Elmentem síelni Kaprunba három napra.” Ez volt az első, amit Bérces Attila csinált azután, hogy október 16-án lezárult cégének felvásárlása, a spanyol Werfennel így pontot tettek egy 25 millió dolláros tranzakció végére. Kimerítő hónapok voltak mögötte és az Omixon komplett csapata mögött, hiába írták alá a szerződést már április 29-én, elhúzódott a zárás. „Ez se a cégvezetőnek, se a dolgozónak nem jó – ezt már Simon Zoltán operatív vezető teszi hozzá –, ilyenkor már mindenkinek lesz egy elmélete, hogy miért tart ez ennyi ideig.”

Utóbb kiderült, egytől tízes skálán a spanyol fél is kilencesnek ítélte a felvásárlás bonyolultságát, pedig több leányvállalattal, több fejlesztőközponttal és 7400 emberrel dolgozó óriáscégről van szó, és nem ez volt az első akvizíciójuk. Startupot ugyanakkor még sosem vettek, korábban nem kellett kockázatitőke-befektetők, opciós és kistulajdonosok, különböző részvényosztályok labirintusában egyeztetniük az érdekeket.

Maga az átvilágítás is keserves volt. „A mi cégméretünkkel összemérhető hadsereg, végtelen mennyiségű ügyvéd foglalkozott velünk. Előtte megvettek egy nálunk húsz–harmincszor nagyobb céget, akiknek a komplexitása szerintem nem hússzor, harmincszor nagyobb, és ugyanazzal az eszközkészlettel álltak neki a mi ötvenfős cégünk átvilágításának. Először kapsz tízszer harminc kérdést területenként, utána jönnek a tisztázó kérdések, még kérdések, és ez így megy hónapokon át” – mondja Zoltán. Többször kért elnézést a kollégáitól, hogy nem törődik velük, de mostanra elsimultak a dolgok.

Az integráció még hátra van, és azt is be kell hozniuk, ami az elmúlt hónapokban az érdemi munkából kiesett, de azért ünnepelni is akarnak. Elvonulós céges karácsonyi bulit terveznek, ezt már csak a Werfen alkoholszabályzatával kell valahogy összefésülniük. „Mint kiderült, van alkoholpolicyjuk, ami nekünk újdonság – így Attila. – Két pohár bort lehet fejenként inni, hiába mondtuk, hogy ez egy közép-európai cég. Ezen még dolgozunk.”

A donor és a beteg
Bár 2011-ben egyáltalán nem ebbe az irányba indultak, az Omixon Biocomputing ma molekuláris diagnosztikával foglalkozik. Vezető termékét transzplantációknál használják, itt sikerült világszínvonalút alkotniuk és egyébként 28 országba, a világ minden kontinensére betörniük. Arra találtak megoldást, hogy minden eddiginél gyorsabban, pontosabban és megbízhatóbban lehessen transzplantációk előtti kompatibilitásvizsgálatokat elvégezni és így minimalizálni az átültetett csontvelő vagy szerv kilökődésének kockázatát.

Két bekezdés erejéig muszáj lesz orvosi kifejezésekkel dobálózni, hogy megértsük, mit is csinál Nanotype nevű tesztjük. A transzplantációknál kulcsfontosságú HLA- (humán leukocita antigén) géneket képes nagy felbontással és sürgősséggel leolvasni – nem több nap alatt, ahogy korábban lehetett, hanem akár a donor halála után öt órán belül. Az a feladata, hogy az átültetés előtt meghatározza a donor és a beteg géntípusát. Ehhez a DNS-ből leolvassa a HLA géncsalád tizenegy fontos génjét, hogy kiderüljön, mennyire kompatibilis egymással a beteg és a donor. A teszt részeként DNS-molekula-darabokat kell leolvasni, ezt egy zsebben is hordható kis kütyüvel végzik, ami valójában egy génszekvenátor.

A Nanotype már elindult a piaci siker útján: kétmillió dollár kumulált árbevételnél jár, és a forgalom exponenciálisan nő. Mások mellett használja például a Francia Nemzeti Vérellátó Szolgálat, de a világon még vagy ötven laboratórium kipróbálta, és egy részüknél már segíti a transzplantáció előtti döntéshozatalt.

Másik termékük (a Holograft) a poszt-transzplantációban, vagyis a műtét után monitorozza a beteget megint csak a szervkilökődés kockázata szempontjából. Konyhanyelven azt vizsgálja, hogy nem indul-e el valamilyen támadás a már beültetett szerv ellen. Ha ugyanis egy beültetett szervet megtámad a beteg immunrendszere, akkor roncsolódnak a szervet felépítő sejtek. A sejtekből kiszabadul a sejtmagban lévő DNS, majd kicsi darabokra törve előbb-utóbb megjelenik a véráramban. A Holograft a donorszervből származó töredék DNS-darabkák szintjét méri, de nem a korábban megszokott tűbiopsziával, hanem egyszerű vérvizsgálattal.

„Minél több a transzplantált szervből származó DNS-töredék, annál jobban károsodik a vese, tehát annál nagyobb baj van – magyarázza Zoltán. – Azért nehéz ezt mérni, mert ezek a DNS-töredékek nagyon kicsi molekulák, és ráadásul baromi nehéz megmondani, hogy miből származnak. Származhatnak például a beteg bármely más szövetében fellépő olyan természetes sejthalálból is, aminek nincs köze a szerv állapotához. A betegtől származó DNS-töredékeket így el kell tudni különíteni a transzplantált szervből, azaz a donorból származó töredékektől.”
Ennél a technológiánál egyelőre a működő prototípusnál járnak, már próbaképpen használják a kutatási partnerek, jönnek a vissza­jelzések. Egy több száz valós betegmintán végzett kísérletben nagyon szép eredményeket mutatott, és megvolt az első komoly publikációjuk is.

Haza se akartam jönni
Bérces Attila nagy multiknál és nagy országokban edződött. Vegyészkutató és a számítógépes kémiai labor vezetője volt az Astra Zenecánál és a Novartisnál, calgary-i PhD-ja után élt Kanadában, Svédországban és Ausztriában. Nagy értékű kutatásokban vett részt, és nagyon sok pénz felesleges elköltésével szembesítette az élet.

„Ezek az óriáscégek hihetetlen mennyiségben vásároltak vegyületeket. Munkanaponként körülbelül egymillió dollárt költöttek el vegyületvásárlásra azért, hogy az állományukat növeljék” – mondja, mit tapasztalt például az Astra Zenecánál, ahol ottléte alatt 400 ezerről négymillióra növekedett a vegyület­állomány. „Ennek az egymillió dollárnak a fele kidobott pénz volt, csak azt nem tudták, melyik fele. És akkor mi úgy döntöttünk, hogy olyan rendszert szeretnénk kifejleszteni, ami megmondja, hogy melyik fele az.”

Vállalkozóvá válásának első lépéséről beszél, a többes szám őt mint ötletgazdát és még néhány egyetemi társat fed. Eredendően Chemistry Logic néven alapított cége tehát azt a célt tűzte ki, hogy a döntéshozatali időn belül – az akkori gyakorlatnál jóval gyorsabban – lehessen elvégezni a szükséges, szokásos számítógépeken még nem megoldható számításokat. Csakhogy 2008 tájékán járunk, a pénzügyi válság első éveiben, amikor hirtelen megváltozott a gyógyszergyárak fókusza.

Amiben a 2000-es évek első felében még hittek – hogy mindent a technológia fog megoldani, csak jó sok pénzt kell befektetni a genomikába, az automatizációba és a kémiai szintézisekbe –, az 2009–2010 tájékán már pénzkidobásnak tűnt, olyasvalaminek, amiből a gyógyszerfejlesztés végeredményeként nem lesz több termék. „Egy vezető gyógyszergyár például félmilliárd dollárnyi vegyületet írt le. Ott voltunk egy olyan megoldással, ami öt évvel azelőtt rendkívül sokat tudott volna megtakarítani, de akkor már nem volt időszerű, az ablak bezárult.”
Attila vállalkozói léte tehát informatikai oldalról indult. Mivel első ötletéből csak egy idejétmúlt prototípus lett, azt kereste, hol máshol lehet a magját hasznosítani. Így talált rá az új generációs génszekvenálásra, akkoriban ennek a területnek is az informatikai nehézségei tűntek a legnagyobbnak.

Az akkoriban a Humán Genom Projekt utáni időszak, amikor tömegével szekvenálták az emberi DNS-t, zajlottak az egyre nagyobb és nagyobb szekvenálási projektek, és mindenki abban hitt, hogy a teljes genom feltérképezése meg fogja oldani minden bajunkat. Attila úgy gondolkozott, hogy mindehhez az új generációs szekvenálás adatelemzési oldaláról tud kapcsolódni, vagyis a diagnosztikát segítheti azzal, hogy célzott szekvenálásra, egy adott génnek a leolvasására fog fókuszálni.

Elemzéseket végeztek hát a jelentős piaci területet lefedő génekről, így jutottak el háromhoz: az emlődaganathoz kapcsolódó BRCA-hoz, a cisztás fibrózishoz kötődő CFTR-hez és a transzplantációval és immunológiával kapcsolatos HLA génekhez. Mindhárom fajta génre csináltak prototípus-megoldást, és a piac egyértelműen a transz­plantációs génekre harapott rá. „Találtunk egy rést, ahol valóban érdekelte az embereket a megoldás.”
Mindez már Budapesten és 2011 óta Omixon Biocomputing cégnév alatt történt. „Haza se akartam jönni” – mondja pedig Attila, aminek fényében az azért meglepő húzás, hogy jókora kockázatot is vállalva rengeteg pénzt és energiát ölt bele egy magyar alapítású startupba. Az Astra Zeneca egy meghiúsult svéd projektje után tért vissza már mint házasember az országba, és voltak illúziói.

„Úgy nézett ki, hogy ó, hát majd itt is lesz olyan kockázatitőke-ökoszisztéma, mint amit mondjuk Kanadában már láttam – mondja. – Csak annál az intézetnél, ahol kint dolgoztam (egy állami tulajdonú kutatóintézet, a Steacie Institute for Molecular Sciences volt, itt öt évig kutatott – a szerk.), volt néhány százmillió dollár befektetés spin-off cégekből és vagy 59 exit, nagyon-nagyon komoly ökoszisztéma. Nagyobb, mint amit itthon a Jeremie programok összesen megvalósítottak. Azt hittem, hogy Magyarországon is ez lesz, de még mindig nem tartunk ott, ahol Kanada húsz éve tartott. Kicsit naiv voltam.”

Tizenkét év fejlődés
2012-ben egy génszekvenátor még akkora volt, mint egy ruhásszekrény, és 750 ezer dollárba került. Attila akkor azt mondta a befektetőknek, hogy hamarosan ugyanez a gép akkora lesz, mint egy mikrohullámú sütő, és egy átlagos laboreszköz árába fog kerülni. Több mint igaza lett: a berendezés ma már mellényzsebben elfér, és ezer dollárba kerül. Tizenkét év alatt ennyit fejlődött a tudomány: nagyságrendeket zsugorodott a gép méretben és költségekben is, miközben ugyanannyival nőtt a vele feldolgozott adatmennyiség mérete és komplexitása.

Több mint egy családi ház árát
Simon Zoltán mérnök-informatikus mint hatos számú munkavállaló csatlakozott félállásban 2010-ben. Előtte adattárházakkal, üzleti intelligenciával foglalkozott, egész más területről jött még a Chemistry Logic idejében, de érdekesnek, aztán már nem csak érdekesnek találta a genetikai adatok elemzését. Egy évvel később választania kellett. „Maradjak a klasszikus üzleti intelligenciánál, csináljak több profitot a bankoknak, elégedettebb ügyfeleket valamely telkócégnek, vagy kössek ki ott, amit értelmesebbnek és hasznosabbnak találok. Azért ebben van egy nagyon erős jóságfaktor – magyarázza már tizenhárom éve ügyvezető igazgatói pozícióból –, nekem azóta is ez a motiváció.”

Azt mondja, minden tankönyv-, de egyáltalán nem meseszerűen történt. Megélték azt, amikor még kicsi a cég, és „mindenki hős”, aztán hatból tizenöten lettek, majd ötvenfős szervezetté váltak. Bővült a tevékenységük, már nemcsak szoftvercég voltak, hanem a világpiacon mozgó komplex biotech cég, kutatás-fejlesztési startupból molekuláris diagnosztikai vállalattá, reagenseket gyártó, raktározó és szállító céggé nőttek önálló laborral.

Szoftveres múltjukra ugyanakkor ma is büszkék, azt mondják magukról, hogy a világpiacon az egyik legjobbak szoftverben. „Ha nem a legjobbak – jegyzi meg Attila –, attól függ, mennyire vagyunk szerények.” Annak tükrében, hogy a barcelonai Werfen a bejelentése szerint 25 millió dollárt fizetett készpénzben az Omixon száz százalékáért, ez inkább egészséges önismeret, mint túlzott nagyképűség.

Minden ugrás újabb belső problémákat is szült. „De pont át tudtunk menni ezzel a kis hajóval is ezen a nagy tengeren” – mondja Zoltán. Ő ugyan végig stabilan maradt az operatív vezetés élén, de voltak más társvezérek, akik egy idő után távoztak, és például a napi ügyektől hátrébb lépő Attilának is vissza kellett pár éve térnie a frontra. Az egyes stációk egyre ­szigorúbb minőségügyi szabályozási környezetet is hoztak, és újra és újra felmerült, hogy még több pénzt kell belepumpálni a cégbe.

„Hihetetlenül szerencsések voltunk – ezt már Attila teszi hozzá –, mert nagyon-nagyon jó befektetőink voltak, akik a kereteiken belül megpróbálták a céget megfelelő tőkével ellátni, és elég bölcsek voltak, hogy ne próbáljanak meg beleszólni a menedzsmentbe. Hagytak minket dolgozni.” Hogy tételesen ki, mikor, mennyi pénzzel tolta meg az Omixon szekerét, az nem publikus adat, de a névsor ismert: Várkonyi Attila, Szőke Márton és a Euroventures voltak az első befektetők, mellettük aztán a mostani energiaügyi miniszter Lantos Csaba is tulajdont szerzett a Futurmeden keresztül, és végül a Start Future Alap is csatlakozott. Egyszóval a magyar kockázati tőkések és angyalbefektetők krémje is odaállt már egészen korán a csapat mögé.

Hogy miért? „Bérces Attila nagyon meggyőző volt, ritka ötvözete Magyarországon a tudományos tájékozottságnak, nemzetközi tapasztalatnak és beágyazottságnak, ambíciónak és kitartásnak” – mondja Tánczos Péter, a legnagyobb múltú magyar kockázatitőke-társaság, a Euroventures első embere. Az Omixon indulásakor volt már közös befektetésük Várkonyi Attilával és Szőke Mártonnal, rajtuk keresztül ismerkedtek meg a céggel, és maga a terület – szoftverfejlesztés és élettudományok kapcsolódása – is megfogta őket.

De leginkább az, ahogy Attila kezdetben vázolta a víziót. Amikor a befektetés előtt 2011-ben leültek, hogy egyáltalán megértsék, mit is csinálnak, az Tóth Zoltánban, a Euroventures másik partnerében is nyomot hagyott. „A New Generation Sequencing (az új generációs szekvenálás – a szerk.) még annyira új technológia volt, hogy szinte senki sem használta sem kórházakban, sem klinikákon. Attila hihetetlen türelemmel és alapossággal magyarázta el nekünk, laikusoknak a technológia lényegét, ez olyan képesség, amit nagyon kevesektől láttunk.”
Türelemre azért mindkét oldalról szükség volt, az Omixon pályája nem egyenes vonalú egyenletes mozgással haladt a nagy sikerig, inkább a bukás, tanulás, bukás, tanulás váltogatták egymást. 2010-ben ugyan már elkezdtek genetikai adatokkal foglalkozni, de amíg a HLA génekig eljutottak, volt három-négy másik, egyenként durván másfél évig tartó termékfejlesztési ciklusuk. A termék mindig elkészült,

az elején mindig azt gondolták, hogy ez aztán megváltja a világot, de végül a negyedik-ötödik ötlet volt az, aminek a végére a kereskedelmet úgy tudták ráfűzni, hogy abból dollárok lettek.
Ebből a szempontból sok a párhuzam a gyógyszeripar és a startupvilág között, szereplőik nem véletlenül mantrázzák, hogy bukj minél gyorsabban, minél olcsóbban, mert abból tudsz tanulni. Csakhogy míg egy nagy gyógyszercég kutatója legfeljebb a reputációját viszi a vásárra, de van mögötte stabil finanszírozási rendszer, egy startup alapítója akár minden vagyonát kockáztatja. „Több mint egy családi ház árát – mondja Bérces Attila, ő maga mennyi önerőt tett az indulásba. – Biztos, hogy a cégre többet költöttem, mint a házunkra.”

Hogy hogy fér össze az extra kockázatot vállaló cégalapító és a laborban kutató vegyész karaktere, az úgy tűnik, csak bennem kérdés. „Hát, az élettudományi kutatásban is van nagyon sok kockázat – jön Attila válasza. – Meg ennyire naiv voltam. Amikor még nem ismered a kockázatokat, be mered őket vállalni. Richard P. Feynman Nobel-díjas fizikus mondta, hogy a siker azoké lesz, akik még elég zöldfülűek, hogy ne lássák az előttük lévő buktatók nagyságát. Mi nem láttuk.”

Minden évben jövőre
Hogy mikortól is mertek exitben gondolkozni, arra a két vezető kicsit másképp emlékszik, de a közös nevező valami olyasmi, hogy minden évben jövőre. 2014 például az áttörés első éve volt, akkor léptek piacra az első transzplantációs tesztjükkel (azt még Holotype-nak hívták), onnantól kilőtt az értékesítés, és exponenciálisan nőtt egészen a covid évéig. „Én 2014-ben mondtam, hogy a cég most ér a legtöbbet, mert egy új technológia egy jóval nagyobb játékos kezében mindig sokkal értékesebb, mint ugyanaz a technológia kis cégnél, kis tőkével” – mondja Attila.
Akkor ez nem jött össze, cserébe jött pár jó év, mígnem beütött a világjárvány. Akkor drámainak tűnt az Omixon üzletére nézve is, hiszen a kórházi ellátásban gyakorlatilag mindent a covid kedvére priorizáltak, ezt pedig a transz­plantációs vizsgálatok és beavatkozások is megszenvedték (Zoltán szavaival „akkoriban nem szabadott covidban meghalni, de minden másban sokkal könnyebb volt”).

Történt viszont, hogy az egyik gyártójuktól üzenetet kaptak: nem érdekelné-e őket egy covidteszt. Attila javaslatára belevágtak, és ha most ránézünk a cég számaira azt látjuk: covidtesztjük nemcsak hogy mentőövet dobott nekik, de tartalékot is képzett. Annyira kompenzálta a kieső bevételeket, hogy 2023-ig ebből fedezték a HLA-kutatásaikat – nagyjából akkorra merült ki ez a puffer. A kutatás-fejlesztés drága dolog, azt leszámítva ma is nyereségesek lennének.

AzureSeq nevű covidtesztjüket két-három hónap alatt fejlesztették ki (akkor már több éve önálló laborjuk volt, a lezárások alatt külön cégvezetői engedéllyel a bejáráshoz) annak minden dokumentációjával, klinikai vizsgálataival. Egy lépésben csinálta meg azt, amit addig két lépésben tudtak – a nyálból kivonni, majd azonosítani az örökítőanyagot –, így fele annyira zsugorodott a tesztelés ideje, és megduplázódott a laborok kapacitása. Népegészségügyi szinten is nagy dobás volt, őket is megmentette, továbbá Zoltán levonhatta a következtetést, hogy vége a hőskornak. „Ez már nem az emberhősiesség, hanem a csapatképesség érdeme.”

Nem mellesleg azt is igazolta, hogy a cég erős, és jól alkalmazkodik, ez a képesség a felvásárlás után is jól jön majd. Még sok minden képlékeny, de globális lenyomatuk biztosan nagyobb lesz a mostaninál, hiszen termékeik az Omixonéval össze nem mérhető kereskedelmi csapat kezébe jutnak, más nagyságrendben folynak innentől a dolgok. Hogy lesz-e újabb felhasználási terület, az már a Werfen döntésén és kutatás-­fejlesztési prioritásain múlik, de a tőke és így az esély megvan rá. „Mi személy szerint azt reméljük, hogy még többet költhetünk R+D-re (research and development), mert mi azért ezt szeretjük” – vallja Attila.

És mindketten nagyon bíznak benne – de ez voltaképpen független az exitjüktől –, hogy végre Magyarországon is használják majd a tesztjüket. Nagy fájdalmuk, hogy bár itt volt a hazai laborosok orra előtt egy világszínvonalú megoldás, az itthoni transzplantációknál eddig pontatlanabb módszerrel nézték meg a donor-beteg kompatibilitást. Több mint tíz év után idén végre összejött az első szállításuk, túlvannak a szükséges oktatáson, itt az idő, hogy a jóságfaktort itthon is kiterjesszék.

Omixon Biocomputing Kft.
Alapítás:
2011
Árbevétel
(milliárd forint)
2019
1,9
2020
2,5
2021
2,1
2022
2,2
2023
1,6
Adózott eredmény
(millió forint)
2019
69,0
2020
339,7
2021
19,9
2022
114,8
2023*
−753,2
*A covid által képzett tartalékaik kifutottak, a kutatás-fejlesztés így jócskán elvitte a nyereséget.
Forrás: Dun & Bradstreet