Kevesebb inger és rohanás, több zöld, befagyó Balaton, amit jó megbámulni, az óvoda felé ugyanazok a szembejövő nénik, helyben termő paradicsom, frissen fejt tej. És munka, annyi, hogy az ember veséje leszakad, de élvezi, és értékeli a dolgos hajnalokat, mert igenis szépek. A Balaton-felvidékre költözők egy része azt mondja, nem kikapcsolódni kell vidékre menni, hanem úgy kell ott élni, hogy ne kelljen kikapcsolódni. Mások csak békés home office-nak használják a falusi otthont, vagy hátradőlnek, hogy a gyerekeik jobb környezeti hatások közt nőnek fel, mintha Budapesten maradtak volna. Már júniusban parasztbarnák, és ha a jólléthez még közösséget is találnak – az sem baj, ha nem a megszokott sznob, értelmiségi buborékukból –, szinte minden adva van a hosszú, boldog élethez.
„Legalább lesz egy karmapontom” – mondja Józsa László dokumentumfilmes, amikor interjúnk után elvisz a következő beszélgetőtársamhoz a Balaton-felvidéken. A Káli-medence kis falvai közt kanyargunk, egy-egy rövid dudálásból kiderül, hogy szinte minden szembejövő Laci ismerőse. Miközben a kék zónák után a kék túráról fecsegünk, amiről nemrég filmsorozatot forgatott, gyönyörködöm a dimbes-dombos tájban, mint egy városi, aki még nem látott levendulamezőt.
A helyi vörös homokkőből épült házak előtt méretes hortenzia- és leanderbokrok, néhol a kertben egy-egy ló legel, a kacskaringós, itt-ott keményen emelkedő utakon elvétve turisták e-bicajoznak és kirándulnak – már a szinte giccsbe hajlón kellemes látványtól is valami elképesztő nyugalom lesz úrrá az emberen. És akkor még meg sem kóstolta a közeli Tagyon-hegy bioborát antalfai kecskesajttal. Vagy leginkább: még nem költözött ide.
Merthogy az utóbbi évtizedekben tömegek vettek maguknak második, sőt még inkább állandó otthont a Káli- vagy a Pécselyi-medence és a Nivegy-völgy – egymástól legfeljebb tíz–tizenöt percnyi autóútra levő – falvaiban. Nyáron szinte mindenütt üzemel legalább egy kisbolt, de ha nagyobb bevásárlásra van szükségük az itt lakóknak, akkor is fél óra alatt eljutnak Tapolcára vagy Veszprémbe.
Lakatos István, a Bravogroup Holding társtulajdonosa, a Cápák között egyik befektetője harminchét éve teniszezik. Néhány éve minden napját ezzel kezdi, sőt sokszor első tárgyalásaira is a pálya mellett ül le. A végletekig a számok embere, már azt is tudja, hány évesen indulna a szenior atlétikai világbajnokságon.
Jövő hét péntek, Park Teniszklub, 8:30 – ezzel a címmel írtunk portrét Lakatos Istvánról, becenevén Focusról és a Bravogroupról 2017-ben. Hétfő, Park Teniszklub, 9:30 – lehetne ennek a cikknek a címe, Istvánnal most is fővárosi törzshelyén találkozunk. Pár éve már nemcsak heti kétszer jár ide, minden napját tenisszel kezdi. Azt mondja, nála ez kevésbé feszültséglevezetés, inkább a napi rutin része. Fiatalabb korában középtávfutó volt, edzője a sérülésveszély miatt nem igazán engedélyezett neki más sportot, így csak huszonhét évesen (ekkor került a Bravogroup elődjéhez, a Műszertechnikához) kezdett teniszezni Széles Gábor cégalapító ösztönzésére. A tenisz mellett 2001-es gerincműtéte óta heti két-háromszor úszni és gyógytornázni is eljár.
„Gyakran a teniszpályán kezdődik a napom üzleti része is” – mutat a pálya melletti épületre, afféle home office irodája van az emeleten. Sokszor szervezi ide a tárgyalásokat a reggeli meccs utánra, és a korai maileket is itt olvassa el, mielőtt bemegy az irodájába. „PÉTER!” – így van beírva a telefonjába Lakatos Péter neve. Tulajdonostársa – mutatja István a kijelzőn – már aznap is 6:54-kor hívta. Istvánál nincs olyan, hogy munkaidő, őt bármikor lehet hívni, ez az utóbbi évtizedekben nem igazán változott. Ugyanakkor – Lakatos Péter szavaival – „űzött vadként” éli a mindennapjait, soha sincs ideje, hogy nem konkrét dolgokban elmélyedjen, morfondírozzon. Viszont a konkrét feladatoknál az elejétől a végéig meg akar érteni mindent, több órát is eltölt egy problémával.
„Nem vagyok stresszes, de több dolgom van, mint időm, és olyankor fel vagyok pörögve. Bejön hozzám valaki, és érzi rajtam, hogy sietnie kell, mert van tíz percem, és a következő ember már ott áll az ajtómban.” Ha nem is meditatív alkat, monotonabb tevékenységekkel – például úszás közben – azért ki tud kapcsolni. „Olyan jól érzem magam ebben a közegben, hogy összefolyik a munka a magánélettel. Nekem ez az egész egy játék, meg rejtvényfejtés, meg verseny.” Mára megtanulta a top-down priorizálást. „A fontost elválasztani a fontostalantól – idézi Fiala Jánost. – Nekem nem lehet féloldalasnál hosszabb anyagot küldeni, mert visszaküldöm. Vagy beteszem a Chat GPT-be.” Arra a kérdésre, hogyan tudja összeegyeztetni a munkát a magánélettel (három felnőtt gyereke van), azt mondja: apósa nagyon szorgalmas, végtelen munkabírású ember volt, Istvánba is ugyanezen tulajdonságok miatt szeretett bele a felesége. „Sok mindent elviselt annak idején, amikor napi tizennégy, tizenhat órákat dolgoztam. Ritkán látott, tudomásul vette, hogy este nyolc előtt sohasem vagyok otthon.”
A munkatempójából 2001-ben vett vissza valamelyest, amikor meg kellett műteni a gerincsérvét. Ekkor érezte meg először, hogy nem sebezhetetlen. A sportban szerencsére nem vetette vissza nagyon a sérülése, sőt nyolcvanegy évesen szeretne elindulni a senior atlétikai vb-n. Itt is a győzelemre hajt, hetvenévesen még nem lenne sok esélye, mondja. „Láttam videókat, hogy nyolcvanéves emberek milyen fizikai állóképességgel rendelkeznek, hogyan futnak. Mai fejjel azt gondolom, ez nekem is meglesz. Arra kell figyelnem, hogy az izomzatom, a súlyom és minden rendben legyen.”
Ma alig néhány kilóval több, mint amikor tizenkilenc évesen leszerelt a katonaságtól. Egyáltalán nem hedonista, az étkezést a létfenntartás részének tartja, nem eszik sokat. „Általában háromnegyed háromkor elzavar a titkárnőm enni, mert háromkor bezár a konyha.” Azt mondja, sok klassz dolog van a világban, amire nem jut ideje, például szívesen zongorázna és lovagolna, de mindig annak örül, amit meg tud csinálni. „Valószínűleg ettől vagyok boldog és elégedett.”
A Római-parton nyaranta pezseg az élet, ám az egésznek a lassú elmúlás adja a hátteret. A partszakasz már jócskán túl van a fénykorán, és senki sem tudja, mi lesz egyszer a bezárt üdülők helyén. De van egy apró szeglete – szó szerint, hiszen egy saroktelek –, ahol kicsiben lepróbálták, mi lehet a Római jövője. És működőképesnek tűnik.
Egy órán belül elérhető vonattal, kellemes a természeti és az épített környezet, van már hippi szórakozóhely is alter koncertekkel, a szombati piac pedig tizenéve jó sztenderdet hoz az újhullámos termelői piacok világában. Nagymaroson nyugis és komfortos az élet, nem csoda, hogy a 2000-es évek közepétől sokan szívesen települtek ki oda Budapestről, vagy legalábbis vettek ingatlant – amíg találtak. Hasonlóan kedvelt helyek Zebegény, Kismaros és Verőce is, és azt mondják az odaköltözők, az a legjobb, ha az ember nem az egyik települést vallja az otthonának, hanem egyenesen dunakanyari identitást vesz fel.
Ultraprémium termék, szűk piac, óriási potenciál. Ifjabb Duda Ernő cége nem mást tud, minthogy mindent megmér rajtad, szétanalizál, és a végén azt is megmondja, meddig és mire számíthatsz, és hogyan nyújthatod meg az életed.
