávéházban írta anno a tárcáit.
„Imádtam a kávégép hangját, a csészék csilingelését” – mondja, és azonnal szemlélteti is egy kiskanállal, ha netán nem érteném, mire gondol. Párizs gasztronómiai szempontból euforikus két évet hozott neki. Szolgálati lakása alatt kapásból volt két kávéház és egy bisztró, egy sarokkal odébb még néhány hasonló – ezeket látogatva hamar ráébredt, hogy a kulinária szofisztikáltabb, mint amit Magyarországon ismertünk. Itthon akkor a Molnár utcában a Fregatt Pub, a Váciban a „kis Wernes” és az Irányi utcai Pilsner Urquell volt a csúcs, az éttermekben a bokszos elhelyezés számított modernnek, és aki tehette, a Tükörybe vagy az Alföldbe járt, nem törődve vele, hogy utána masszív cigaretta- és zsírszagot áraszt.
A Két Szerecsen Bisztróban beszélgetünk, ide legfeljebb a szomszédos Sugar! cukrászda pincebeli sütödéjéből jön fel a délelőtti órákban erős sütiillat. Épp lement a reggeli roham, és még nem tódulnak az ebédmenüs vendégek, azt viszont hallom, hogy a pincérek a telefonban sajnálkoznak: estére telt házuk van, nem tudnak már rendelést felvenni, sőt a következő két napra sem. (Kedd van.)
