A Két Szerecsen Bisztró az elsők között vezette be az olcsóbb hétköznapi ebédmenüt, és az egyik legrégebben működő étterem a belvárosban. Huszonöt éve a Nagymező utca még nem is volt menő környék, amikor Kereszty Gábor és társai párizsi mintára kávéházat álmodtak oda. A volt tévést azóta Berlin, New York és Tel-Aviv is inspirálta újabb éttermeinek nyitásánál, amikben az a közös, hogy mind fellendülő környékeken születtek. Mert egy médiaszakember először a potenciális közönségét méri fel.
„Salut, Gabor.” Csak ennyit mondtak reggelente a párizsi Sarah Bernhardt Café pincérei, és szó nélkül hozták a szokott módon elkészített kávét és a friss croissant-t a huszonötéves magyar újságírónak. Kereszty Gábor a noisette-je mellett elolvasta a napilapokat, aztán később átment ebédelni a szomszéd bisztróba, „Jacque-hoz”. (Közben talán leadott a Magyar Rádiónak valami tudósítást, de ez a történet szempontjából nem lényeges.) Mindig vonzotta a századeleji kávéházi miliő és a törzsvendégeskedés – ebben nyilván közrejátszhatott, hogy dédapja a New York Kávéházban írta anno a tárcáit.
„Imádtam a kávégép hangját, a csészék csilingelését” – mondja, és azonnal szemlélteti is egy kiskanállal, ha netán nem érteném, mire gondol. Párizs gasztronómiai szempontból euforikus két évet hozott neki. Szolgálati lakása alatt kapásból volt két kávéház és egy bisztró, egy sarokkal odébb még néhány hasonló – ezeket látogatva hamar ráébredt, hogy a kulinária szofisztikáltabb, mint amit Magyarországon ismertünk. Itthon akkor a Molnár utcában a Fregatt Pub, a Váciban a „kis Wernes” és az Irányi utcai Pilsner Urquell volt a csúcs, az éttermekben a bokszos elhelyezés számított modernnek, és aki tehette, a Tükörybe vagy az Alföldbe járt, nem törődve vele, hogy utána masszív cigaretta- és zsírszagot áraszt.
A Két Szerecsen Bisztróban beszélgetünk, ide legfeljebb a szomszédos Sugar! cukrászda pincebeli sütödéjéből jön fel a délelőtti órákban erős sütiillat. Épp lement a reggeli roham, és még nem tódulnak az ebédmenüs vendégek, azt viszont hallom, hogy a pincérek a telefonban sajnálkoznak: estére telt házuk van, nem tudnak már rendelést felvenni, sőt a következő két napra sem. (Kedd van.)
Ritkán – de szerencsére azért egyre gyakrabban – látni olyan igényes felújítást, mint ezé a balatonszepezdi villaépületé. Tulajdonosai kifejezetten egy régi épületet szerettek volna megmenteni, de a villa kényelmét vendégként most a családon kívül más is élvezheti.
Adott egy gyönyörű villa vastag falakkal, klasszikus oszlopokkal, fa spalettákkal, háború előtti cserepekkel, kőlapokkal. Ha igaz, valamikor 1929-ben épülhetett. Annyi bizonyos, hogy 1926-ban, amikor a 71-es főutat építették, készült egy fotó a hegyoldalról, és csak a szomszédos villa állt itt, ez az épület még nem.
A terület egyébként egy bizonyos Virius Vince tulajdona volt, akiről a későbbi fürdőtelep is a nevét kapta. Ő először írnok, tiszttartó, majd jószágigazgató lett egy osztrák tábornok lesencetomaji birtokán, majd megvásárolta a szepezdi erdő melletti területet. Itt a filoxéravész után új fajokkal telepítette be a szőlőültetvényeket, később saját költségén hajókikötőt (1912) és vasúti megállót (1913) is kialakított. A terület egy részét parcellázta, és eladta főként városi értelmiségi vásárlóinak, és ők aztán nyaralókat, villákat építettek maguknak. Az épület tehát az 1920-as évek közepén még nem állt, 1935-ből viszont ismerünk egy hirdetést a Magyar Hírlapból, amiben mint penziót hirdetik, és ismert egy fotó is, amin a Mária-Villa név olvasható. A második világháború után aztán új tulajdonosai lettek, később ismét, mindez átépítésekkel is együtt járt. Harmadik tulajdonosa egy olyan mecénás volt, aki sok színésszel jóban volt, és a szepezdi nyaraló állítólag színészbuliknak is helyet adott.
Mai tulajdonosai három évvel ezelőtt vásárolták meg, hogy itt lakjanak, és szállást is kínáljanak – mintha a barátaikat látnák vendégül (a francia név jelentése az, hogy barátokkal). Karikás Péter és felesége, Krisztina sok évet töltöttek el a trénerszakmában, majd eldöntötték, hogy valami másba kezdenek. „Olyan épületet kerestünk, aminek története, szelleme, lelke van” – mondják. A szakma nem volt teljesen idegen tőlük, a család több tagja dolgozott a szállodaiparban – Péter apja egy egyszerűbb hotelt is vezetett húsz éven át –, de érezték, hogy itt más szintet szeretnének nyújtani. A recept: régi épület korhű bútorokkal, némi kortárs művészettel keresztezve, rendezett kerttel és a tóra néző terasszal.
Egy éve nyitottak, azóta csatlakoztak a Stílusos Vidéki Szállodák szűk közösségéhez is. Esténként kisebb csoportoknak borvacsorákat tartanak, a reggelihez maguk készítette lekvárokat, süteményeket is felszolgálnak, a kávé pedig olyan, mint egy újhullámos kávézóban.
A felkészülést komolyan vették, Kriszta még szakácsiskolába is beiratkozott, és mindketten elvégeztek egy baristatanfolyamot, hogy a reggeli kávé valóban emlékezetes maradjon. „Kriszta tényleg ügyes ebben – mondja Péter. – Én csak lelkes vagyok.”
Szobák Sophie Marceau, Louis de Funès, Jean-Paul Belmondo: talán az egykori színészbulikra is utalva mind a hat vendégszoba egyedi karaktert kapott, és francia színészek nevét viseli. Sőt, a szobák ajtaját az ő aláírásuk díszíti – természetesen ezt sem a nem létező franciaszínész-aláírásboltban vették, hanem külön nekik gyártották. A szobaárak nyáron hetvenezer forinttól indulnak éjszakánként.
Finom részletek A kortárs műalkotások, bevállalós dekorációk és tárgyak jó elegyet alkotnak a régi tárgyakkal. Utóbbiak dominálnak, de mégsem érezzük magunkat múzeumban. Mindemellett a szemfüles szemlélő olyan részleteket figyelhet meg, mint az eredeti, szépen felújított kőlapok vagy kedvencem, a – sajnos nem használt – étellift. Így könnyű magunkat beleképzelni, milyen lehetett itt mondjuk az 1930-as években nyaralni. Az enteriőr részleteit Wein Krisztina és Lukács Julianna lakberendezők találták ki, és vetették papírra.
Tetőtér A vendégszobák fele a tetőtérben van – ez az egyetlen komolyabb alaprajzi változás az eredeti épülethez képest, itt korábban nem voltak szobák. A gerendákat megtisztították, szerették volna láthatóvá tenni őket. A berendezés a tetőtérben is kerüli a túlzásokat. „Az öncélú luxust el akartuk kerülni” – mondják a tulajdonosok.
A kert Amikor az új tulajdonosok megvették a házat, nem volt körülötte más, csak néhány ősfa. Azóta a kertet rendezték, és tájépítészek segítségével kiválasztották azokat a növénytársulásokat, amelyek jól érzik magukat a százéves tölgyek alatt: tájidegen tuja náluk biztosan nem lesz, cserébe van hortenzia, tiszafa, babérmeggy, páfrány.
A terasz A betonlapokat lecsiszolták és impregnálták, az oszlopokat lefestették, de itt szinte minden olyan, mint sok évtizede. „Kiléptünk ide, és eldőlt, hogy megvesszük. Alibiből azért elmentünk megnézni a strandot” – meséli Kriszta arról, hogy milyen volt az első pillanat itt. Ezt tökéletesen értem is.
Ékszerspecialista, üzletember és influenszer: Horváth László nem csak hazánkban elismert szakember, nemzetközi szinten is erős márkákat képvisel, miközben saját brandjét is építi. A budapesti székhelyű véleményvezér gyerekkorában szeretett bele az ékszerek és drágakövek világába, történetéből látszik, hogy a minőség és a szaktudás iránti elkötelezettség meghozta a gyümölcsét. A HL Ékszer alapítójával beszélgettünk az ékszer-óra szakmáról, […]
Szabó Gál Bence húszévesen szerény családi cégnek álmodta meg egymillió forint spórolt pénzéből elindított étrendkiegészítő-vállalkozását, és csak annyit akart vele keresni, hogy aztán nyugodtan tudjon meditálgatni és a gyógynövények világában kutatni. Ehhez képest néhány év után már napi hárommillió forint profitot termelt a Gal vitaminokkal, ma pedig négymilliárd forint a cég éves bevétele. Legújabban Pataki Ágival, az egyes számú magyar szupermodellel árulja a szépség és az egészség titkát – kapszulában.
A turistáktól túlcsorduló Kréta és Rodosz között félúton járunk. A két szigetet, Kárpatoszt és Kászoszt pár kilométer választja el egymástól, de két külön világba csöppenünk. Az egyiken csodálatos táj, bájos kis falvak és fantasztikus strandok várnak, a másikon a madár se jár, elbújhatunk a világ elől.