Tökéletlen, csodás napok a töltőn

„A tintahal – mutat tányérunkra kopaszodó és a hűvös helyiségben, januárban is kicsit gyöngyöző homlokú asztaltársunk –, a tintahaluk nagyon jó.” Ezt egyrészt ezen a ponton már tudjuk (kicsit túl van grillezve a hal, de van olyan friss, hogy ez se álljon neki rosszul), másrészt a szakvélemény afféle megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásként cseng Jordi – mellé ültettek minket a taverna ajtajánál – többnyire teli szájából. Ha tudnánk katalánul, Jordinak minden titkát ismernénk már, mert a társaságunk helyett kihangosítóval whatsappozva dobja fel az ebédjét. Fél órával vagyunk szerda dél előtt, ő úgy a nyolcadik fogásánál tart, és természetesen egyik sem a tintahal volt: termetes rákok, fehérbab kolbásszal, fokhagymás-paradicsomos pirítós meg a rend kedvéért egy bomba.


A felszínt nézve nem egyértelmű, van-e Barcelonának a paellától a friss galíciai tenger gyümölcseiig ívelő pánhispán összeolvadásban, meg persze az összes globális hype-ot minden városban az asztalra tevő posztmodernben is érvényes kulináris identitása azon túl, hogy saját szószuk van a sült krumplira. Ám ha van, annak biztosan része a bomba, ez a másfél négyzetkilométeres területen, a ma bevándorlókkal színesedő, eleve alig pár száz éves egykori halásznegyedben, Barcelonetában elterjedt étel.


Egy darált hússal töltött, közepes túrógombócnyi krokettgolyóról van szó – eddig sima házias komfortkaja –, amit a legenda szerint itt, a La Cova Fumadában tálaltak először híg majonéz és egy sriracha-szerű csípős szósz keverékével, hogy aztán egy mintegy három háztömb sugarú körben mindenki másolni kezdje. Jól csúszik, pláne a ház kancsóból locsolt fehérborával – hogy miért nem kötelező kellék a Torontótól Budapestig a világban elszórt tapasozóklónokban, arra a legerősebb tippem az, hogy a végén még túl hamar és túl olcsón lakna jól a kedves vendég, bár a mindenféle sonkás-sajtos krokettek voltaképp ennek a felhúzott verziói.