Kit kell keresni abban a szobában, aminek a plafonjáról tibeti imazászlók szalagja lóg, a sarkokból gitárok és gitártokok leselkednek, az asztal mellett videós világosításhoz használt lámpák és egy festőállvány áll vigyázzban, a stúdiómonitoron pedig füstölő izzik? Hát Laár Andrást! A KFT zenekar és a L’art pour L’art társulat alapítója a hazai popkultúra kikerülhetetlen alakja, ám az utóbbi években egyre többször mint buddhista gondolkodó szólal meg.
A buddhizmus egészen fiatal korában jelent meg Laár András életében, egyfajta gyógymód volt. Pánikbetegség és bipoláris zavar tünetei is jelentkeztek rajta. Három napig energiabomba volt, utána három nap alatt szét tudta rombolni a kapcsolatait. Sok-sok nehézsége adódott ebből, így 1985-ben elkezdett buddhista légzőgyakorlatokat végezni, napi negyvenöt percet töltött légzésfigyeléssel. Ezeket a mai napig végzi. Két évre rá, 1987-re elmúltak a bipoláris panaszai, és azóta sem tértek vissza.
Az évek során kapcsolata a buddhista gyakorlatokkal elmélyült, alapítója lett a Tan Kapuja Buddhista Főiskolának, és buddhista pappá szentelték. Közben pörgött a show-biznisz, a KFT-nek ma is aktív tagja, a Laár pour L’art Társulattal viszont nemrég elváltak útjaik (a csapat L’art pour l’art Légitársaság néven folytatta). Viszont szóló műsoraiban még visszatérnek az olyan híres karakterek, mint Besenyő Pista bácsi.
Laár András életritmusát nehezen lehet átlagosnak nevezni. Bár ő is szeret nyolc órát aludni, akkor fekszik le, amikor más már a reggelijét készíti. Reggel hat előtt ritkán kerül ágyba, cserébe délután kettő előtt nem is kel fel. Az interjú helyszínét és idejét olyan volt egyeztetni, mintha a tengerentúlon élne, volt, hogy hajnali negyed háromkor jött tőle üzenet a távolinak nem nevezhető Zuglóból. Ha nincs koncertje vagy fellépése, akkor várja, hogy fia hazaérjen az iskolából, a délutáni és esti program része a közös zenélés, éneklés. „Spirituális zenékből már van egy kis repertoárunk, ezeket szeretjük énekelni” – mondja.
A Római-parton nyaranta pezseg az élet, ám az egésznek a lassú elmúlás adja a hátteret. A partszakasz már jócskán túl van a fénykorán, és senki sem tudja, mi lesz egyszer a bezárt üdülők helyén. De van egy apró szeglete – szó szerint, hiszen egy saroktelek –, ahol kicsiben lepróbálták, mi lehet a Római jövője. És működőképesnek tűnik.
„A kék zónás filmeket nézve a fejemhez kaptam: mi ezt csináljuk!” – mondja Mihály Tibor, a Külker Evezős Klub elnöke arról a pillanatról, amikor felismerte, hogy az általa kergetett életmód sokban hasonlít a valódi kék zónákéhoz. A kerítésen egy molinó is ezt hirdeti, és csak részben ironikus kikacsintás a klub jó egészségnek örvendő, ősz hajú evezősei felé, van mögötte komoly gondolat is. A kék zónák sajátosságaiból kettő itt biztosan megvolt a 60-as, 70-es években, és ezeket sikerült is átmenekíteniük a mának: a közösséget és a mozgást.
A Római-part furcsa zárványa Budapestnek. Azon kevés helyek egyike, ahol összeér a város a folyó természetes medrével. Felületes szemlélő akár azt is mondhatná, hogy itt megállt az idő, de valójában az idő továbbment, és hátrahagyott mindent az enyészetnek.
Üres, betört ablakú üdülők, elhagyatott hétvégi házak, felismerhetetlenné vadult teniszpályák és bedeszkázott csónakházak váltják egymást a parton, a csodás fekvésű ártéri telkeket legfeljebb hajléktalanok és kalandvágyó kamaszok keresik fel. Nagyon kell hunyorognom, hogy belelássam a hatvan évvel ezelőtti fénykort, amikor egymást érték a csónakházak, és a fővárosiak tömegesen jártak ki sportolni és élvezni a Dunát.
A parton és a vízen evezősök és fürdőzők osztoztak, a csónakházakhoz tartozó apró kabinokba pedig komplett családok költöztek ki nyaranta. Ezt az életformát csak öregek elbeszéléseiből és régi fotókról lehet rekonstruálni, a nosztalgiázók is elismerik, hogy már nem lehet visszacsinálni.
De mi lehet helyette? Ez a kérdés már harmincöt éve lebeg megválaszolatlanul. Amíg nem dől el, hol kéne védekezni az árvíz ellen, nem is jutunk közelebb a megoldáshoz, és nem létezik jó válasz. Klasszikus mexikói felállásban feszül egymásnak a természetvédelem, az üzleti érdek és a jog. Ha a Nánási úton marad a fővédvonal, az ártéri ingatlanok tulajdonosai járnak rosszul, ha közelebb hozzuk a vízhez, az ősfás part, vagyis a Római fő vonzereje tűnik el.
Húsz éve nem történt előrelépés, most ott tartunk, hogy a fővédvonal marad a helyén, a parton pedig lesz majd valami, amihez nem kell fákat kivágni. Erre a valamire eddig sem volt pénz, így a helyén lévő semmi várhatóan sokáig ott marad. Hosszú évekig élvezhetjük még a bezárt csónakházak romantikus pusztulását és a köztük virágzó vendéglátóhelyek bohém pezsgését. A Rómain harminc éve beruházási tilalom van, amit háromévente megújítanak konzerválva vele a jelenlegi, sehová sem tartó helyzetet.
Sziget a szigetben Ebben a vadszőlővel benőtt melankóliában különös enklávé a Külker. A történet egészen 1912-ig nyúlik vissza. A csónakházat és a hozzá tartozó bauhaus villát az 50-es években államosították, mint a Rómain nagyjából mindent. Az ingatlan és a klub a Külkereskedelmi Minisztérium sportklubjának evezős szakosztályához került. A klub elnöke, Mihály Tibor 1972-ben vette át ideiglenesen a vezetését. Mindössze két hónapról volt szó – azóta is ő tölti be a tisztséget.
Hátul Debreczeni Katalin, ő legalább ötven éve evez, nyugdíjasként minden reggel a Rómain kezd, korábban egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott. Előtte Varga Mária egykor újságíró, aztán Mihály Tibor, a vezérevezős pedig Nagy Ferenc nyugdíjas mérnök, aki fiatalon versenyszerűen evezett a Vasasban. Mind közelebb vannak a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez.
Hátul Debreczeni Katalin, ő legalább ötven éve evez, nyugdíjasként minden reggel a Rómain kezd, korábban egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott. Előtte Varga Mária egykor újságíró, aztán Mihály Tibor, a vezérevezős pedig Nagy Ferenc nyugdíjas mérnök, aki fiatalon versenyszerűen evezett a Vasasban. Mind közelebb vannak a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez.
A rendszerváltás után az itt összegyűlt evezősök nem várták meg a lassú szétesést, elébe mentek a bajnak, és 1992-ben, a Külkereskedelmi Minisztérium Sportklubjából kiválva a lábukra álltak, éppen a klub nyolcvanadik évfordulóján. Ezt az évszámot egyébként véletlenül tudták meg, a főépület tatarozásakor egy kapcsolószekrény mögül előkerült az emléktábla, amiből kiderült, hogy az egykori üdülőt 1932-ben, a sportegyesület huszadik évfordulóján építették fel, innen tudni az alapítás évét is.
A gondozott telek és a felújított épületek erős kontrasztot mutatnak a környékkel, ahogyan a kerítés mögött zajló élet is. Még este is nagy a nyüzsgés, az evezősök a másnapi versenyre készülnek. A mindenhol tapasztalható lassú pusztulás mellett érezhetően Mihály Tibor, vagy ahogy az egész Római ismeri, Tibi bácsi a másik állandó pont a parton, egy idő után az volt az érzésem, hogy a környéken mindenki ismeri. És az is hamar nyilvánvaló lett, miért keresik ennyien a társaságát: remek beszélgetőpartner, kedvesen és világosan mesél, nem terjengős, de alapos, közbeszúrt vicces megjegyzéseivel pedig tisztes távolságot tart a kellemetlenül bölcs nagypapa kliséjétől.
Noha Magyarországon az evezést háttérbe szorította a kajak és a kenu, nemzetközileg ennek van igazán presztízse. Minden nevesebb egyetemnek van evezőscsapata, és nem véletlenül. Egy nyolcas hajóban nincs gondolkodás, csak nyolc teljesen egymásra hangolódó, tökéletes összhangban mozgó ember.
„Az evezés rákényszeríti a hajóban ülőket az együttműködésre. A mai világban, amikor ez létkérdés lenne, ez a sport iszonyú sokat segít ennek a fejlesztésében. Egy kajakválogatottat akár egy hét alatt összeraknak. A legjobbakat beültetik egy hajóba, és kész. Evezésben egy jó csapat az két év közös munka, minimum” – magyarázza Tibi bácsi, miért foglal el különleges helyet az evezés a vízi sportok között.
Ehhez jön hozzá, hogy az evezés összetett mozgás, az egész test benne van, a húzás a lábaktól indul, és ebbe csatlakoznak be a karok és a törzs. Éppen az összetettsége miatt viszonylag későn lehet csak elkezdeni tanulni, tíz-tizenegy éves kor előtt nem nagyon van értelme, cserébe viszont szinte életünk végéig űzhető, mert nem teszi tönkre a testet. Tibi bácsi is hetven fölött jár, de van a klubnak nyolcvanéves tagja is. A korral csak a beszállás lesz nehezebb, de amikor a hajó elindul, eltűnnek az évek.
Mikroszkopikus kék zóna A klubelnök néhány éve döbbent rá, hogy a Római-part már akkor kék zónák jegyeit viselte, amikor még a kifejezés sem létezett. „Az az élet, ami itt folyt, kicsit kényszerűségből, de olyasmi volt. Sokat mozogtak, mert mindenki gyalog járt, meg evezett. A hat négyzetméteres kis kuckókban pedig, ahová tavasztól őszig kiköltöztek, nem lehetett élni, így mindenki kint volt a szomszédokkal a kertben vagy a kocsmában.”
A Külker fennmaradásában kulcsfontosságú, hogy tíztől nyolcvanévesig vannak tagok. Az evezés mindenkinek megadja a mozgás és az együttműködés élményét, és összefogja ezt a körülbelül száz, nagyon különböző embert, függetlenül attól, hogy élsportolni szeretnének, vagy csak munka után kikapcsolódni. Arra, hogy miért zártak be sorban a régen egymást érő csónakházak, és miért maradt fenn a Külker, egyszerű megfejtést kapok. Az egésznek csak az egyik fele a sport és a mozgás, a másik az, hogy legyen hozzá felépített és fenntartott közösség.
A Külkerben persze nem csak idősek eveznek.
A magyar evezősklubok versenyében rendszerint
a top 10-ben szerepel, eredményes ifjúsági, U23
és felnőtt evezősöket nevel ki, közülük többen lettek a magyar válogatott tagjai.
A Külkerben persze nem csak idősek eveznek.
A magyar evezősklubok versenyében rendszerint
a top 10-ben szerepel, eredményes ifjúsági, U23
és felnőtt evezősöket nevel ki, közülük többen lettek a magyar válogatott tagjai.
Tibor szerint nem kéne belenyugodni ebbe a lassú elmúlásba, van olyan modell, amit át lehetne emelni nyugatról. Utrecht példáját hozza fel, a 350 ezres holland városban három evezősklub is van, egy egyetemi és két magán, és mindegyik legalább ötszáz tagot számlál. Ennyivel a Külkernek sem lennének finanszírozási problémái.
„A régi Rómait nem lehet visszacsinálni, de a holland minta igenis lehetne. Az se érdekelne, hogy lesz itt még három lakópark, ha a Római lényege megmarad. Az a fontos, hogy minél több ember használja a vizet. Hosszú távon klassz dolog lenne, ha az embereknek intenzívebb kapcsolatuk lenne a Dunával.”
Sose ment nyugdíjba, és nem is tervez ilyesmit az ország legismertebb tévés geológusa. Már csak rövid túrákat tesz, de Juhász Árpád nyolcvankilenc évesen is kvázi főállása mellett készíti filmjeit és írja könyveit.
„A szúnak a fában kell maradnia.”(Anyai nagyapám arról, hogy miért nem disszidált 56-ban.) Csak politikus ne legyél!(Jótanács nagyapámtól, a sikeres külkereskedőtől egy lakótelepi ház 10. emeletén.) „Minden korosztálynak megvan a maga hátizsákja.” „Egy jó sztori útjába sose állhat az igazság.” „Mindig csak az aznapot kell tisztességesen és örömmel végigélni.”(Apai nagyanyám, aki megérte a menekülést Erdélyből, a kitelepítést, a nélkülözést és a nagycsalád […]
Két harmincas éveiben járó fiatal pár fővárosi karrierjét cserélte vidéki életre a Bükkben. A Horhos-Völgyi Ökobirtok és a mályinkai Iszkor étterem alapítói ma már barátok és üzlettársak is. A hetvenhektáros birtokon szabadtartásban nevelkedett állatok húsát, tojásait dolgozzák fel az Iszkor környékbeli alapanyagokra építő, sokszoros díjnyertes konyháján. A két pár már biztosan megfejtette a hosszú élet nem is annyira nagy titkát: a receptben első helyen az egészséges élelem, a szabad levegőn végzett munka és a közösség ereje áll.
A jógázó bankár hippi prepper lett. A MagNet Bank arca Balatonszárszón él, megvett egy jókora területet, hogy ott permakulturális alapon gazdálkodjon, és a legrosszabbra is felkészüljön.
Élete újabb fordulatának teljes életmódváltás és a Manas Garden lett az eredménye.