Lényegében teljesen felkészületlenül behullani egy európai városba, és remélni, hogy így is bele lehet nyúlni olyasmikbe, amik nem lehetnének akárhol — ehhez turistacsapdákon trenírozott ösztönök mellett egy kellően jó város is kell. Barcelona ilyen.
„A tintahal – mutat tányérunkra kopaszodó és a hűvös helyiségben, januárban is kicsit gyöngyöző homlokú asztaltársunk –, a tintahaluk nagyon jó.” Ezt egyrészt ezen a ponton már tudjuk (kicsit túl van grillezve a hal, de van olyan friss, hogy ez se álljon neki rosszul), másrészt a szakvélemény afféle megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásként cseng Jordi – mellé ültettek minket a taverna ajtajánál – többnyire teli szájából. Ha tudnánk katalánul, Jordinak minden titkát ismernénk már, mert a társaságunk helyett kihangosítóval whatsappozva dobja fel az ebédjét. Fél órával vagyunk szerda dél előtt, ő úgy a nyolcadik fogásánál tart, és természetesen egyik sem a tintahal volt: termetes rákok, fehérbab kolbásszal, fokhagymás-paradicsomos pirítós meg a rend kedvéért egy bomba.
A felszínt nézve nem egyértelmű, van-e Barcelonának a paellától a friss galíciai tenger gyümölcseiig ívelő pánhispán összeolvadásban, meg persze az összes globális hype-ot minden városban az asztalra tevő posztmodernben is érvényes kulináris identitása azon túl, hogy saját szószuk van a sült krumplira. Ám ha van, annak biztosan része a bomba, ez a másfél négyzetkilométeres területen, a ma bevándorlókkal színesedő, eleve alig pár száz éves egykori halásznegyedben, Barcelonetában elterjedt étel.
Egy darált hússal töltött, közepes túrógombócnyi krokettgolyóról van szó – eddig sima házias komfortkaja –, amit a legenda szerint itt, a La Cova Fumadában tálaltak először híg majonéz és egy sriracha-szerű csípős szósz keverékével, hogy aztán egy mintegy három háztömb sugarú körben mindenki másolni kezdje. Jól csúszik, pláne a ház kancsóból locsolt fehérborával – hogy miért nem kötelező kellék a Torontótól Budapestig a világban elszórt tapasozóklónokban, arra a legerősebb tippem az, hogy a végén még túl hamar és túl olcsón lakna jól a kedves vendég, bár a mindenféle sonkás-sajtos krokettek voltaképp ennek a felhúzott verziói.
Miután az infláció és a belvárosi lokáció egyszerre érezteti hatását a Madhouse árain, arra a kérdésre, hogy kinek ajánljuk, azt tudjuk válaszolni, hogy akinek belefér.
Egy évekkel ezelőtti ebéd óta többször lett volna már kedvem behuppanni a Deák tér menti Madhouse-ba egy ételre-italra, megnézni, merre megy a hely, de jellemzően olyan, péntek vagy szombat esti időpontokban ötlött fel bennem, amikor ez foglalás híján mindig meddő próbálkozásnak bizonyult. Aztán ahogy teltek a hónapok, évek, a Mad Scientist sörfőzde a néhai Anker helyiségét elfoglaló sörözőjét szétválasztották egy kocsma- és egy bisztrótérre – igaz, csak a lofttér indusztriális hangulatát fokozó fémpolcokkal, a hangtér maradt közös.
Meg az itallap árfekvése is, ami a két–háromezres, három-négy decis pohár sörökkel a kocsmarészen determinálja, hogy elsősorban a sarkon megálló reptérbusszal érkezőkre dolgozzanak, és nem könnyíti meg a bisztróoldal dolgát sem: az önmeghatározás alapján ez egy gasztrokocsma, de úgy képzelem, egy gasztrokocsmában kevesebb részt kéne kitennie az estéből, hogy az ember kimatekozza, mi fog beleférni az étel mellé, hogy ne szaladjon egy olyan számlába, amilyenre csak kivételes estéken van felkészülve.
Hétfői foglalásunk az év és hét eleji időpontban egyáltalán nem bizonyul indokoltnak: minden foglalt asztalra jutna egy külön pincér, akik ehelyett az első öt percben egyesével megjelennek a miénknél, hogy ugyanazt kérdezzék meg, de ezután hamar kiegyenesedik a szerviz. Ennél nagyobbat döccenünk azon, hogy a dicséretesen rövid, leves-, bao-, steak- és japánosított rántottétel-fókuszú étlap alján ígért további táblás ajánlatok nincsenek – van helyette egy tematikus-kollaborálós, a tetoválás jegyében fogant fix menü, amiről viszont nem lehet egyesével fogásokat választani. Ez el is dönti, hogy akkor bevállaljuk a fix ételsort, meg mellé ízesített vajakat és a hely városszerte követőtábort építgető hallevesét az állandó lapról. A menü feketére színezett, felettébb jóízű, ám egy határozott nézéstől apró darabokra hulló rizsropogósokra tálalt agyvelőpaszta-gombócokkal indít. Utóbbi krémben ha nem is egyértelműen sör, de valami kellemesen savanykás tónus is feltűnik, és a szintén feketére színezett, kaviárként roppanóvá főzött mustármagok is kerekítenek a képen.
A rendes étlap háromféle vaja közül mindegyik kifejezetten érdekes: ilyen a füstös-mizós, a kedvencünkké váló fermentált piros aranyas (kacsapecsenyezsír-szerű ízhatásával azt bizonyítja: az ízélmény előállítható szárnyasok leölése nélkül, ha beérjük négylábúak tejének elvételével), és a sós-citromos is újszerű a jóféle kovászos kenyéren, de alighanem tésztán vagy sült halon kerülne tökéletes szerepbe.
Jönnek a levesek: az alkalmi menü bárányrámenjében betétként nincsen hús, de remek tészta igen, és mint mondják, amikor a feketébe hajló mélybarna szín forrását firtatjuk, a kellemes lébe belefőtt pár birkafej. A jellegzetes bárányízt nem a keleti fűszerek takarják el, koncepciónak tűnik, hogy nem az ütközik ki.
A már említett halászlé esetében metéltre, zöldhagymára és két akkora darab rántott szürkeharcsára töltik a levet, ami érdemben segít értelmezni a leves szervizdíjjal együtt 7-tel kezdődő árcímkéjét. A lé kiindulópontja ugyanaz a dasi, azaz japán alaplé, ami például a rámenhez is elvezetett, de itt a paprikás-édesvízihalas irányba visszakanyarodva hoz létre új és valóban felettébb finom szintézist. A régebbi beszámolók káposztáról is szólnak, azt mi már hiányolni voltunk kénytelenek, de a tányér első fele így is nagyon működik.
Utána elkezdődik a fejemben a miért kell eláztatni a bundákat című, e hasábokon legutóbb a múlt hónapban lejátszott lemez – de elképzelhetőnek tartom, hogy előbb-utóbb átütő győzelmet arat Budapesten a szottykultusz, és ha így lesz, ennek a harcsának köze lesz hozzá. Ezen a ponton jól lakunk, ami akár nyugtalanító is lehetne a menü tömören rib eye-ként szerepeltetett főétele előtt, de ebből a szempontból szerencsés, hogy két hüvelykujjnyi, villával vágható és ízes steakecskéről van szó: sűrű, melaszos állagú, de váratlanul halas ízvilágú mártáson ülnek.
A menü nem listázza, de minden fogásnak van borpárja, ehhez ki is kérjük – minthogy egy deci ára pont nem szerepel a lapon, nem tudjuk, hogy a lista legdrágább borába nyúlunk ezzel bele, és nem is kötik az orrunkra. Az organikus badacsonyi vörös, a mártás és a hús ízhármasa működik – a kilenceurós deciárról majd a piac megmondja helyettem, meddig fog működni. A desszert kóstolópohár-desszert: hordóérlelt MadX sörből készült, habos krém, a menü szerint almával, pontosabban ízhatásra-állagra birsalmával az alján. Kóstolásra fanyar, majd az utóízben sörösen, váratlanul, de jólesően keserű. Tök jó geg, egy hosszabb menüben frissítőnek, nem csak lezárás gyanánt is működne.
Sörözőhöz illően nem finomkodók az adagok, célirányos választásokkal és az italok gondos beosztásával fejenként 12–15 ezerből is lehozható egy nem végtelen, de kellemes vacsora. Komolyabb tervekhez a céges bankkártya meglovasítását javaslom, és ha sikerül, másnapra a kifejezetten hívogató brunchot pastramis-savanyúkáposztás Benedek-tojással és korhely báránylevessel.
Madhouse Budapest V., Anker köz 1-3. A teszt időpontja: 2024. január 8.
Ezt ettük: Séfmenü: 14 500 Három vaj: 1980 Mad halleves: 6780 Horizont IPA (0,33l): 2280 Egy-egy dl bor: 1290 + 3390 Szervizdíj: 4533 Összesen: 34 753 ft
Jó ideig kerestem, hogy az agyvelőpaszta az tényleg agyvelő-e, vagy olyan, mint húslevesben az eperlevél, de nem találtam választ. Jó ideig kerestem, hogy agyvelőpasztát (?) falatozva kiakadhat-e az ember árakon, meg a tejivás kegyetlenségén, vagy ez olyan, mint diétás kólával kérni a Big Mac menüt. Erre már inkább találtam választ.
Benito Antonio Martínez Ocasio, avagy Bad Bunny profin pörgette fel magát a zenei streamingen és a közösségi médiában, így vált a világ egyik leghíresebb előadójává. Erre a befolyására épít most birodalmat a szórakoztatóipartól a
divaton át a sportig. Az amerikai Forbes cikke.
Mayer Gellért Levente nem titkolja, hogy amit ő csinál, azt nem lehet jól csinálni, ha nem épülsz be egy kicsit az alvilágba is. Tizennégy évesen kapta az első számítógépét, és kezdett hekkerkedni, majd lett belőle etikus hekker. Öt éve foglalkozik profi szinten banki csalások elleni védelemmel, egyéni vállalkozóként segíti a klienseit, akik többnyire ajánlás útján jutnak el hozzá.
Azt mondja, tíz éve még az volt a jellemző, hogy ezer helyről vettek le száz eurót, ma száz helyről ezret. A csalások szofisztikáltabbak lettek, a csalók egyre nagyobban utaznak, miközben a védekezésben nem sok előrelépés történt. Szerinte a magyar bankok még kitettebbek az online csalásoknak, mint a neobankok, a bankkártya messze a legnagyobb rizikó, és bár az Apple
Pay-es visszaélések a legtipikusabbak, az még semmitől sem véd meg, ha te nem
használsz mobiltárcás fizetést. A maga részéről tíz bankszámlával védekezik.
„Cordelia mit tegyen? Hallgat s szeret” – írja Shakespeare a Lear királyban a címszereplő legkisebb lányáról. Ezt teszi Hárdi Lilla és alapítványának csapata is, meghallgatja, lelki és szociális támogatással segíti azokat, akik háborús és szervezett erőszak elől menekülve jönnek, újabban például Ukrajnából. Visszavezetik őket az életbe, hogy emlékeikkel együtt képesek legyenek a továbblépésre.
