Dárdai Zsuzsa már akkor kulturális menedzser volt, amikor ez a szakma még nem is létezett. 1983-ban a Józsefvárosi Galériában dolgozott, amikor betoppant a fiatal Saxon Szász János. Az Iparművészeti Főiskolára készült, és azért jött, hogy segédkezzen Fajó János festőművésznek, a galéria vezetőjének. Zsuzsa és János közt szinte azonnal személyes és munkakapcsolat szövődött, és bő negyven évvel később is szoros egységben élnek és alkotnak. De sosem zárkóztak be, kezdettől közösségben és a közösségnek dolgoznak.

Rögtön művészeti csoportokat kezdtek szervezni, a 80-as évek végétől a sokszorosító és kommunikációs technológiák fejlődésével megjelenő copy artra, fax artra és computer artra koncentráltak, majd 1990-ben ezeket a kommunikációs művészeti ágakat népszerűsítő folyóiratot indítottak Árnyékkötők címmel. A lap – amiben többek közt a Franciaországban élő híres médiaművész, Vera Molnár alkotásai is rendszeresen megjelentek – 2002-ig létezett, és harminchárom számot ért meg.

Közben János és Zsuzsa folytatták művészeti tevékenységüket. János elsősorban festett, Zsuzsa szociofotókat készített, emellett a 90-es évek első felében a Magyar Narancsnál volt szerkesztő és műkritikus. Aztán berobbant az életükbe a MADI is, az a művészeti irányzat, ami köré már harminc éve fejlesztett gyűjteményük szerveződik. A három évtized alatt több mint háromszáz MADI-kiállítást rendeztek, köztük tizenöt nagy nemzetközi eseményt. 2016-ban Saxon Art Gallery néven kis galériát is nyitottak, és hét év alatt több mint harminc kiállítást tartottak. Közben a MADI is kapott egy önálló folyóiratot, az is tíz évet ért meg.

„Nekünk a művészet olyan természetes közegünk, mint halnak a víz. Szeretünk úszni, és ahhoz szükségünk van a vízre. Szeretünk kiállításokat rendezni, művészettel foglalkozni reggeltől reggelig. Meg kell magunkat erőszakolni, hogy ne csináljuk” – mondja Zsuzsa. Nagy szomorúságára éppen most kellett egy ilyen nehéz döntést meghozniuk: bezárták a Saxon Art Galleryt, mert sok utazásuk mellett nem maradt kellő anyagi és emberi erőforrásuk a működtetésére. Amúgy megállíthatatlanok, gyűjteményükből tavasszal száztíz művet felvonultató kiállítást rendeztek a Deák17 Galériában, és azóta már tartottak workshopokat és előadásokat az Egyesült Államokban, majd kiállítottak Franciaországban és Hollandiában is.

Na, de mi is az a MADI?
Bár Zsuzsa és János művészeti és művészetszervezői tevékenysége zavarba ejtően szerteágazó, legtöbb megmozdulásuk mégis a MADI-hoz köthető. A mozgás, absztrakció, dimenzió, invenció szavak kezdőbetűiből alkotott – rendhagyóan nagybetűkkel írt – betűszó a geometrikus absztrakt művészetnek azt az irányzatát jelöli, amiben a művek kilépnek a festményekre jellemző kétdimenziós síkból, és poligonná, háromdimenzióssá válnak (így a festmény és a szobor közti határ elmosódik), és az alkotás részei általában mozognak, vagy több alakzatba is beállíthatók. Az invenció pedig a MADI talán legvonzóbb vonására, a játékosságra utal.

A Deák17 Galériában látható és tapintható volt például János egyik, Kék MADI kütyü című alkotása, ami (legalábbis engem) bálnára emlékeztet, de hintaló módjára billeg, ha az egyik végén lenyomják. A svéd Cajsa Holmstrand Kis mobil formája nap­elemmel meghajtott karokra rögzített színes papír hatszögekből áll, nappali fényben metronómszerűen ingáznak, éjjeli sötétségben viszont nyugovóra térnek. De akadtak a kiállításon olyan felfüggesztett alkotások is, amiket a légáramlatok hoznak mozgásba.

Bár Magyarországon széles körben még mindig nem túl ismert a MADI, az irányzat már nyolcvanéves: az 1940-es években, mozgalomként indult Argentínából, és kezdeményezői, köztük a magyar származású Gyula Kosice, előfutáruknak éppen Péri Lászlót és Moholy-Nagy Lászlót tartották. A három alapító közül az uruguayi Carmelo Arden Quin aztán Párizsban telepedett le, és Zsuzsa a 80-as évek elején ott ismerkedett meg vele.

Ugyanis újságírást és fotózást tanult Párizsban. Régi álom beteljesülése volt: „Nagymamámék és apukám hosszú ideig Párizsban éltek, de sajnos a 40-es években hazaköltöztek. Emiatt erős francia befolyásban nőttem fel, Párizs nekem mindig a vágyak vágya volt. Apukám iskolaigazgató volt, bohém, humanista ember, akinek fontosak voltak az emberi jogok, a szolidaritás. A családban mindenki festett vagy írt. Úgy nőttünk fel, hogy énekeltünk, gitároztunk, tiltakoztunk a vietnámi háború ellen.”

Dárdai Zsuzsa a Deák17 Galériában rendezett kiállítás terében, kezében Alex Goncharenko alkotásával

Kitörtek a keretek szorításából
Ha Zsuzsa nem jött volna haza Párizsból, nem találkozott volna Jánossal, de a város a közös életükben is kulcsfontosságú lett. A geometrikus absztrakt műveket készítő Jánost 1992-ben meghívták, hogy vegyen részt egy kiállításon, amit az Eiffel-toronyban rendeztek fiatal európai művészek munkáiból. János ekkor még nem ismerte a MADI-t (minden MADI-alkotás geometrikus, de nem minden geometrikus alkotás MADI!), ám a kint töltött három hónap alatt Zsuzsa bemutatta Jánost az idős Arden Quinnek, aki rögtön felkarolta a fiatal magyar művészt.
„Az akkor nyolcvanéves mester mindjárt barátjaként, kollégájaként kezelt – emlékszik vissza János. – Rögtön elismerték a munkásságomat, és meghívtak a csoportba. Addig négyzet alakú, sík vászonra festettem a polidimenzionális formáimat, de a képstruktúráim a MADI hatására kitörtek a keretek szorításából, és elkezdtek szabad, önálló életet élni.”

Zsuzsa és János hazatérve rögtön a közösségszervezésen kezdtek gondolkodni. Felismerték, hogy Magyarországon sok olyan alkotó van, aki ha nem is tartja magát MADI-művésznek, a MADI-elvekhez illeszkedő műveket is csinál. Például Bak Imre, Fajó János, de Maurer Dóra és Csiky Tibor is. Felkérték őket, vegyenek részt műveikkel az első magyar MADI-kiállításon, ami 1993-ban Győrben, majd a Kassák Múzeumban nyílt meg. 1995-ben pedig már nemzetközi MADI-fesztivált szerveztek Győrben, ahova maga Arden Quin is eljött.

Mint János meséli, a MADI-alapító nem üres kézzel érkezett. „Személyesen hozta egy kisteherautón hetedhét országból a műveket. Akkoriban még nem volt vámunió, nehéz volt műtárgyakat mozgatni, de ő ezt úgy oldotta meg, hogy építészeti makettnek címkézte, és nem akarta visszavinni őket. Azt javasolta, hogy csináljuk meg Magyarországon a MADI-múzeumot, és ez legyen a magja.”

A magyar alkotók műveivel együtt az akkori összesen negyven–ötven darabból nőtt ki az a gyűjtemény, ami jelenleg félezer darabot számlál, és húsz ország kétszáz művésze képviselteti magát benne. Összértéke Jánosék becslése szerint forintban milliárdos nagyságrendű, a legértékesebb darab a 2010-ben elhunyt Arden Quin egyik alkotása, 200–300 ezer eurót ér. Már több vételi ajánlatot is kaptak rá, de nehezen képzelhető el, hogy Zsuzsa és János, akik még egy kisebb darab eladását is fájlalják, megválnának tőle.

Saxon Szász János: Malevics kereszt polidimenzionális űrökkel, 2010, olaj, vászon, 111×111 cm

Dárdai Zsuzsa: Dendrit Fa, 2019, inkjet, feszített vászon, 80×80 cm

Saxon Szász János: Négyzetekkel táncoló, 2015, olaj, fa, 38x28x98 cm

MADI-ban ők a legnagyobbak
A gyűjtemény többségében a művészek felajánlott alkotásaiból áll, eladás akkor fordul elő, amikor egy-egy alkotótól több munkát is kapnak: nemcsak a gyűjteménybe, hanem kifejezetten értékesítésre is, hogy a bevétel hozzájáruljon a kollekció fenntartásához, bővítéséhez és utaztatásához. A gyűjtemény teljes neve Mobil MADI Múzeum – nincsen állandó kiállítóhelyük, de Zsuzsáék mindig szerveznek kiállításokat Magyarországon és külföldön is. János időnként elcseréli egy-egy alkotását valaki máséra, hogy az is bekerülhessen a gyűjteménybe, és néha még a személyes ajándékként kapott munkákat is inkább beteszik a múzeumba.

Még Argentínában és Párizsban sincs akkora MADI-gyűjtemény, mint a Mobil MADI Múzeum. Galgóczi Gergely fiatal műgyűjtő szerint az, hogy a 90-es években bekapcsolták Magyarországot a nemzetközi MADI-mozgalomba, az egyik legnagyobb dolog, ami a magyar művészetben történt abban az időszakban. „Nemcsak a magyar közönségnek tették elérhetővé ezeket a műveket, hanem a magyar művészek munkái is láthatóvá váltak külföldön.”

Gergely még csak néhány éve gyűjt – főleg MADI-munkákat –, és véletlenül ismerkedett meg a házaspárral. „Katalógusokból és újságokból már ismerős volt a Saxon és a Dárdai név. Egyszer vettem online egy katalógust, elmentem érte, és kiderült, hogy János az eladó. Később vettem tőle több alkotást. Azóta próbálom más gyűjtők figyelmét is felhívni a munkásságukra. Jánost a legnagyobb ma élő művésznek tartom, Zsuzsa meg igazi energiabomba, mint műkritikus és művészetszervező nemzetközi vizeken is megállja a helyét, emellett maga is remek művész.”

A festménytől a matekóráig
Zsuzsa és János viszonylag újabb Poliuniverzum nevű projektjébe a MADI-művészet és a közösség­építés mellett még János gyerekkori szerelmét, a matematikát is be tudták vonni. A Poliuniverzum János festészeti munkásságának részeként indult, a négy alapszínt kombináló geometrikus alakzatokat készített, ezekben ugyanaz az alakzat ismétlődik egyre kisebb méretben (például egy nagy háromszög három csúcsában egy-egy kisebb háromszög eltérő méretekben és színekben). Ezekből később műanyag elemek is készültek – Zsuzsa és János Szokolyán élnek, és találtak egy helyi vállalkozót a gyártásra –, és különböző szabályok szerint játszható kirakós, majd az óvodától az egyetemig használható matematikaoktatási segédeszköz lett belőlük.

Egymásra találtak a művészet és a matematika összekapcsolásán alapuló, ÉlményMűhely nevű oktatási kezdeményezéssel. A ma már nemzetközi szervezet vezetője, a Finnországban élő Fenyvesi Kristóf így beszél erről: „Amikor az ÉlményMűhely 2007-ben elindult Pécsen, Zsuzsa és János az elsők között voltak, akik a MADI révén becsatlakoztak. Eseményeket és kiállításokat szerveztünk együtt, volt például olyan programunk, amiben János Poliuniverzum-elemeit ültettük el gyerekekkel virágoskert formájában. Később Jánosék többször eljöttek Finnországba is bemutatni a Poliuniverzumot. Annyira beépült az itteni oktatásba, hogy a finn óvodapedagógiát bemutató angol nyelvű könyvben is szerepel.”

Kristóf hálás azért, hogy Zsuzsáék kiapadhatatlan közösségszervező energiáiból neki is jutott. „Kezdetben elég nagy szakmai feladatot adott az események, kiállítások szervezése. Az, hogy nekik volt ebben gyakorlatuk, és mindig önzetlenül segítettek, óriási dolog volt, rengeteget köszönhetek nekik. Azóta is biztosan tudom, hogy János és Zsuzsa az a két ember, akire bármelyik pillanatban bármiben számíthatok.”

Az absztrakt műalkotás nem jelent semmit?
A Poliuniverzum játékon keresztül talán megközelíthető a geometrikus absztrakt művészet lényege is. „Nem az univerzumot ábrázolja. Ha játékosként belépsz a rendszerébe, és elkezded feltárni a belső törvényszerűségeit, az univerzum tiszta érzetét adja” – mondja János a játékról. A geometrikus absztrakt művészet hasonlóan nem ábrázol semmit, de jó esetben mégis kivált valamilyen érzést. Arden Quin summázta így: „Mit jelent egy szál virág? Mit ábrázol, mit szimbolizál? Semmit, egyszerűen van. […] Ugyanez érvényes a geometrikus művészetre is, ami szintén önmagáért van. Az, ami.” Rögtön leszögezhetjük, hogy ez persze nem feltétlenül igaz. János alkotásai közt is találunk például olyat, ami Bach fúgáit idézi meg vizuális formában, tehát szimbolizál valamit.

„Amikor nézek egy tájképet, és látom, hogy ott a kapa, a kasza, a faragószék, az ember és a nap, nem ezektől értem meg – oldja fel Zsuzsa a látszólagos ellentmondást. – A műveket nem megfejteni kell, hanem párbeszédet kell velük folytatni, csak annyi a dolgod, hogy kapcsolatba lépj velük. Hiszek benne, hogy a műveknek van kisugárzásuk. Ha végigmész itt a kiállításon, nem fog mindegyik egyformán tetszeni. De megérezheted az ezeken a műveken átsugárzó örömöt, vidámságot.”

A MADI múzeum rendületlenül bővül, Zsuzsáék idén februárban is találkoztak egy párizsi kiállításon két venezuelai művésszel, akik annyira be akartak kerülni a márciusban megnyílt Deák17-es kiállításra, hogy rögtön a galériába szállíttatták egy-egy munkájukat. A műtárgyeladások mellett Zsuzsáék kisebb pályázatokból, szponzori támogatásokból és baráti szívességek révén fedezik a kiállításszervezés és katalóguskészítés költségeit. Saját pénzt is fordítanak a gyűjteményre, de nem ez a meghatározó.

„Nagy tőkét sosem tudtunk belerakni – mondja Zsuzsa. – A szellemi potenciált, a lelkesedést, a mentális energiánkat tesszük bele. A művész pedig nem pénzt kap az alkotásáért, hanem azt, hogy bekerül egy egyre nevesebb, értékesebb gyűjteménybe, és rengeteg kiállítási és publikációs lehetőséghez jut. Ezek a művek a művészért dolgoznak.”

Már-már úgy tűnt, hogy lesz állandó helye a gyűjteménynek: 2014-től az összes darab a váci városháza tereiben volt kiállítva, ahol bárki megtekinthette. De ott nemrég megszűntek a kiállítás feltételei, ezért Zsuzsáék tavaly elhozták a műveket. Jelenleg a gyűjtemény az általuk alapított – és alkotásaikat is kezelő – Saxon-Dárdai Alapítvány tulajdona.

Abban reménykednek, hogy ha nem is az egész gyűjteménynek egy helyen, de egyes részeinek találnak állandó kiállítóhelyet. A Szépművészeti Múzeummal tárgyalnak arról, hogy odaadományoznák vagy eladnák neki a legfontosabb darabokat, de a fővárosnak is szívesen átadnák a gyűjtemény egy másik részét, ha megfelelő kiállítóhelyet biztosítanának neki.

Saxon Szász János: Poliuniverzum modulok

Őszintén írni művészetről nálunk nem lehet
Manapság János felváltva koncentrál az alkotásra a szokolyai műteremben, amit maguk építettek a Dunakanyarra néző domboldalban, illetve a közösségi tevékenységekre, kiállításokra, előadásokra. Zsuzsánál a kurátori-szervezői tevékenység dominál, de ő sem hagyott fel az alkotással. Néhány éve Dendrit & Braindrit címmel állította ki idegsejtnyúlványok által inspirált digitális festményeit az akkor még működő galériájukban – a tudomány és a művészet találkozási pontjai régóta izgatják.

Zsuzsa mindig rengeteget írt a folyóirataikba, katalógusaikba, de műkritikában már jó ideje nem utazik. „Nincs művészetkritika. Mindenki csak jót ír a másikról. A Narancs csodálatos újság volt. Szókimondóan, kőkeményen, de jóindulattal írtuk meg, amit meg kellett írni. De kiderült, ha komoly műkritikus vagy, a művészeti közeg megsértődik, rosszindulatot feltételeznek.”
Zsuzsa és János úgy érzik, három évtized fáradhatatlan munkája most kezd beérni itthon. Mondják, hogy Argentínának három nagy brandje van: a tangó, a mate és a MADI. Az első kettő már elég népszerű nálunk, és a magyarok lassacskán talán megismerkednek a harmadikkal is.