„Lementem a Tilos az Á-ba egy Quimby-koncertre, és esküszöm, egyetlen hangra sem emlékszem, de Tibi mályvaszínű, selyemszerű anyagból készült inge beleégett a retinámba” – idézi fel az első quimbys élményét Balanyi Szilárd, a zenekar billentyűse. Aztán a tagok egymás szavába vágva mesélik, hogy Kiss Tibinek akkoriban híresen négy öltözéke volt – ez a bizonyos lila ing is a turkálók egyik gyöngyszeme lehetett. Sokszor a barátai könyörögtek, hogy szabaduljon már meg egy-egy darabtól.

„Volt, hogy lefoszlott róla a pulóver, emlékeztek? Kilógott a könyöke a lyukon, mégis évekig hordta azzal a hawaii csíkos zakójával”– száll be a cukkolásba Varga Livius (ütőhangszerek). Majd sajátos bölcsességgel hozzáteszi: „Ahogy Márai mondta, öltözködni úgy kell, hogy ne fázz!” Tibi meg a maga fegyelmezett módján, komolyan elgondolkodva bevallja, hogy máig oda kell figyelnie, mert ha valamilyen ruhadarabot nagyon szeret, képes unásig hordani. „Egyszer vettem például egy világháborús pilótadzsekit, már akkor elég avíttos volt, de gyönyörű, aztán évek múltán is darabokban lógott rajtam.”

Nevetgélnek, békésen elviccelődnek, tisztelettudóan hallgatják egymást, teáznak, és megkóstolják Fefe (Mikuli Ferenc, a basszusgitáros) otthonról hozott gombás rántottás szendvicsét. Ő most is Dunaújvárosban él, ahol a zenekar gyökeredzik, és a covid alatt rászokott a gombászásra. „Az erdőben nem találkozott senkivel, legfeljebb vaddisznóval, és csak ő tudja megtalálni a legjobb gombákat” – mondja Faszi (Gerdesits Feri, a dobos), aztán el is pusztít egy szendvicset.

Ébredés után, a második kávé előtt
Elsőre nagy a kontraszt a velem szemben ülő középkorú rockzenészek és az újlipótvárosi Teatro di Fragola szecessziós enteriőrje között. De csak elsőre. Aztán ahogy beszélgetünk a retró bútorok közt, előkerülnek a fotózásra hozott mintás ingek, kabátok, és máris otthon vannak a maguk eklektikájával. Zenei stílusuk is olyan sokszínű, mint talán egyetlen másik magyar zenekarnak sem.

Most éppen szimfonikus koncertre készülnek, a Danubia Zenekarral lépnek fel márciusban a húszezer férőhelyes MVM Dome-ban, a múlt héten végig próbáltak. „Megszültük a műsortervet, és az Ott Rezső által hangszerelt dalainkat most összecsiszoljuk a szimfonikus zenészek játékával. Mert van, amit már egészen másképp játszunk, mint azon a stúdiófelvételen, amiből Rezső kiindult. Még finomhangolunk” – mondja Tibi. „Valahol az ébredés után, a második kávé előtt tartunk a próbákkal” – teszi hozzá Szilárd.

Aztán amikor meggyanúsítom őket, hogy talán megöregedtek, és „biztonságos konzumzenére” váltanak a szimfonikusokkal, megnyugtatnak: korántsem altatózene lesz a koncert. És valóban, volt már egy hasonló szimfonikus bulijuk 2018-ban a Danubiával, az sem az volt. „Csak álca, hogy úgy nézünk ki, mintha joviális idősödő urakká váltunk volna, kedves bácsikká a kirakatban – magyarázza Faszi. – Hogy nem késtünk el ma sem? Ja, hát az csak neked szól.”

A Quimby egyik fő vonzereje mindig az volt, hogy rendkívül változatosan ugrált a rock’n’rollon belül. Nagyon különböző zenékből merítettek inspirációt, Kurt Weill operáiból, Leonard Cohen és Tom Waits dalaiból, sőt a harmincas évek magyar sanzonjaiból is. „Ezen a viszonylag zárt, szűk, nem annyira gazdag piacon megpróbáltuk magunkat is inspirálni különféle koncepciókkal” – mondja Tibi.

Az elmúlt bő harminc évben játszottak cirkuszban, például Falshang címmel az Almássy téren még be nem futott zenészeket láttak vendégül, aztán Teatrum címmel színházakba vitték finomabb számaikat, különleges szcenikával, jelenetekkel gazdagítva az előadást. A nyarak a veretős fesztiválkoncertekről szóltak, ősztől tavaszig pedig a legkülönfélébb hazai és külföldi underground klubokban léptek fel. A Centrál Színházban négy éven át futó Vízkereszt című Shakespeare-adaptációban ők is a színpadon ültek és zenéltek. A Bábszínház pedig ma is játssza a Semmi című Janne Teller-drámát, amiben a színészzenekar a szerzeményeiket énekli.

„Mindig metamorfózisban voltunk” – mondják. És közben akadt néhány rövidebb-hosszabb időszak is, amikor lényegében meg tudtak élni a Quimbyből. Vízválasztó volt, amikor a tagok közül az utolsó is otthagyta hagyományos munkahelyét a zenélésért, mert annyi fellépésük volt, hogy azt már nem lehetett összeegyeztetni a munkával. „Úgy tíz éve lehetett, hogy már laposkúszásban közlekedtem a tanári kollektíva előtt, mert annyira nem tudtam részt venni az értekezleteken” – mondja a zenélés mellett sokáig képzőművészetet tanító Dódi (Kárpáti József, a trombitás).

Nagy Október
„Emlékszem arra a pillanatra, amikor kipattant Tibi fejéből, hogy csináljunk zenekart. 1988 tavaszán történt, hosszú ballonkabátban voltam, ő meg patchworkös, színes dzsekiben” – meséli Livius. (Azt hiszem, hamar ráérzett a Forbes stílusára, és persze, hogy azonnal elkezdte parodizálni.) – Ahogy kikanyarodtunk a gimiből Dunaújvárosban, ott egyenesen lehetett menni vagy ötszáz métert, és még mielőtt befordultunk volna a sarkon, elhangzott az ötlet, aztán mire a következő sarokra értünk, már meg is volt a repertoár.”

Tibinek először az ugrik be, hogy Balatonberényben szervezte be a többi tagot, és azzal tért haza a nyár végén Liviushoz (ő Almádiban nyaralt, ezért nem sokat találkoztak azokban a hónapokban), hogy megvan a banda. A hangszereket pedig annak alapján osztották ki, kinek mi volt a közelében. „Elővettem az addig csak drukkolásra meg egyéb hülyéskedésekre használt dobszerkót – mondja Livius –, Tibi meg hozta a bátyja, Endi gitárját, és bementünk ősszel a rajzszertárba próbálni. Két-három akkordot már tudott.”

Korántsem olyan tudatossággal kezdtek zenélni, ahogy manapság elindulnak a fiatal zenekarok, de a szükséges lelkesedés és valamiféle vízió megvolt. Pár hónap felkészülés után elő tudták adni a kedvenc dalaikat – például a Rolling Stones, a U2, a Talking Heads, a The Jesus and Mary Chain vagy Chuck Berry szerzeményeit. „A Felkelő Nap Háza? Az pont nem volt” – nevetnek, amikor rákérdezek, visszaemlékezve a 90-es évek diákzenekarjainak repertoárjára.

Az első koncertjüket a gimnáziumi szalagavatón tartották, Október néven (a Nagy Október, amit eredetileg szerettek volna, nem ment át a tanári karon). Padokból tákoltak színpadot, arra tették fel a pianínót, Fefe a basszusgitárjával már csak egy szekrény tetején fért el. „Azért lettem én a basszusgitáros, mert a legkevésbé tudtam mindannyiunk közül gitározni. Emlékszem, kazettás magnóról tanultam a számokat” – jegyzi meg szerényen. „Ezt azért nem mondanám, inkább azért lettél basszus, mert sima gitáros több volt” – mondja Tibi.

Aztán a gimi után szétszéledtek, Livius elment szerencsét próbálni Amerikába, majd másfél év után hazajött – két kongát csempészett haza. „Azokba dobáltam be a szennyest, és persze az utolsó két hétben már nem mostam” – meséli. Még jó ideig minden egyes koncertjükön más-más néven léptek fel, amit persze utólag marketingszempontból abszolút öngólnak mondanak. Igaz, Dunaújvárosban így is mindenki tudta, hogy ők azok. Ekkor már elkezdtek dalokat írni. „Saturday night volt az elsőnek a címe” – mondja Livius, és már dúdolja is.

A New York-i melegszleng
A rendszerváltás utáni élénk budapesti under­ground színtér szereplői, a Palermo Boogie Gangtől az S-Modell és a Boann, majd az Andersen zenekarokon át Ripoff Raskolnikov „tiszteletbeli magyar” blueszenészig, mind egyetlen kiterjedt baráti körbe tartoztak. Élénk éjszakai élet folyt a megszűnő művházak zsongását pótolni hivatott éjszakai klubokban. A Fregatt, a Morrison’s, a Billiárd fél 10, a Tilos az Á, a Fekete Lyuk, az FMK, az Almássy téri Szabadidőközpont és az egyetemi gólyabálok színpadain az alter zenészek állandó vendégei voltak egymásnak, váratlanul be-beugrottak jammelni. Nem egyszer még a klubkoncert után mentek gólyabálokra muzsikálni, aztán tovább, még házibulikban zenélni.

Tibiék eleinte bluesos feldolgozásokat játszottak, de nagyon hamar saját dalaik is születtek, először angolul. „Igazi karcos, nyers alter zenekar volt, őszintén bekiabálta Tibi a megafonba, amit gondolt, és ettől volt hiteles – mondja Kollár-Klemencz László, aki akkoriban a Boann, majd az Andersen tagja volt (itt zenélt korábban Dódi is), aztán a Kistehéné, és ebbe a félig-meddig baráti társaságba tartozott. – Tibi ösztönös művész, a képzőművészet és a zene ötvözését mindig fontosnak tartotta, és egy másik országban világsztár lehetett volna.”

Quimby néven Budapesten, a Tilos az Á-ban léptek fel először, a Palermo Boogie Gang előzenekaraként. Poénból nevezték el magukat így, mert éppen Pestre látogatott Burt Quimby, egy amerikai képregénymagazin tulaja, és megnézte őket. Mit sem sejtettek róla, hogy valódi jelentése is van a szónak a New York-i melegszlengben. Mire kiderült, már jól csengett a név a pesti éjszakában. „A szövegeik fiatalos zsengék voltak, érződött bennük, hogy milyen hatások érték addig a zenekart, ezekről lényegében felmondták a leckét, de én bírtam őket” – mondja Podlovics Péter, első menedzserük a 90-es évek elején (a Palermóé is ő volt).

Az első, magánkiadású kazettájukra szó szerint összekalapozták a pár száz példányhoz szükséges nagyjából százezer forintot. Végigjárták az összes dunaújvárosi céget a szőnyegárustól a vasműig, Tibi pedagógus édesapja a volt tanítványoknál is kopogtatott, és persze mindannyiuk szülei beszálltak. A második albumnál, a Jerrycan Dance-nél pedig többek közt a Balanyi család és a menedzselésből épp kiszálló Péter nyúlt a zsebébe, hogy összejöjjön a négyszázezer forint. A kazettákat koncerteken és kultikus hangszerboltokban terjesztették. „Tiszta vadkelet volt, az aktuális menedzserünk házalt vele, sehol egy szerződés, néha el sem készültünk a lemezbemutató koncertre, vagy az utolsó pillanatban magunk hajtogattuk a kazettákba a borítót.”

Közben jó pár tagcsere is volt, a három alapító (Tibi, Livius és Fefe) után először Szilárd jött, és hozott némi popos vonalat, aztán az addigra már több profi zenekart is megjáró Faszi, majd Dódi került be az underground közegből. „Nemcsak a zenei világuk rendkívül sokszínű, de érdekes dinamikát hoz a csapatba, ahogy a különböző személyiségek kiegészítik egymást. A rendszerető, zeneiskolában tanult Szilárd például kiváló ellenpólusa a nagyon nyitott, szabad muzsikusnak, Dódinak és az ő káoszának. Fefe nyugodt személyisége Livius csapongásait ellenpontozza” – mondja Podlovics Péter. Szerinte az, hogy az első pár évben nagyon gyorsan lenyomtak vagy ezer koncertet, sokat tett hozzá, hogy a mai napig kivételesen egységesen szólaljanak meg a színpadon.

Szilárd annyira szerette a rendet, hogy beugrott PR-esnek is, és megkereste a 90-es évek elején Magyarországon megjelenő multi lemezkiadókat is, hogy adják ki a következő albumukat. „Emlékszem, Hegedűs László akkori Polygram-igazgató hangüzenetet hagyott az albérletemben, hogy meghallgatta a zenénket, hívjam vissza” – meséli. „Akkor menesztettük a nem tudom, hányadik menedzserünket – mondja Livius –, miután a Libellában bejelentette nekünk, hogy nagy híre van, kiadják a lemezünket, mi meg mondtuk, hogy ha ezt is a zongorista intézi, akkor köszönjük, ennyi volt.”

Aztán nosztalgiáznak, hogy Hegedűs elvitte őket a Kispipa vendéglőbe vacsorázni. Úgy látták, tényleg tetszettek neki a dalaik, mindenféle zenei nagyságokhoz hasonlította őket – persze sok pénzt nem ajánlott nekik. „Presztízszenekarnak tartott minket, személyesen szerette a dalainkat, de azt nem hitte, hogy mainstream banda leszünk, maximum különleges színfolt. Igazából csak mi hittük el mindig is, hogy van ebben üzlet, más soha” – teszik hozzá. Előbb kaptak díjat francia rádiótól, mint hogy Magyarországon bármilyen országos adó játszotta volna a számaikat. „Volt, hogy behívtak minket a Danubiusba interjúzni – meséli Livius –, mert már annyira megkerülhetetlenek voltunk, de a zenénk még mindig nem került fel a playlistjükre.”

Pedig aztán nem kevés díjat kaptak, bár az ilyesmit annyira nem érezték soha mérföldkőnek, hogy amikor idén novemberben a fővárostól Pro Urbe kitüntetést vettek át, és mostani menedzserük, Deák Melinda megkérdezte, hol tartják a díjaikat, nem tudtak válaszolni. Mint kiderül, nagyjából mindannyiuknál van egy-kettő, de nincsenek összegyűjtve. „Talán Szilárdnál van a legtöbb, régebben ő volt a megbízható ember köztünk” – mondják, majd pontosítanak: most is az, csak már nem az egyetlen.

Koncepció? Na, az nem volt
És hogy nem akartak-e kitörni a nemzetközi színtérre? Azt mondják, egyetlen egyszer igen: 1995-ben kiszemelték maguknak New Yorkot. „Az volt a terv – mondja Livius –, hogy az egész csapat utazik, kiveszünk egy lakást, elkezdünk dolgozni a kinti ismerősöknél, és közben gőzerővel keressük, hol lehet fellépni. Pár hónapot adunk magunknak, hogy vagy meg tudunk kapaszkodni, vagy nem.”

A terv hamar elbukott, mert nem tudott mindenki elszakadni vagy az akkori munkája, vagy a családja miatt. Végül csak Livius és Tibi utaztak ki. „Egyébként bámulatos innen visszanézni, hogy milyen elképzeléseink voltak. Az akkori világunkba annyira beleillett ez a terv, ami egyébként nem is volt nagyratörő, csak akartunk tenni egy próbát – mondja Tibi. – Nem a világhír felé törekedtünk, csak olyasmi volt a fejünkben, hogy a mi zenénknek megvannak itthon a határai, jó lenne vele eljutni külföldre.”

Ezután kezdtek magyar szövegeket írni. Többek közt Bereményi Géza és az Európa Kiadó költeményein szocializálódtak, így már az angol szövegeik is érdekesek voltak az átlagos külföldi popdalokéhoz képest. „Gondoltuk, ha azt lefordítanánk, amiből akár a Rolling Stones világhírű lett, itthon halálra röhögné magát mindenki, aki szociokulturálisan úgy fejlődött, mint mi. Nekünk a magyar szövegírók magassága volt a példa, és csak később jöttünk rá, hogy angol nyelvterületen is létezik azért poézis a rockzene mögött, például Tom Waitsnél vagy Nick Cave-nél” – mondja Livius. Tibi meg közben elkezdi énekelni, mintegy ellenpontnak, hogy „I love you baby, and if it’s quite all right I need you baby…”

„Koncepció kellett volna” – szól közbe a nemzetközi hírnévről szóló fecsegésbe egyszer csak a halk szavú Fefe. – Ehelyett annyi történt, hogy ha valaki megkeresett bennünket, hogy szervez nekünk koncertet Németországban, akkor mentünk, és kész.” Egyetlen eset volt, amikor megcsillant a kinti siker reménye: nagy sikerrel játszottak egy nagyobb Stuttgart környéki fesztiválon, és a következő évre visszahívták őket főidőben zenélni. De aztán a kapcsolat valahogy elhalt, nem volt, aki ütötte volna, hogy több jöjjön ki belőle.

„Pedig mindig úgy játszottunk, mintha az életünk múlt volna rajta, ötven embernek is parádés koncertet adtunk, sosem volt hakni” – mondja Fefe. Egy koncertre azért mégis kivételként emlékeznek: egy londoni borkóstolós eseményen valahogy nem volt meg a hangulat. Még csak nem is a sznobéria rontotta el, hiszen egy csomó sznob helyen éppen a polgárpukkasztást élvezték. Akkor és ott egyszerűen valami elromlott. „Nomen est omen, a Hackney Roadon laktunk” – poénkodik Szilárd.

Körbejárták párszor Európát Brüsszeltől Berlinig, de a reklám, a marketing és a kintlét akkora összegeket igényelne, amennyi nem létezik a magyar zeneiparban. Péter szerint irgalmatlan sok jó zenész van a világban, ahhoz állandó kinti jelenlét kellene, hogy valakire felfigyeljenek, és egyetlen országban, sőt mondjuk Németországban tartományonként havi ezer euró lenne csak a PR-es.

Azért arra nosztalgiával emlékeznek, hogy külföldön még a legkisebb jugendhausokban is mennyire nagy szívvel fogadták őket. „Az öltözőben minimum banán és törölköző volt kikészítve, itthon meg sokszor csak egy fűtetlen ólat kaptunk a dizájnosan felújított klubokban – mondja Livius. – Olyan volt az az időszak, mint amikor a haverok elmennek a tengerhez, vagy mint egy osztálykirándulás. Szerettünk játszani, új emberekkel ismerkedtünk, kaland, utazás, élmény. Ennyi. Sosem az járt a fejünkben, hogy pénzt vagy hírnevet hozzunk haza.”

A szünet nagyon fontos hang a zenében
Az elején szinte fillérekért léptek fel (volt, hogy fogyasztásért, de a kocsmák hamar rájöttek, hogy jobban járnak, ha fix gázsit fizetnek nekik), és csak a 2004-es visszatérés után kezdték tudatosan jobb gazdasági alapokra helyezni a zenekart. „Az első szünet és a szétesés, legalábbis utólag visszatekintve, logikusan következett az életmódunkból, és közben nagyon termékeny időszak előfutára is volt – mondja Tibi. – Az egymást érő bulik, az éjszakázások, a határtalan alkohol- és drogfogyasztás kihúzták a talajt a lábam alól.”

Tibi még legalább egy évig keresgélte az útját. Működött a zenekar, de ő gyakori látogató volt
a Lipóton. Aztán elvonult másfél év rehabra Komlóra, miután belátta: ki kell kerülnie a rock’n’rollból. A rehabon lassan visszatalált a zenéhez, és 2004 nyarán, amikor kijött, újraalapozták a zenekart.

„A szünet nagyon fontos hang a zenében” – mondja erről Tibi, a többiek pedig leginkább hallgatnak. „Nekem az volt akkoriban a szavajárásom, hogy egyszer ennek úgyis vége lesz – szólal meg aztán Dódi. – Utáltam, de hát tudtam, hogy valakinek meg ezen múlik az élete.” Ahol tudott, segített, ahogy a többiek is. Neki a képzőművészet volt a szeretetnyelve, különleges alkotásokat festett és küldözgetett Tibinek.

A zenekar maga is szétesett. Akkor derült ki, hogy a beszédes nevű Kala­majka Bt.-jük felhalmozott több mint hétmillió forint adótartozást. „Nem direkt, egyszerűen nem voltunk tisztában a gazdasági alapfogalmakkal” – nevetnek. Szerencsére az adóhivatalnokoknak megesett rajtuk a szívük, és elengedték kábé az összeg felét, a maradékot meg összedobta a hat tag, aztán alapítottak egy új céget, Ordibátor Kft. néven. Onnantól kilencfelé ment a koncertgázsi nyolc helyett (addig a hat tag mellett a zenekari cég és a menedzser között osztották el), mert kellett gyűjteni az adótartozásokra is.

A visszatérés után az első koncerteken bebizonyosodott, hogy a közönségük nem hagyta el őket – ahogy a későbbi kríziseknél sem. „Van pár ezer ember, aki nem kérdez, csak kattint, ha koncertjegyet kell venni, és az első néhány sorból jó pár arcot név szerint ismerünk” – mondja Livius. A legnagyobb népszerűség a Kilégzés után következett, rajta azzal a Most múlik pontosan című dallal, amit onnantól mindenki elénekelt, a Csík zenekartól a tehetségkutatók összes szereplőjéig. „A végén már szinte tehernek élte meg a társaság” – mondja Péter.

Kollár-Klemecz László szerint ez már egy másik zenekar volt, a 90-es évekéhez képest populárisabb, fülbemászó dallamokkal és könnyebben kódolható szövegekkel. „De nincs azzal semmi baj, hogy önmegvalósító szerzői zenekarból közönségmegvalósító zenekarrá váltak. Nagyon szimpatikus, hogy akkora demokrácia volt náluk mindig, amibe még az is belefért, hogy egy tag kiszáll egy-két évre. A Quimby máig nagyon fontos része a hazai popszíntérnek.”
Addigra azt is megtanulták, hogyan lehet jobban beárazni egy koncertet, és nem mentek már el minden fesztiválra fillérekért játszani. „Régebben simán jártunk úgy, hogy kibéreltünk egy helyet, és mire kifizettük a rezsit meg mindenkit, jó, ha egy pizzára maradt pénz – mondja Tibi. – De az is rendszeres volt, hogy telt házzal másfél milliós mínuszt csináltunk, annyira rosszul volt kikalkulálva a jegyár. Ha pedig osztoztunk a helyszínnel, a bevétel hetven–nyolcvan százaléka volt a miénk, a fogyasztásból nekik úgyis jó pénz jött be.”

„Az volt a szokásos kérdésünk, hogy hánynál vagyunk nullán. Mert ha kiderült, hogy mondjuk 986 néző kell a nullszaldóhoz, akkor imádkoztunk, hogy legyenek annál valamivel többen. Állandóan nyomasztottam Tibit, hogy vigyük már feljebb a jegyárat, de hát benne extra szociális érzék van” – teszi hozzá Livius. Közben abban is igyekeztek következetesek lenni, hogy a Quimby sose elitizálódjon. „Az önsorsrontás mellett legalább ezt nem rontottuk el. Ha választás elé kerültünk, az fontosabb volt, hogy mindenki meg tudja fizetni a koncertjeinket. Sokáig csak az számított, hogy annyi gázsi mindig legyen a tatyómban, amivel a következő koncertig ki lehet húzni” – mondja Tibi.

Az első szünet utáni legjobb években volt nyolcvan–kilencven koncertjük is, és egy-egy fellépés meglehetősen nagy stábot igényelt, azt mondják, ma huszonegyen mennek, három mikrobusszal. „Egyszer megszámoltuk, és nyolcvanhat koncert jött ki egy évre, akkor azt mondtuk, negyvennél többet nem vállalunk. De azért volt több is, az első negyvenes évünk hatvanasra jött ki.”

„Amikor 2007-ben újra a menedzserük lettem, emlékszem, egy vidéki sportcsarnokban 800 ezer forintot kaptak, és ez oszlott nyolcfelé” – mondja Podlovics Péter. De nemcsak anyagi szempontból kellett megküzdeniük az átpozicionálással: még akkoriban is harcoltak a jobb technikai és öltözői feltételekért – pedig ezeknek a srácoknak tényleg nem voltak sztárallűrjeik. Csakhogy a magyar fesztiválszíntéren az volt a szokás, hogy a no name osztrák DJ megkapja a gyümölcstálat, a magyar sztárzenekar meg semmit. Pedig a 2010-es években koncertnézőszámban, jegybevételben, közösségioldal-aktivitásban a Quimby az egyik legerősebb hazai zenekar volt Ákos és a Tankcsapda mellett.

Az Aréna-koncerteken már kereshettek talán pár milliót, de figyelembe véve, hogy előtte és utána nagy koncertet nem tarthattak, az az összeg majdnem egyéves bevételnek tekinthető. „Nem lehet utána évekig otthon ülni belőle. De általában nem is a pénzért tartanak Aréna-koncertet a zenekarok, van abban valamiféle heroizmus, ha rászánják magukat, mintegy mérföldkőként a pályájukon” – mondja Péter, aki a húsz- és a huszonöt éves jubileumi Aréna-koncert idején is éppen a Quimbyvel dolgozott. Ráadásul megvolt Tibiékben az igény, hogy ne olcsó megúszás legyen a buli, ezért hatalmas összegeket költöttek kreatív megoldásokra. És mivel ilyen koncertből egynél többet aligha tarthat egy ekkora országban egy hazai alter zenekar, a díszleteket másnap szépen szét kellett flexelni.

Én és a bank
A kényszerszünet alatt mindenkinek alakultak side projektjei, már csak azért is, mert rengeteg idejük szabadult fel. Livius Faszival megalapította A Kutya Vacsorája nevű, hiphopos beütésű, ironikus szövegekkel operáló zenekart, és Faszi korábbi együtteseivel (főleg a Marlboro Mannal) is aktívan koncertezett, Szilárd pedig a szólóprojektjébe fektetett mind több energiát. „Normális esetben a Quimby a fő csapás, néha kirándulunk” – mondja. Ő most éppen európai turnét szervez a Szilárd Piano Projekttel. Tibi pedig, miután visszatért, a Budapest Bár produkcióval lépett fel sokat, és most az Aranyakkord nevű akusztikus triójában is zenél.

„Nagyjából tizenöt év Quimby után jött el, hogy akkor is megéltem, ha nem mentem el csapolni egy kocsmába. Voltam közben antennaszerelő is, mert csak a hektikus időbeosztást toleráló alkalmi munkákat tudtam vállalni” – mondja Livius. Ő mint pszichológus sokáig csapatépítő tréningeket tartott, ma inkább online tanácsadással és életmód, illetve filozófiai témájú előadásokkal egészíti ki a családi büdzsét.

„Volt időszak, amikor az iskolában be kellett vallanom, hogy egy koncerttel többet keresek az egész éves pedagógusi fizetésemnél” – így Dódi. 2023 áprilisa óta nyugdíjas, azt mondja, őt már részben az Államkincstár pénzeli. „Felkelek, előkapom a hangszerem, kicsit vagy sokat pötyögök rajta, és ez nekem nagyon jó így.” Fefe sofőrködik, és vendégmunkásokat menedzsel, Faszinak szórólapos családi cége van, Szilárd meg még gondolkodik a „lábnövesztésen”, de a zenén túl egyelőre nem jutott eszébe más.

Mert már többször megtanulták, hogy nem árt a másik láb. „A covid alatt igazi flashback jött, megint olyan évek következtek, mint a 2008-as hitelválság után. Tudod, vannak az ember életében szakaszok, amikor mindenki ugyanazt kérdezi a másiktól. Fiatalon volt a »hol van ma a legjobb buli?«, aztán jött az az időszak, amikor mindenki beházasodott egy bankkal, akkor jellemzően azt kérdezgettük: »neked mennyi a havid?«” – mondja Livius, akinek Tibi nem alaptalanul írta meg az Én és a bank című dalt a 2009-es Lármagyűjtögető című maxijukra.
Ráadásul a frontember második kiesése egybeesett a coviddal. „Hasonló volt a forgatókönyv az első, 2003–2004-eshez, csak most a rehab után nem jött meg a katarzis. Nyilván idősebb is vagyok, nehéz a felépülési folyamat – mondja. – Ma is a mindennapjaim része, és tudom, hogy az életem végéig kell ezzel foglalkoznom, ami nem könnyű. El is gondolkodtam, hogy egyáltalán való-e ez nekem. Valamit nyilván nem jól csinálok, hogy újra és újra visszakerülök ebbe a körforgásba.”

„Nem az van a fejünkben, hogy ne legyen Quimby” – mondja Szilárd. A 2022 őszi visszatérés óta kevesebb a koncertjük, de a piac is változott, és mostani menedzserük, Deák Melinda szerint a Quimby mint brand is más életszakaszba lépett, máshogy kell tervezniük. „Én a koncerteken mászkálni szoktam a közönség soraiban, és figyelem az embereket. Látszik, hogy nagyobb szükségük van valódi élményekre, amit nem a képernyőn kapnak. Talán megtanulták értékelni, amit egy időre elvettek tőlük.”

Tudatosan nem szórták tele a 2022-es és a 2023-as naptárat, Tibi azt mondja, nagyon vigyáz, hogy ne vállalja túl magát. Közben fest, kiállítása is volt, de elsőnek a felépülést tűzte ki feladatnak maga elé. Ahogy mondja, a cél: „Szépen, józanul. Három kisgyerekem van, velük is szeretnék több minőségi időt tölteni. Meg kell találnom a jó arányokat, hiszen évtizedekig workaholic üzemmódban éltem, egyik mikrobuszból szálltam a másikba, közben szaladtam a próbaterembe. Volt egy szép suhanása ennek az életnek, de ez lett a vége.”

Most nyugis az élete, és fogalma sincs, hogyan lesz nyáron, a zeneiparban pedig egy évre előre kéne tervezni. „Nagy életvezetési matekban vagyok, hogyan lehet ezt egészségesen csinálni” – mondja, mire a többiek elkezdik a szobafoci szót mantrázni. Kiderül, azért, mert épp eltörte a lábujját, miközben szobafocizott a gyerekekkel. „De nyertem!”

Family tugedör
A főbb állomások és a legfontosabb lemezek.

1988. december 16.
Az első koncertjük Október néven a dunaújvárosi Münnich Ferenc Gimnázium szalagavatóján (a mostani tagok közül Kiss Tibi, Varga Livius és Mikuli Ferenc, rajtuk kívül ekkor Kiss Endre, Kiss Norbert és Hetényi Csaba alkotják a zenekart).

1991
Az első koncert Quimby néven a dunaújvárosi Kiscsillagban, majd a pesti Tilos az Á-ban, a Palermo Boogie Gang előzenekaraként.

1993
A Sip of Story címmel kiadják az első kazettát.

1993
Balanyi Szilárd lesz a billentyűs.

1995
Tibi és Livius New Yorkba mennek.

1996
Majom-tangó címmel megjelenik az első magyar szövegű dalokból álló albumuk a Polygram lemezkiadónál, és ugyanebben az évben Gerdesits Ferenc (Faszi) lesz a dobosuk.

1996
Arany Zsiráf Díjat kapnak az év felfedezettje kategóriában.

1997
Diligramm című albumuk Az év lemeze lesz, ezúttal meg is tarthatják az Arany Zsiráfot, amit a Majom-tangónál visszavettek tőlük, miután kiderült, hogy nem az volt az első albumuk.

1999
Kijön az Ékszerelmére, ami sokak szerint a Quimby legjobb albuma, ekkoriban az ország legjobb koncertzenekarának is mondják őket.

2000
Dódi (Kárpáti József) lesz a trombitásuk, miután Molnár Tamás, a korábbi szaxofonos kiszáll.
2002 Káosz Amigos: a szétcsúszás már érezhető volt, néhány dalt be sem fejeztek, csak lekevertek.

2003–2004
Tibi Komlón rehabra vonul.

2004. december 3., 4.
      Csaknem két év szünet után újraindulás, duplakoncert a Gödörben.

2005
Kilégzés címmel nagylemezzel térnek vissza, ez is az év lemeze lesz, rajta a Most múlik pontosan című talán legnagyobb Quimby-slágerrel.

2006
A 15. születésnapjukra kiadnak egy válogatás CD-t + DVD-t a Family Tugedör címmel.

2010
Kicsi ország címmel két maxi után újra nagylemez, rengeteg koncert, Teátrum címmel színházi sorozat.

2011. november 12.
Az első Aréna-koncert a zenekar 20. születésnapján.

2013. augusztus 6.
Csodaország címmel a Sziget Fesztivál nulladik napján a nagyszínpadon adnak koncertet.

2016
Megjelenik legutóbbi albumuk, a Jónás jelenései.

2016. november 26.
      Micsodaország címmel 25. születésnapi koncertet adnak a Papp László Sportarénában.
      
2017. június 10.
      Class & Roll: szimfonikus koncert a Margitszigeten a Danubia Zenekarral.
      
2018. december 22–23.
      A második szünet utáni utolsó koncertek az A38-on.

2020–2021
Kiss Tibi ismét rehabon, szünetet tart a zenekar.

2021. október 14.
      Tibi az utolsó pár számra beszáll a Quimby Plusz-Mínusz-koncertbe a Budapest Parkban.
      
2022. október 1.
      Csaknem három év után az első Quimby-nagykoncert tizenegyezres telt házzal a Budapest Parkban.

2024 március 9.
Quimby Class & Roll az MVM Dome-ban a Danubia Zenekarral.