Ékszerspecialista, üzletember és influenszer: Horváth László nem csak hazánkban elismert szakember, nemzetközi szinten is erős márkákat képvisel, miközben saját brandjét is építi. A budapesti székhelyű véleményvezér gyerekkorában szeretett bele az ékszerek és drágakövek világába, történetéből látszik, hogy a minőség és a szaktudás iránti elkötelezettség meghozta a gyümölcsét. A HL Ékszer alapítójával beszélgettünk az ékszer-óra szakmáról, […]
Ékszerspecialista, üzletember és influenszer: Horváth László nem csak hazánkban elismert szakember, nemzetközi szinten is erős márkákat képvisel, miközben saját brandjét is építi. A budapesti székhelyű véleményvezér gyerekkorában szeretett bele az ékszerek és drágakövek világába, történetéből látszik, hogy a minőség és a szaktudás iránti elkötelezettség meghozta a gyümölcsét. A HL Ékszer alapítójával beszélgettünk az ékszer-óra szakmáról, közösségi médiáról, hamarosan megjelenő könyveiről, na meg a hazánkban gyártott saját befektetési 999,9 aranyérméről.
Mesélsz az olvasóknak a szakmai múltadról?
HL: Az ékszerek iránti szerelem 12 évesen fertőzött meg, már akkor balatoni strandbejárat mellett „kereskedtem”. Ebből lettem aztán kiskereskedő, majd a 2008-as válság után nagykereskedő, ékszertervező és gyártó. Rövid idő alatt Közép-Európa szintűvé fejlődtünk, 59 fő dolgozott nekem az ékszermanufaktúrában, miközben nemzetközi szinten is elkezdtem foglalkozni az ékszer-óra promócióval. 2015-ben kiszálltam a vállalkozásaimból, felhagytam a promócióval is, csak ékszereimet terveztem. Két évvel ezelőtt visszatérve ékszerspecialistaként kezdtem el dolgozni, így született meg a márkám, a HL Ékszer.
Ritkán – de szerencsére azért egyre gyakrabban – látni olyan igényes felújítást, mint ezé a balatonszepezdi villaépületé. Tulajdonosai kifejezetten egy régi épületet szerettek volna megmenteni, de a villa kényelmét vendégként most a családon kívül más is élvezheti.
Adott egy gyönyörű villa vastag falakkal, klasszikus oszlopokkal, fa spalettákkal, háború előtti cserepekkel, kőlapokkal. Ha igaz, valamikor 1929-ben épülhetett. Annyi bizonyos, hogy 1926-ban, amikor a 71-es főutat építették, készült egy fotó a hegyoldalról, és csak a szomszédos villa állt itt, ez az épület még nem.
A terület egyébként egy bizonyos Virius Vince tulajdona volt, akiről a későbbi fürdőtelep is a nevét kapta. Ő először írnok, tiszttartó, majd jószágigazgató lett egy osztrák tábornok lesencetomaji birtokán, majd megvásárolta a szepezdi erdő melletti területet. Itt a filoxéravész után új fajokkal telepítette be a szőlőültetvényeket, később saját költségén hajókikötőt (1912) és vasúti megállót (1913) is kialakított. A terület egy részét parcellázta, és eladta főként városi értelmiségi vásárlóinak, és ők aztán nyaralókat, villákat építettek maguknak. Az épület tehát az 1920-as évek közepén még nem állt, 1935-ből viszont ismerünk egy hirdetést a Magyar Hírlapból, amiben mint penziót hirdetik, és ismert egy fotó is, amin a Mária-Villa név olvasható. A második világháború után aztán új tulajdonosai lettek, később ismét, mindez átépítésekkel is együtt járt. Harmadik tulajdonosa egy olyan mecénás volt, aki sok színésszel jóban volt, és a szepezdi nyaraló állítólag színészbuliknak is helyet adott.
Mai tulajdonosai három évvel ezelőtt vásárolták meg, hogy itt lakjanak, és szállást is kínáljanak – mintha a barátaikat látnák vendégül (a francia név jelentése az, hogy barátokkal). Karikás Péter és felesége, Krisztina sok évet töltöttek el a trénerszakmában, majd eldöntötték, hogy valami másba kezdenek. „Olyan épületet kerestünk, aminek története, szelleme, lelke van” – mondják. A szakma nem volt teljesen idegen tőlük, a család több tagja dolgozott a szállodaiparban – Péter apja egy egyszerűbb hotelt is vezetett húsz éven át –, de érezték, hogy itt más szintet szeretnének nyújtani. A recept: régi épület korhű bútorokkal, némi kortárs művészettel keresztezve, rendezett kerttel és a tóra néző terasszal.
Egy éve nyitottak, azóta csatlakoztak a Stílusos Vidéki Szállodák szűk közösségéhez is. Esténként kisebb csoportoknak borvacsorákat tartanak, a reggelihez maguk készítette lekvárokat, süteményeket is felszolgálnak, a kávé pedig olyan, mint egy újhullámos kávézóban.
A felkészülést komolyan vették, Kriszta még szakácsiskolába is beiratkozott, és mindketten elvégeztek egy baristatanfolyamot, hogy a reggeli kávé valóban emlékezetes maradjon. „Kriszta tényleg ügyes ebben – mondja Péter. – Én csak lelkes vagyok.”
Szobák Sophie Marceau, Louis de Funès, Jean-Paul Belmondo: talán az egykori színészbulikra is utalva mind a hat vendégszoba egyedi karaktert kapott, és francia színészek nevét viseli. Sőt, a szobák ajtaját az ő aláírásuk díszíti – természetesen ezt sem a nem létező franciaszínész-aláírásboltban vették, hanem külön nekik gyártották. A szobaárak nyáron hetvenezer forinttól indulnak éjszakánként.
Finom részletek A kortárs műalkotások, bevállalós dekorációk és tárgyak jó elegyet alkotnak a régi tárgyakkal. Utóbbiak dominálnak, de mégsem érezzük magunkat múzeumban. Mindemellett a szemfüles szemlélő olyan részleteket figyelhet meg, mint az eredeti, szépen felújított kőlapok vagy kedvencem, a – sajnos nem használt – étellift. Így könnyű magunkat beleképzelni, milyen lehetett itt mondjuk az 1930-as években nyaralni. Az enteriőr részleteit Wein Krisztina és Lukács Julianna lakberendezők találták ki, és vetették papírra.
Tetőtér A vendégszobák fele a tetőtérben van – ez az egyetlen komolyabb alaprajzi változás az eredeti épülethez képest, itt korábban nem voltak szobák. A gerendákat megtisztították, szerették volna láthatóvá tenni őket. A berendezés a tetőtérben is kerüli a túlzásokat. „Az öncélú luxust el akartuk kerülni” – mondják a tulajdonosok.
A kert Amikor az új tulajdonosok megvették a házat, nem volt körülötte más, csak néhány ősfa. Azóta a kertet rendezték, és tájépítészek segítségével kiválasztották azokat a növénytársulásokat, amelyek jól érzik magukat a százéves tölgyek alatt: tájidegen tuja náluk biztosan nem lesz, cserébe van hortenzia, tiszafa, babérmeggy, páfrány.
A terasz A betonlapokat lecsiszolták és impregnálták, az oszlopokat lefestették, de itt szinte minden olyan, mint sok évtizede. „Kiléptünk ide, és eldőlt, hogy megvesszük. Alibiből azért elmentünk megnézni a strandot” – meséli Kriszta arról, hogy milyen volt az első pillanat itt. Ezt tökéletesen értem is.
Zettwitz Sándor harmincöt éve vezeti az ország nyolcadik legértékesebb családi cégét, a 77 Elektronikát, októberben pedig betölti a kilencvenet. Az év végével minden feladat lányához, Gabriellához kerül, aki rögtön egy kínai leányvállalat és gyár elindításával veszi át a családi ékszert.
Az ingázók elmentek – és nem is jönnek vissza. A kamatlábak az egekben. A városok adóbevételei a béka feneke alatt. Mit tesznek az ingatlanos szakma nagyokosai ez ellen a példátlan városi katasztrófa ellen?
A hererák a fiatal férfiak leggyakoribb daganatos megbetegedése, mégis viszonylag ritkán hallani róla. Én tudtam, hogy létezik ez a betegség, mégis lesokkolt, hogy kialakult nálam. Kétszer.