Munkára nevelték, és nem csupán a kínálkozó lehetőséget ragadta meg, de akár négyszeresen is beletette a melót, hogy odáig jusson, ahova eltervezte. Személyiségét kettősnek érzi, és a Jóistennek köszöni, hogy nem tette teljesen művésszé, ahogy matematikussá sem: így gyúrta egybe azzá, aki Rúzsa Magdi valójában.
Te hiszel a számmisztikában? Nagyon. Vannak dolgok, amiket elengedek, és azt mondom, hogy lesz, ahogy lennie kell, de alapvetően hiszek a számok erejében. Van, amit előre ki is számolok, számoltatok, és más dátumokat, számokat is kifejezetten figyelek az életemben. Ez nem is annyira a számmisztikáról szól, hanem arról, hogy hiszek a bejáratott dolgokban, részben a megszokások és hiedelmek embere vagyok.
Babonás? Vannak dolgok, amikben babonás vagyok, a férjem szerint túlzottan is. De talán abban a falusi világban, ahonnan én jövök, jobban élnek még a hiedelmek, ezt hoztam magammal. Más szempontból: én istenhívő ember vagyok. Istenre bízom magam, ami részben ellentétes a babonássággal. Viszont őrzöm a gyökereimben élő hiedelmeket, a szokásokat.
A számok, a babona vagy még inkább a hit: azért is kérdeztem rá erre, mert úgy tűnik, a magyar könnyűzenei élet legjeit felmutató zenész létedre nagyon is jóban vagy a számokkal. Jól látom? Kettős személyiség vagyok. Alkotó, kreatív, sokszor érzelemvezérelt, de igen, vannak dolgok, amiket igenis üzletileg tudok felfogni. Hálás vagyok, amiért a Jóisten meghagyta nekem a lelkem, amiben olyan mélység van, hogy tudok belőle alkotni. De közben nagyon örülök, hogy a racionális Magdinak meghagyta azt a fajta józan paraszti észt is, amivel tudja, hogyan kell a tehetségét kibontakoztatni és úgy kamatoztatni, hogy megéljen belőle. Nem tett teljesen művésszé, de nem is tett matematikussá, hanem összegyúrt azzá, aki vagyok. Így nekem már csak dolgoznom kellett és kell, ezt mindig is tudtam.
Hogy néz ki ez a munka ma a gyakorlatban? Leülünk a csapatommal, és úgy rakjuk össze a produkciót, hogy abban azt érezzem: mindenki jól van.
Írta: Iglódi Csaba Egy üzleti közösség találkozójára készültem, amikor robbant a hír: Joe Biden visszalépett. Gyorsan kiderült, hogy Kamala Harris lesz Donald Trump ellenfele, én pedig azzal kezdhettem a színpadon, hogy bármelyik született amerikai is győz, nekem egy jó üzenete legalább lesz a történetnek. Ha Harris a befutó – állítottam –, akkor nem csupán a korosztályom, hanem az évfolyamom képviselőjeként […]
Írta: Iglódi Csaba
Egy üzleti közösség találkozójára készültem, amikor robbant a hír: Joe Biden visszalépett. Gyorsan kiderült, hogy Kamala Harris lesz Donald Trump ellenfele, én pedig azzal kezdhettem a színpadon, hogy bármelyik született amerikai is győz, nekem egy jó üzenete legalább lesz a történetnek. Ha Harris a befutó – állítottam –, akkor nem csupán a korosztályom, hanem az évfolyamom képviselőjeként költözik a Fehér Házba. De ha Trumpnak áll majd a zászló, az szédítő távlatot mutat. Nem a „béketeremtés huszonnégy óra alatt” vagy a „húszmillió bevándorlót deportálunk” doménben, hanem hogy közel a nyolcvanhoz is „van élet”. Ráadásul micsoda élet! Alakult, ahogy alakult, de nekem ennyi biztosan megmaradt, így csináltam magamnak fikciót a valóságból. Így hajlítottam szabadon a tényeket.
Négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon. Januárban Árvai Eszter tér vissza!
A minden csibészségre kapható sors úgy alakította, hogy az előző évad után újra a Forgóban lehetek. Ráadásul az első írásom szinte pontosan a születésnapomon jelenik meg. A hatosból és nullából álló szám – milyen furcsa, hogy elsőre csak körülírni mertem! –, szóval a 60, minden korábbi évfordulónál jobban elgondolkodtatott. Talán nem bántok meg senkit vele, ha ezzel a Forgóval kicsit én is ünnepelek.
Visszahangzik bennem, hogy a kor nem érdem, hanem állapot. Nem vitatom, hogy állapot, de azt állítom, hogy igazi érdem, ha olyan állapotban éled meg azt a bizonyos kort (bármelyiket, voltaképpen), hogy legyen okod az optimizmusra. Első regényem, a Dreher-szimfónia talán legtöbbet idézett gondolata pontosan illik ide is: „Ami rajtad múlik, az rajtad ne múljon!” Valamennyi területre igaz, úgy az intellektuálisra, mint a fizikai erőnlétire, a kapcsolatira szűk családi körben, közeli barátok között, vagy a távoli ismerősökre is. És érthető arra a beazonosíthatatlan közösségre, ahol már voltaképpen ismeretlenek gondolkodására is hatással vagy.
Egykori tanárom, akitől sokat tanultam az újságírásról, idén volt kilencven. Dolgozik, előad, könyvet ír, tanít. Bólogatva olvastam a születésnapi bejegyzését. Aztán elolvastam még egyszer, most pedig ide is idézem egy mondatát. „Megtanultam, hogy az életet csak az teheti hasznossá és értékessé, aminek van értelme, de elviselhetővé csak az, aminek nincs.” Már pontosan érzem a megállapítás súlyát, s talán a megértéssel is jól haladok.
Sokáig nem értettem viszont, miért akaszt meg minden korábbi születésnapomnál jobban az idei. Aztán a homlokomra csaptam: hát a generációs élmény! (Köszönet Steigervald Krisztiánnak.) Tizenéves koromban azok, akik akkor a hatvanas éveiket taposták, még partizánként vagy éppen partizánok ellen harcoltak a második világháborúban. Rozogának láttam őket, céltalannak.
Talán ezért van, hogy legalább negyven éve mindig több célom van, mint amennyit el tudok érni, s mindig magasabbra törnek, mint aminek az elérését remélhetem. Jogos a kérdés, hogy miért. Ma már tudom: mert álmodni jó! Ha nincs álom, értelmetlen a valóság is. Vagy, ha nem is teljesen értelmetlen, de érdemtelen, mert nem erőfeszítés eredménye, hanem csak dobja a sors. Mindenféle mértékadó kutatás is azt mutatja, hogy a lehetőségeink csupán harmadát-felét teljesítjük be. Vagy az ambíció hiányzik, vagy a három igen a legfontosabb kérdésekre: kész, képes és alkalmas vagyok-e arra, amire szánom magam?
Ha már az előbb említettem a Dreher-szimfóniát, álljon itt még egy párhuzam. Franz Anton Dreher megszállottan hitt benne, hogy sörfőzdével együtt dinasztiát is alapít. Mégis, hetvenöt éves koráig kellett várnia, míg végre fia született, s vele esély arra, hogy az örökség értő kezekbe kerül. Ha ez a csodaszámba menő gyermekáldás nem következik be, bizony az ő meséje is hamar véget ér.
Történetmesélésben Az Ezeregyéjszaka meséi megkerülhetetlen, a világ egyik legcsodálatosabb könyve. Elringat, gondolkodásra sarkall, beszippant. Azt tanítja, hogy csak addig maradhatsz életben, ameddig van olyan történet, amit (még) meg szeretnél osztani. Seherezád azért mesél, hogy jogot szerezzen a másnaphoz. Haladékot kapjon, ha úgy tetszik. Nagyon vigyáz rá, hogy az elbeszélés kerek legyen annyira, hogy elégedettséget keltsen, de elrejti benne a folytatás ígéretét is, hogy felkeltse Sahrijár szultán kíváncsiságát.
Talán a folytatásosság miatt élt már kezdettől a fejemben, hogy az új könyvem három részből áll majd. Késmárki Bertalan kalandjainak első része, Az ígéret szép szó szeptemberben jelent meg. Talán első, már nyilvánossá lett állomása annak az útnak, amibe idén vágtam. Írom, ahogy gondolom, nem finomítok rajta. A most kezdődő évtizedet életem legjobb évtizedévé teszem. Ki tart velem?
A szerző szenior vezetési tanácsadó, a Your Way Consulting alapítója és regényíró.
A Forgó tagjai: Árvai Eszter, Nagy Szabolcs, Halácsy Péter, Iglódi Csaba.
Geszti Margit már a Közgáz-felvételin közölte: ő bizony impresszárió akar lenni. Aztán húsz évet lehúzott nagy nemzetközi lemezkiadóknál, és olyan nagy nevek albumait jelentette meg, mint Geszti Péter, Kulka János, Ákos és Presser Gábor. Amióta megalapította koncertügynökségét, a Sonatina Kft.-t, végre csak azzal foglalkozik, ami mindig igazán érdekelte.
A cseh Igor Prerovsky megjárta Keletet, Nyugatot, és már a Yettel Magyarország vezérigazgatója. Tiszta vízióval jött Budapestre: átszabni, amit az emberek a telkócégekről gondolnak.
