Ma is emlékszem édesanyám arcára, ahogy először a zavar, majd a csodálkozás, végül a teljes értetlenség ült ki rá, amikor tizenhat évesen bejelentettem, hogy informatika fakultációra jelentkezem. Nem hibáztatom, előtte két évig hallgatta, ahogy média tagozatosként arról panaszkodom, hogy míg az osztály egyik fele körímélt tanul küldeni infóórán, addig én sorra kapom az elégteleneket a Pascal programozási nyelv parancsaiból írt papíralapú röpdolgozatokra.

Középkorú, könyörtelenül szigorú tanárnőmtől – kis túlzással – egészen addig rettegtem, amíg egy béna neumannos viccemet gyors, szinte láthatatlan félmosollyal fogadta. Onnantól gyorsan megszerettük egymást, és bár ő látott bennem lehetőséget, nem lett belőlem programozó.
Ez Miskolcon zajlott. Közben száznyolcvan kilométerrel nyugatabbra, Budapesten megalakult a Skool csapata. Elsősorban azért, hogy lányokat tanítsanak meg kódolni. Bea és Zsófi a program indulásának első éveiben találkoztak, idővel mentortársakká, majd szakmai szövetségesekké váltak. Bea jelenleg a Wise ügyfélszolgálatosai által használt rendszer fejlesztésén dolgozik, Zsófi DevOps mérnök, a Sportradar fejlesztőit segíti, míg Bori a Prezi szerkesztőjében levő felületeket, köztük gombokat, eszközöket írja át kódba.

A Skoolnál betekinthettek a legmenőbb tech cégek hazai irodáinak működésébe, megismerkedhettek, csocsózhattak az ott dolgozó tech arcokkal. Bea ekkoriban már tudatosan kereste az érdeklődéséhez passzoló lehetőségeket, hálózati mérnök édesapjának kisgyerekkorában is segített az asztali számítógép összeszerelésében. Az önbizalmat és támogató közeget is nyújtó skoolos közösség annyira magába szippantotta, hogy évekig visszajárt, később Zsófival együtt mentorálták az újonnan csatlakozó lányokat. Ekkoriban már a karrierjüket építették. Bea a Clouderánál és a BlackRocknál, Zsófi sikeres magyar startupoknál (Prezi, LogMeIn) gyakornokoskodott – a Prezihez épp a korábbi skoolos mentorán keresztül jutott el.
Koleszár Szilvi, a Skool társalapítója a közösség erejét tartja a program talán legfontosabb részének. „Nem egy lány jött azért a táborunkba, hogy megmutassa az öccsének vagy bátyjának: ő is képes weboldalt készíteni. Ha már gyerekkorban képesek elhinni, hogy ha odateszik magukat, elérhetik a kitűzött céljukat, akkor szakmai életükben, akár egy állásinterjún előnyben lesznek a kevesebb önbizalommal bírókkal szemben.”

Szilvi korábban szintén a LogMeInnél toborzott. Akkoriban a startupnál a legtöbb nő pénzügyi vagy back office területen dolgozott, viszont programozói önéletrajz viszonylag kevés jött nőktől. Egyrészt emiatt döntött úgy, hogy érdemes lenne az egészen fiatal lányokat bevezetni az IT-s közegbe. A másik tényező személyes indíttatásból fakadt. Az egyetem mellett tervező­grafikát is tanult, de egy év után otthagyta, mert azt gondolta, a csoporttársai sokkal jobbak nála.
„Felnéztem a fiúkra, jó dolgokat csináltak. Lehet, hogy tényleg nem ez volt az utam, de visszamenőleg úgy látom, ha valaki támogat, és esetleg látok magam előtt olyan példát, amivel azonosulni tudok, akkor maradok a pályán. Azt tudom mondani, ha érdekel egy terület, próbáld ki, találd meg a megfelelő, támogató közeget, amiben jól tudsz működni.”

Tizenötből egy nő
Az IVSZ – Digitális Vállalkozások Szövetsége 2022-es felmérése szerint az Európai Unióban az információs és kommunikációs technológiai szektorban dolgozó szakemberek átlagosan 18,5 százaléka nő. Magyarországon az arány jóval kisebb, csupán 12,3 százalék, ami viszont a 2018-as 8,6 százalékhoz képest jelentős növekedés. A férfiak arányát a kutatás a nemi szegregációval magyarázta, a három szoftverfejlesztő elmondása szerint a helyzet 2024-ben sem rózsásabb. Mérnökcsapatában Bea az egyetlen.

„Ha beülök egy értekezletre vagy megbeszélésre, tizenöt ember között egyedül vagyok nő. Nagyon szeretnék ezen változtatni” – majd hozzáteszi, egyelőre ezt a skoolos és a Lányok Napján (évente megrendezett, lányoknak szóló, tudományos, technológiai és műszaki szakmákat népszerűsítő programsorozat – a szerk.) vállalt önkénteskedéssel tudja megtenni.

Apránként, de ők is látják a javuló tendenciákat. Bea egy idei céges rendezvényt említ, ahol az összes Wise-nál dolgozó mérnök jelen volt. „A női mosdó előtt épp örvendeztek a kollégák, hogy megérték: annyian vagyunk mérnökök, hogy idén végre először sorba kellett állni a női mosdónál.” Szeretnék hinni, hogy a tudásukért kerültek oda, ahova, nem a nemük miatt. Vélt és valós kvótákról hallanak ugyan (amikor a nagyrészt férfidomináns csapatokba azért alkalmaznak nőket, hogy a kimondott vagy kimondatlan kvótáknak eleget téve diverzifikáljanak – a szerk.), és bár a bőrükön nem érzik, a pozíciójuk adta kérdőjel ma is ott van bennük.

A három fiatal egyetért, hogy a nők érezhetően más megközelítésből, eltérő gondolkodásmóddal vizsgálnak egy problémát. Bea azt mondja, sokkal könnyebben kerül egy hullámhosszra az azonos nemű munkatársakkal. „Nem sok lehetőség van erre, így most már a fiúkkal is tök jól kijövök” – teszi hozzá. Mivel eddig csak nagy multiknál dolgozott, a generációs különbségek is megnehezítették a dolgát, igénye azonban lenne rá, hogy kortársakkal dolgozzon.

Bori a többieknél pár évvel később kezdte pályáját, neki jobbak a tapasztalatai. Négyfős csapatában előfordult, hogy a férfiak kerültek kisebbségbe – az IT területen azonban ez a felállás igencsak ritka. Úgy látja, a vegyes csapatok tagjai összességében kedvesebbek, és jobban odafigyelnek egymásra, mindkét nem a jobb tulajdonságokat hozza ki a másikból.

Zsófi szerint négyszemközt nemtől függetlenül könnyű kapcsolódni, de ha hat idősebb férfi beszélget önfeledten körülötte, abban jóval bonyolultabb részt vennie. „Teljesen más élethelyzetben vagyok, mint például a családos férfiak, akik épp házat újítanak vagy autót vesznek, nehéz ilyenkor közös témát találni. Megváltozik a dinamika, ha közös hobbikról, érdeklődési körről, élményekről tudunk beszélgetni, és motiválni tudjuk egymást.”

A kávéfőző előtt
A kompetitív és rohamosan fejlődő IT-s közegben különösen nehéz megtartani a munka és a magánélet egyensúlyát. Zsófinak két éve jött el az a pont, amikor a mentális nyomás miatt a teste fizikai megbetegedéssel jelezte: muszáj kényszerpihenőt tartania. Akkoriban gyakran volt ügyeletes – ilyenkor egy hétig a nap minden órájában elérhetőnek kell lennie a programozónak, és ha valamilyen krízishelyzet adódik, orvosolnia kell –, mint fejlődni, tanulni vágyó fiatal nehezen mondott nemet. Fél évig tartott a regeneráció, ez alatt az idő alatt megtanulta, hogyan kommunikáljon a nehézségeiről, és hol húzza meg a határait. A munkahelye és csapattársai támogatták, végül felmondott egykori munkahelyén.

Bea szerencsére nem jutott el a fizikai leépülésig, de ő is a munkahelyváltás mellett döntött. Mivel teljes állásban a pandémia alatt, online kezdett el dolgozni, nehezen viselte, amikor egykori munkáltatója bevezette a kötelező irodai jelenlétet. A három napot jól kezelte, viszont a fix ültetési rend miatt egy kávéfőző előtt kapott helyet, ami nagyban zavarta a koncentrálásban. Nehéz volt meghoznia a döntést, amiben az érzelmei is közrejátszottak; felmondása előtt pár hónappal közeli munkatársait is elküldték a cégtől.

A járvány alatt az online munkavégzéssel pörgött csak fel igazán a tech terület, számtalan kísérleti projekt is teret kapott, ezzel együtt a szakemberek iránti kereslet az egekbe szökött, a lányok pályakezdése is erre az időszakra esett. Két év kellett, hogy meginduljanak a csoportos leépítések, ami őket, mérnököket szerencsére nem érintette, de Bea szerint sokat kellett dolgozniuk azon, hogy az elbocsátások után ne kikapcsolt kamerával, rezignáltan vegyenek részt a megbeszéléseken.

„Ebben a kultúrában rendszeresen ismételgetik, hogy mi mind egy család vagyunk. Egy csoportos leépítés után megváltozik a légkör” – mondja Zsófi. Egykori mentorok lévén azonban senkinek sem vennék el a kedvét a programozástól. „Ha csak a pénz miatt dönt valaki az IT mellett, hamar eléri a kiégés – mondja Bori. – Ha viszont tényleg szereti a szakmáját az ember, előrébb fog jutni. Jó szakemberekre mindig szükség lesz.”

Azon nem aggódnak, hogy a mesterséges intelligencia elvenné a munkájukat. „A mesterséges intelligencia jelenleg egy hisztis óvodás szintjén van – mondja Bea. – Nem elég, hogy lépésről lépésre le kell írni, hogy mit csináljon, de még a lépéseket is részletezni kell.” Habár Zsófi napi szinten használja kódíráshoz, meg néha még a maga szórakoztatására is, nem gondolja, hogy kiválthatná egy pályakezdő munkáját, hiszen se kétoldalú kommunikációra, se döntéshozásra nem képes.

Bori azt mondja, már az egyetemen is sokkal jobban kedvelte az algebrát vagy az analízist, mint a valószínűségszámítást, jobban szereti, ha a munkájának kiszámítható megoldása van. „Szeretem, ha olyan matekfeladatot oldok meg vagy olyan kódot írok, aminek konkrét eredménye van, a mesterséges intelligenciát viszont nem érdeklik az egyértelmű szabályok.”