Tamás a könyvei miatt is utazik. Tavaly novemberben jelent meg a legutóbbi, a Puccs Moszkvában – Putyin végnapjai című, ami a rajongóinak megszokott módon aprólékos részletességgel mutatja be a helyszíneket. „Az olvasók szeretnek bejutni a kulisszák mögé. Hitelesen kell leírnom az atmoszférát, a helyszín hangjait, a levegőjét. Ezt nem lehet egy interneten látott képpel megoldani. Remélem, a regényeimből érződik, hogy a szerzőjük járt mindenhol, amiről ír.”Azt is bevallja, elfáradt az előző könyv megírásában. Pihentetni akarta az agyát, mondja, majd nagy lendülettel úgy folytatja: mielőtt elkezdi írni a következő könyvét, elmegy annak a helyszíneire is. Nem árulok el nagy titkot azoknak, akik az utolsót olvasták, hogy Tajvan és Szingapúr is rajta van a listáján. Tamás ezért fotózott, jegyzetelt, helyszíneket választott, jók lesznek egy-egy jelenethez.

A kávébizniszt sem törli ki ilyenkor a gondolataiból. Ha akarná, sem tudná, hiszen mindenütt keresi a minőséget, a különlegest, azt, amiből tanulni lehet. A trendszetter országok, városok és helyszínek útba ejtésére fűzte fel a körútját, hogy kóstoljon, és megismerje a legújabbakat. Gyorsan mondja is, hogyan áll nála össze a kávéranglista top 10 városa, hol vannak szerinte a világ legjobb kávézói. Tajpej, Szöul, Tokió, Kiotó, Szingapúr, Sydney, Melbourne, London, Koppenhága és San Francisco. „Jól látod, két európai helyszín van csak. És ezekben mind jártam az elmúlt hónapokban. Kivéve Ausztráliában, ott egy évvel ezelőtt.”

Tamás egyedül utazik, de egy-egy helyszínre csatlakoznak hozzá családtagok, a gyerekei, barátai. Vagy épp ő látogat meg barátokat, például S. Takács Andrást és Cseke Esztert, az On the Spot világutazó párosát Balin. Van, ahova kifejezetten egyedül akar menni, hogy felelevenítse régi életét, a kalandokat. Hogy a dzsungelen egy terepjáróval száguldjon át, hogy híd híján átvezessen a sodráson, és hogy megremegjen a gyomra a lehetőségtől, hogy beragadhat. „Ez megpörgeti az adrenalinszintemet. Jó, hogy már nem a szomáliai polgárháborúban vagyok, de ennyi még kell, hogy azt érezzem, élek.”

Egy kis hátizsákkal indul útnak, utál cipekedni. A ruháit kimossa, ha elkopik a cipője, vesz másikat. Csak az útlevelére és a két plasztikkártyájára van szüksége, minden más felesleges. Egyfajta revenge travelling is ez, a covid után csak azért is megélni a szabadságot. De a munkaútjaihoz képest most már tud időt hagyni magának, hogy ne száguldjon át a világon.
„A középút békéjét akartam megtapasztalni, belehelyezkedni az emberek miliőjébe olyan helyeken, ahol más az energia. Mert persze olvashatsz róla, de megérezni mélyebb élmény. Tavaly is volt hasonló – irtózom ettől a szótól, hogy spirituális – utazásom Kambodzsába, Vietnámba, Burmába. Az emberi energiák érdekeltek a legjobban.”

Frei Tamás kiapadhatatlan lendülettel mesél, de senki ne várjon tőle közhelyes, turisztikai látványosságokról szóló élménybeszámolót. Hat hónap tapasztalataiból társadalomkritika, jelenértelmezés és az emberiség, az egyén jövőjéért érzett aggodalom gondolatai bontakoznak ki. A teljességre nem vállalkozunk, csak szemezgetünk az útról hozott felismeréseiből.

Itt a társadalom tetején sem akarnék élni, nemhogy az alján
„Sokkoló látvány volt. Olvastam én már olyan szennyezett városról, hogy az égre fölnézve nem látod a napot. De a valóságban most láttam először olyat, amikor a ködön épp csak átdereng a nap.” Első állomása az indiai Mumbai (térkép: ) volt, az egykori Bombay, a világ legnagyobb demokráciájának kulturális, ipari és gazdasági központja. Látni akarta Bollywoodot és az indiai újgazdagok őrült világát, az elmúlt évek boomja, a gazdasági statisztikák számai mögött húzódó valóságot.

„Elindult a prosperitás, de ez azt jelentette, hogy aki eddig biciklivel járt, átült kismotorra, a kismotoros átült egy nagyobb motorra, a nagymotoros kis­autóra, a kisautós a nagy autóba. Most már mindenki pöfékel, de nem mindenki engedheti meg magának a tiszta benzint. Inkább vízzel felönti. Az utcasarkon ásványvizes üvegekben árulják a zöld vagy kék színű higított benzint. Ezt öntik bele a motorjukba, te meg belefulladsz a szmogba, a bűzbe, a ködbe.”

A százmillió dolláros vagyonnal rendelkezők toronyházakat építenek maguknak, nem véletlenül. A tetején vannak a leggazdagabbak apartmanjai és az éttermek, alattuk a szállodák, a legalsó hat–tíz emeleten pedig a luxusüzletek. „Én egy ilyen épületben laktam. Kimentem a St. Regis szálloda tizenötödik emeletén az úszómedencéhez, de odáig is felért az utcán terjengő szennyvíz, az elpöfékelt gáz, a rohadó szemét és az elégetett autógumik bűze. Inkább nem úsztam.”

Tamást a szállodai szobában kartonnyi ásványvíz fogadta, mert bár a hely büszke víztisztító rendszerére, és a tusolást ugyan még javasolják a csapból folyó vízzel, a fogmosást már kevésbé. „Elég gyorsan zuhanyoztam ott. Egy luxusszállodában. Ilyen körülmények között még milliárdos indiai sem akarnék lenni. Így és itt élni. Toronyházak fogságában. Inkább lennék barista Budapesten.”

A kontrasztokra építve állította össze útvonalát, hogy váltakozzon a káosz és a rend. „Cikkcakkoztam, hogy béke után zűrzavar, zűrzavar után béke legyen.” Így utazott tovább Szingapúrba , ahol már a patyolattiszta város márványjárdája is ámulatba ejtő. „Konkrétan letehettem volna rá a szendvicsemet, és törökülésben ülve elfogyaszthattam volna ott helyben.” Szingapúr Tamás szerint az autokratikus sikerkapitalizmusok példája, ahol az emberi együttműködés csodája is megvalósul.

Csak úgy rád terül a létezés
Egy hónapot töltött Balin , házat bérelt a dzsungel szélén, nem messze Cseke Eszter és S. Takács András otthonától. Amióta harminc éve először járt a szigeten, a lakossága megduplázódott, az évente odalátogató százhúszezer turista száma öt–hatmillióra nőtt. Úgyhogy ott is, mint Indiában, mérhetetlen mennyiségű a szemét. „Van egy-két szentélyszerű szálloda az őserdőben és Ubudnak azon a folyóparti, csodálatos részén, ahol Andrisék is élnek, ott létezik az érintetlennek tűnő bali romantika. De egyébként zsúfolt káosz a sziget. Eklatáns példája annak az őrületnek, ami a túlnépesedésből, a korlátok nélküli turizmusból és környezetszennyezésből adódik.”

Azért Tamás kirándulgatott is, és eljárt jógaórákra. De amikor rájött, hogy a legtöbb órát amerikai oktató tartja divatspiri amerikai fiataloknak, inkább keresett magának András segítségével egy japán yin jógaoktatót, akinek köszönhetően pár hét alatt sohasem tapasztalt rugalmasságra tett szert.

Látta azt a „bugyuta turizmust”, a közösségi média által táplált felületes őrületet, ami az Ízek, imák, szerelmek című könyv és film hatására támadt a szigetre. Az a lényeg, hogy fotó készüljön a rizsföldek feletti hintázásról. „Nem tudom finomabban kifejezni: a horda végigsöpör a helyszíneken anélkül, hogy fölfogna bármit is abból, ami ott körbeveszi.”

Tamás legnagyobb élményét maguk a balinéz emberek adták, belőlük táplálkozik a hely energiája. Ehhez ki kell tudni rekeszteni a környezetszennyezést, a koszt, a tömeget. „Arra, ami ott van, jó szó a spiritualitás, abból is a rituálé. Ceremóniák, ünnepszerű események hálózzák be az életüket.” Mesél a mindennapi szokásról, hogy reggelente a helyiek kosárkában virágokkal és füstölővel tisztelegnek és áldoznak isteneiknek. Kedvességükkel, energiájukkal élő megtestesítői a közhelynek: a boldogság nem a pénztől függ. „Ez annyira jó létezés. Csak úgy rád terül Balin, és egyszerűen nem akarsz rohangálni.”

Balin, Ubudban

Szingapúrban

A Prambanan templomnál, Jáván

Csend, béke és nyugalom
Hasonló békét tapasztalt meg Jáva szigetén , a Borobudurnál – ez a világ legnagyobb buddhista épülete, a buddhista tanítás kőből épült fellegvára. „Ezeken a világvégi helyeken egyedül lehetsz egy kőtemplom tetején, nincs körülötted senki. Órákig elüldögéltem a szobrok alatt.”
Tajvanon életében először járt, és a Balin tapasztaltakhoz képest másfajta nyugalomra talált: a zsúfoltság ellenére vagy hát éppen amiatt megszülető társadalmi nyugalomra, amit a szociális együttműködés, a kooperáció kényszere és a másikra figyelés táplál. Tajvan ennek az egyik csúcsa, csak Japán és Korea hasonlítható hozzá.

„Mert kooperálni kell, különben nem működne az élet. A zsúfoltság kellős közepén is hallod, ahogy kattan a taxi ajtaja. Egy hétmilliós, szűk utcákkal teli nagyvárosban, ahol az Európából ide látogató azt gondolná, füldugót kell majd használnia, akkora lesz a hangzavar. Ehelyett csend van, béke és nyugalom.” Tamás mély igaziságot, empátiát talált Tajvanon. „Ez tényleg a zen és a tao világa, benne van a szép élet útja, az örök most.”

A nyugati ifjak kicsekkolnak
Beszélgetésünkben többször előjön a munka világából kicsekkoló vagy oda eleve be sem csekkoló fiatal generáció témája. Azok, akik családi örökségüket költve, harmadik világbeli, távol-keleti országokban élnek jómódban. „Ha az a kérdés, miért van veszélyben a Nyugat, nem a túlnépesedést, vagy a környezetszennyezést mondanám. Hanem az új generációk mérhetetlen lustaságát.”

Ennek a generációnak a felső tíz százaléka sohasem látott módon művelt, felkészült és érett a maga korához képest – Tamás a gyerekeit, a mesterséges intelligenciát kutató, Londonban élő Balázst és a koppenhágai egyetemet most befejező Zsófit is sorolja –, mert olyan mennyiségű információval gazdálkodhat, mint soha korábban a történelemben. A társadalom azonban közben kitermel egy másik harminc–negyven százalékot, akik szerinte az „élősködő, lusta tömeget” képviselik.

Balin és a Távol-Kelet számos országában és Olaszországban is találkozott azokkal az amerikai fiatalokkal, akik a családjuktól kapott ingatlan kiadásából, a dollár árfolyamának köszönhetően egészen jól megélnek ezekben az országokban. „Nagyon idevág az a gondolat, hogy a nehéz idők erős embereket formálnak. Az erős emberek jó időket hoznak el. A jó idők gyenge embereket formálnak. És a gyenge emberek nehéz időket hoznak el. (Az idézet G. Michael Hopftól származik – a szerk.) Ők hozhatják el szerintem a Nyugat alkonyát.”

Tamás ebben az élősködő, követelőző rétegben látja a nyugati világ fő veszélyforrását, nem a migránsokban. „Tavaly hatvanegymilliárd eurót küldtek vissza Észak-Afrikába és a Közel-Keletre a Nyugat-Európában dolgozó migránsok. Ide, Nizzába például, a francia munkanélküli segélyből Balin szörföző fiatalok helyére minden állítással ellentétben alapvetően azok jönnek, akik dolgozni akarnak. A családjuk eladta Etiópiában a kunyhót meg a kecskéket, kifizettek az embercsempész-maffiának több ezer dollárt, aztán túl is élték az utat. Én meg közben Magyarországon, a Nyugat perifériáján, ahol a béreket limitálja a vásárlóerő, nem találok magyar fiatalt, aki jól beszél angolul, és hajlandó lenne korán felkelni, hogy ötkor kinyissa a kávézót a repülőtéren, mert aki igen, az már Londonba vagy ide, Nizzába emigrált. Úgyhogy most épp a Fülöp-szigetekről hozunk munkaerőt.”