„Legalább lesz egy karmapontom” – mondja Józsa László dokumentumfilmes, amikor interjúnk után elvisz a következő beszélgetőtársamhoz a Balaton-felvidéken. A Káli-medence kis falvai közt kanyargunk, egy-egy rövid dudálásból kiderül, hogy szinte minden szembejövő Laci ismerőse. Miközben a kék zónák után a kék túráról fecsegünk, amiről nemrég filmsorozatot forgatott, gyönyörködöm a dimbes-dombos tájban, mint egy városi, aki még nem látott levendulamezőt.

A helyi vörös homokkőből épült házak előtt méretes hortenzia- és leanderbokrok, néhol a kertben egy-egy ló legel, a kacskaringós, itt-ott keményen emelkedő utakon elvétve turisták e-bicajoznak és kirándulnak – már a szinte giccsbe hajlón kellemes látványtól is valami elképesztő nyugalom lesz úrrá az emberen. És akkor még meg sem kóstolta a közeli Tagyon-hegy bioborát antalfai kecskesajttal. Vagy leginkább: még nem költözött ide.

Merthogy az utóbbi évtizedekben tömegek vettek maguknak második, sőt még inkább állandó otthont a Káli- vagy a Pécselyi-medence és a Nivegy-völgy – egymástól legfeljebb tíz–tizenöt percnyi autóútra levő – falvaiban. Nyáron szinte mindenütt üzemel legalább egy kisbolt, de ha nagyobb bevásárlásra van szükségük az itt lakóknak, akkor is fél óra alatt eljutnak Tapolcára vagy Veszprémbe.

És bár a települések egy része skanzenfalu, ami télre kiürül, és nemcsak kocsma, de orvos sincs a közelben arra az esetre, ha még a nagy nihilben is infarktust kapna valaki, azért a „februári pusztulatnak” is megvannak a szépségei. Ilyenkor lehet egy picit befelé fordulni, olvasni, pihenni, és persze hol lenne szebb a tél, mint egy Balaton-felvidéki kis faluban.
„Szinte meditatív, ahogy bambuljuk a tájat, amikor például viszem a lányunkat az oviba reggel – mondja Laci felesége, Nánai Bori. – Ez olyan kapcsolódás a természethez, amit nem tud a város.”

Mindenkinek lett a családban gumicsizmája

Mindszentkállán mostanában kedd esténként összegyűlnek a helyiek, és miután Biszku Feri, a legendás itteni Kőfagyi – egykor szintén Budapestről letelepült – tulajdonosa kitalálta a közös sütögetést, hétről hétre több finomság gyűlik össze. Először csak ő hozott le vagy tíz cipót a kültéren épített közösségi kemencébe, aztán a következő héten a zánkai Neked Főztem étterem tulajdonosai jelentek meg különféle kencékkel, a harmadik alkalommal valaki más zöldségeket tett be a közösbe, negyedszerre meg volt, aki egy tepsi almáspitét sütött meg a kemencében. Nagyjából fele-fele arányban vannak itt ilyenkor a tősgyökeres Balaton-felvidékiek és a beköltözők, bár utóbbiak azt mondják, azért igazán beilleszkedni nem egyszerű. Legalábbis kell három-négy generáció, mire a „bebírók” azt mondhatják, hogy idevalósiak. A falunapon például az út két oldalán külön ment a buli, egyiken sznob dzsesszzene szólt, a másikon vidám tüctüc.

„Azért ha nem ajtóstul rontasz a házba, nagyon kedvesek a helyiek – mondja Józsa Laci. – Én például a múltkor az egyik szomszédom biztatására átmentem a másikhoz, aki lovakat tart, hogy ugyan, adjon már egy kis trágyát a paradicsompalántáimnak. Először furán éreztem magam, mert Pesten nem csinál ilyet az ember, nemhogy szart nem kér a szomszédtól, de tejfölt sem. Aztán amikor megkérdeztem, mivel tartozom, zavarba jöttem, hogy azt mondta, semmivel. Na, ilyen egy karmapont, majd én is teszek valakivel valami jót cserébe.”

„Mi még újak vagyunk” – mondja Bori. Ők tavaly szeptemberben költöztek ide, az első szezonban még turistaáron kapták a Kőfagyiban a gombócot. „Megvárták, hogy kibírunk-e egy telet, és idén már a helyi áron vehettük” – nevetnek. Mégis több embert megismertek már a faluban ennyi idő alatt, mint előző otthonukban, a budapesti Bartók Béla úton, pedig ott különösen jó volt a lakóközösség.

A Balaton-felvidékre éveken át visszajártak nyaralni, aztán a covid megerősítette bennük, hogy szívesen költöznének vidékre. „Örökbe fogadtuk Kingát, és ez egy pillanat alatt megváltoztatta az életünket, ráadásul éppen ekkoriban, a bezárások miatt a filmes vállalkozásom is leállt. Volt időm gondolkodni, és amikor azt vettem észre, hogy egy csettintés alatt egyéves lett a lányunk, elhatároztam, hogy a B oldalt a kezembe veszem, és úgy töltöm az életemet, ahogyan szeretném” – mondja Laci.

Hosszú morfondírozás és több családi beszélgetés után adtak a tervüknek egy kis próbaidőt, és kivették egy dokumentumfilmes barátjuk kékkúti házát a szezonon kívül, télre. Közben pedig ingatlant kerestek, de eladó, megfelelő présházat már nem találtak, vagy ami volt, azt megfizethetetlennek érezték, így végül egy telket vásároltak Hegyesden. Csakhogy ekkoriban olyan hirtelen felment az építőanyagok ára, hogy még faházat sem építettek oda, ahogyan azt egyszer kitalálták.

Kibéreltek Mindszentkállán a falu szélén egy házat, és azóta „zöldben nyomják”. Veteményeskertjük van – „a paradicsom és a retek egész jól sikerült, de a paprika teljes kudarc” –, frissen fejt tejet vesznek a boltban, mindennap főznek, és országbérlettel, vonattal ingáznak heti egyszer Budapestre. Bori a Bomo Art kommunikációját viszi, azt mondja, a covid előtt ez elképzelhetetlen lett volna, ma már semmi különös nincs benne. (A Pompomdesign és borinanai dizájn­márkáit pedig bárhonnan tudja építgetni.)

„A vonatozás is a munkanapom része, odafele általában dolgozom, ám a hazaút szigorúan énidő, ilyenkor olvasok, zenét hallgatok, sorozatot nézek” – mondja Laci. Ráadásul kitalálták a teljesen fenntartható modellt: budai lakásuk kiadásából fizetik az itteni házbérlést.

A dokumentumfilmezés mellett – ő volt a producere például az ultramaraton-futókról szóló Ultra című, több nemzetközi díjat nyert filmnek – Laciék reklámfilmeket készítenek, és tavaly forgatták le a Kékkör című tízrészes sorozatot a kék túráról. „Véletlen egybeesés, hogy a kék túra is kék, mint a kék zónák, de valójában minden kiadja magát” – mondja. Merthogy szerinte a zarándok­út, a túrázás kínálta lelassulás, a befelé fordulás is összefügg a hosszú, jó élettel.
Ráadásul amikor ők kivonultak a fővárosi nyüzsgésből, ugyanúgy el kellett dönteniük, hogy mit hoznak magukkal új, nyugisabb életükbe, mint ahogy az ember egy túrára is azt viszi magával a batyujában, amire tényleg szüksége van. „Mi is átgondoltuk, mi az, ami igazán fontos, és mi az, ami csak körítés volt. Egy biztos: mindenkinek lett a családban gumicsizmája.”
Borinak meghatározó élmény volt gyerekkorában, amikor Közép-Franciaországban, Provence­-hoz közel nyaralt. A Káli-medence kőházai, a kertük levendulabokrai ezt az érzést hozták vissza az életébe, miután nagyon sok volt már neki a budapesti zaj és az embertömeg. Azért az első hónapokban tartott tőle, hogy itt unatkozni fognak a téli estéken, de azóta megszerette, hogy az évszakok változásával a napjaik is mindig mások. Abban pedig különösen szerencsésnek mondják magukat, hogy a helyi boltban friss portékákat vehetnek, és a káptalantóti piacon már tudják, melyik árus nem turistacsapda. „Budapesten a mi idegrendszerünk is túl volt stimulálva, és a kislányunk nem értette például, miért van a játszótér bekerítve. Itt ő is sokkal kiegyensúlyozottabb.”

Laci korábban a kék zónákról is akart filmet forgatni, és jól ismeri Dan Buettner A hosszú élet titkai című könyvét. Azt mondja, lényegében nincsenek abban sem nagy megoldások, egyszerűen attól élnek jobban vagy tovább az emberek, hogy egészségesen táplálkoznak, jó közösségben élnek, és ha lehet, olyan helyen, ahol van például hegy, és azon rendszeresen fel kell gyalogolniuk. Ahogy elnézem, náluk a paradicsommal nem lesz gond, hegyvidék is van bőven, és Lacinak éppen a futás a hobbija. Ami meg a közösséget illeti, amint a trágya meg az almáspite mutatja, azzal sincs gond.

Andriska 2.0

„Most éljük azt az életet, ami miatt ide le akartunk költözni” – mondja Major Zsófi és Török András, akik tavaly ősszel zárták be a családi életükkel már összeegyeztethetetlen kővágóörsi Andriska Pékbisztrójukat. András a bankárságot cserélte kovásznevelésre, a budapesti életet vidéki idillre – no, meg kemény hajnali munkára –, amikor a Skoolt alapító feleségével 2020 nyarán megnyitotta a Balaton-felvidék legmenőbb reggeliző-pékségét.

Mielőtt Kővágóörsre költöztek, Mindszentkállán volt egy apró, romos házuk, és évekig álmodoztak, hogy nyitnak valamit a környéken, mert Budapesten nem érezték már jól magukat. „Nagyon erős, megnyugtató otthonérzés áradt a környékből, és ez alapozta meg azt az elképzelésünket, hogy nem szezonális büfét szeretnénk nyitni, hanem olyan helyet, amivel részei tudunk lenni az itteni mindennapoknak” – mondták két éve (Forbes, 2022/7).

Aztán az Andriska afféle tankhajóvá vált, a hatalmas népszerűség miatt nem nagyon tudták megfékezni, és András napi tizenhat–tizennyolc órákat dolgozott, amit a családdal, két kisgyerekkel nem lehetett igazán összeegyeztetni. „Realizáltuk, hogy kevés minőségi életet tudunk így együtt tölteni, ezért átformáljuk a koncepciót, és valami másba fogunk” – mondják, hozzátéve, hogy elengedni nehezebb volt, mint elindítani és működtetni a vállalkozást.

András persze nem tud elszakadni a vendéglátástól, a sütés-főzés a nagy szerelme, ám egyelőre inkább alkalmi megbízásokat, eseményeket vállal, ahogy mondja, családilag fenntartható formában. „Azt már tudjuk, hogyan nem akarunk élni, de biztosan lesz valamiféle Andriska 2.0, mert ő nem tud másban létezni – nevet Zsófi. – Most éljük meg ezt a helyet, a környéket, élvezzük, hogy ki tudunk ülni a kertbe este húst sütni egy pohár borral, vagy lemegyünk a Balatonhoz.”

Mindenesetre már dolgoznak rajta, hogy afféle gasztrolaboratóriumot alakítsanak ki András kísérleteihez. Elkezdett helyi termelőket és alapanyagokat felkutatni, már csak azért is, hogy ők maguk egészségesen táplálkozzanak – meg a majdani vendégek is.

Akármit is hoznak létre, azt mondják, a léptéket kicsire veszik, hogy a vállalkozás jobban uralható, kezelhető legyen. Miután ősszel bezártak, a télen elmentek majdnem két hónapra Andalúziába, ott sok inspirációt szereztek, sőt felmerült, hogy kint nyitnak kézműves pékséget, mert abból hiányt tapasztaltak. „De aztán lekerekedett bennünk, hogy itt igenis nagyon jól vagyunk.”

Tyúkokat nem tartunk

„Hát azt majd tíz–húsz év múlva meglátjuk – mondja Sas Tamás –, hogy a Balaton-felvidék tényleg kék zóna-e. Mindenesetre tyúkokat nem tartunk, de heuréka kajakozni a Balatonon és nagy sétákat tenni a környéken. És mindenkinek köszönünk az utcán. Mondjuk ebben a zsákfaluban csak hetven embernek kell.”

Sas Tamás filmrendező négy éve költözött Balatonhenyére feleségével, Csikesz Judittal (ő egyébként filmjeinek forgatókönyvírója is). Miután vagy tíz éve nem kapott állami pénzt a filmterveire, másrészt a gyerekeik felnőttek, és már csak lézengtek a csobánkai házukban, kerestek egy helyet, ahol nyugalomban élhetnek. Azt mondják, a Balaton-felvidéki faluban sokkal nagyobb a mozgás, mint a lényegében alvó városnak használt Csobánkán.

„Kiállításokra, színházba azért felmegyünk Budapestre – mondja Tamás –, de egyáltalán nincs hiányérzetünk, hiszen a streamingcsatornák és a könyvek itt is megvannak, és rendszeresen lejárnak hozzánk a barátaink. Nemrég például a tanítványaim jöttek három napra, és a diplomafilmjeikről beszélgettünk. A tél a legszebb itt, és én egyszerűen úgy fogom fel, hogy negyven évig a tenyerén hordozott a jóisten, hogy filmmel foglalkozhattam. Most egy picit lepattintott, de nincs is kedvem ennek a rezsimnek filmet csinálni.”

Ez nem sok vagy kevés, ez megfizethetetlen

„Amikor a vendégek megérkeznek a borteraszunkra, sokszor kiszakad belőlük, hogy de csodálatos lehet minden reggel itt kávézni. Mi meg pontosan meg tudjuk számolni, hányszor tettük meg.” Tánczos Zoltán borász és felesége, Portolani Gina 2016-ban költöztek le Budapestről a Tagyon-hegyre, akkor még két gyermekükkel (már négy van nekik), és bár azóta főleg borászkodásból élnek, Zoli megtartotta informatikusi munkáit is. (Korábban főleg pénzintézeteknek vállalt javás fejlesztéseket, ma ezek utógondozását végzi, de új projekt nem fér bele az idejébe.) Az a stresszfaktor ugyanis megmaradt az életükben, hogy miként jönnek ki anyagilag.

„Ettől persze még igenis megbecsüljük, hogy ebben a gyönyörű tájban élünk, és ennek a szépségnek ez a fajta megélése is csodálatos, csak egészen más, mint amit az ember távolról romantikusan elgondol. Azok a stresszek, amik a városi létben kilúgozzák az embert, és nincs produktumuk, itt nincsenek, viszont hajtás, az bőven van.”

Zolival a szentantalfai Dobosi Birtokon találkoztam két éve, amikor közös kóstolót tartottak a Nivegy-völgy borászai. Meglepő harmóniában, baráti hangulatban kínálgatták boraikat a vendégeknek és egymásnak, nyoma sem volt a borászkörükben gyakori rivalizálásnak. Amikor ezt most megemlítem neki, csendesen, kedélyesen bólogat, hogy nem állt volna talpra a borászata, ha nem találkoznak ennyi segítő szándékkal, ilyen szíves befogadással a környéken. Amúgy is derűs nyugalom árad a lényéből. Borrajongóból lett borász, az első három évben távolról művelte két és fél hektáros szőlőjét, azt mondja, tanulóidőszaknak épp jó volt.

Amikor leköltöztek a Nivegy-völgybe, a szőlőhegyen rajtuk kívül egy-két család lakott csak. Akkor még picit szörnyülködtek az emberek, hogy külterületen akarnak élni. Tényleg nem ugyanaz a komfortfokozat, mint a kertvárosban, például le kell vinni a szemetet a kukanapon a faluba, de Zoli szerint egyáltalán nem akkora vállalás, mint mondjuk harminc éve lett volna. Ideérkezésükkor a hegyoldalban jobb volt a mobilnet, mint a vezetékes internet Óbudán, ahol előtte laktak. Azóta egyre többen követték őket, részben a Szentantalfát kinövő nazarénus gyülekezet tagjai, részben a Budapestről nyugalomra vágyók. „A szőlőhegyen mindenkit szomszédnak hívunk, azt is, aki két kilométerre lakik tőlünk.”

Azok közül, akik Budapestről eljönnek, sokan nem száz százalékban váltanak, általában megtartják a munkájukat, csak a távolból dolgoznak, időnként ingázva. Zoliékat azonban – bár szülei és a barátaik nekik is Budapesten maradtak – teljesen idekötik a mindennapjaik, a munkájuk. Ma már minden gyerekük a környéken jár óvodába és iskolába. „Sokaknak meg csak a munkán kívüli lét van itt. És egy idő után annyi negatív hatás éri őket, hogy felteszik maguknak a kérdést: akkor miért is maradjanak itt? Főleg, ha már elhalványult, milyen volt mindennap a dugóban ülni órákat Budapesten.”

Tőlük is sokszor megkérdezik, nehéz volt-e a döntés, hogy idejönnek, amire Zoli mindig azt mondja: leköltözni nem volt nehéz, de visszamenni az lenne. Valamelyest szerencséjük volt, hogy abban a periódusban szakadtak ki a városi nyüzsgésből, amikor egyébként sem tudtak volna sűrűn színházba, moziba, társaságba járni, mert picik voltak a gyerekeik.
Gina szobrászművész, ám a négy gyerek nevelése az utóbbi évtizedben elvitte minden idejét, és a mostanában keletkezett szabad vegyértékeit azonnal felszívta a pincészet. Az is a vidéki élet része, mondják, hogy be kell vállalni a kiskertet, a korán kelést, úgyhogy Gina hamar elkezdett zöldségeket termeszteni.

„Informatikus létemből hoztam, hogy mindent vezetek Excelben, így az első évben írtam a költségeket. Gina szomorú volt, amikor kijött, hogy jó, ha nem drágább a zöldség, mintha a boltban vennénk meg. De mondtam neki, nem sok vagy kevés ez, hanem megfizethetetlen. Ilyen egészségesen akkor sem tudnánk táplálkozni, ha mindent biokertészetből vennénk.”
Zoli nem gondolja, hogy a gyerekek mentális jólléte a helyszínen múlik, de biztosan sokat jelent nekik, hogy a szüleik jól vannak. Amikor például borkóstolót tart, néha megjelenik ott egy kisgyerek. „Legalább látnak! Ha Pesten reggel elmegyünk iskolába és dolgozni, egész nap nincs érdemi kontaktus. És ez sokat számít, meg az, hogy békés környezetben vannak.”

Amikor csak nyaralni járt ide, bosszantotta, hogy a Balaton-parton élők azt mondogatják, egész nyáron le sem jutottak a tóhoz. „Na, ezt a szokást mi is felvettük – nevet. – De nagyon küzdünk ellene, nehogy a gyerekeink így nőjenek fel. Csodás adottság ez a tó.”

No fucking way, hogy én valaha vidéken éljek

Mózes Krisztián és Farkas Kinga a covid miatt költöztek Zánkára a kislányukkal. Krisztián gyerekkora óta járt ide, nagyapja a zánkai úttörőváros kivitelezését vezette a 60-as években, és annyira megszerette a környéket, hogy végül vett egy telket Zánkán. Krisztián pár éve már a helyi iskolában is tart tehetséggondozó foglalkozásokat (meg az ország több pontján). Kinga (ő scrummaster a Grundfosnál) is azon középosztálybeli gyerekek egyike volt, akiknek családi nyaralójuk volt a Balaton-parton, így minden nyarát Balatonlellén töltötte. Emiatt nem volt ismeretlen nekik a vidéki élet, még ha nem is tudták, milyenek Zánkán mondjuk a novemberi keddek.

2020 májusában először pár hónapra vonultak le Zánkára, majd szeptemberben már itt iratták be Rozit az óvodába. „Nagyvárosi életet éltünk, Budapesten vannak a családjaink, a barátaink, és miközben talán falusi berkekben az a kép alakult ki a pestiekről, hogy egy ablaktalan lakásban nyomorognak egy bérház földszintjén, mi kellemes lakásban laktunk a Gellért­hegyen. Nagyon szerettük, csak aztán rájöttünk, hogy itt még jobb. Ha valaki nekem öt éve azt mondja, hogy ez lesz, azt mondtam volna: no fucking way, hogy én valaha vidéken éljek” – nevet Kinga.
Miután nem számolták fel fővárosi otthonukat, mindig volt visszaút, és azt mondják, ez segített az első télen. „Erős képek vésődtek be azokról a hónapokról – mondja Kinga. – Novemberben szinte folyik be a fák közül a köd, aztán úgy látod a téli Balatont, mint még soha. Mi mindennap lementünk, és néztük, ahogy elkezd befagyni, hallottuk a hangját. Jó volt ezt a természetközeliséget megtapasztalni.”

Sokat segített nekik az óvodai szülői közösség. „Itt könnyebb átmenni a barátokhoz, mert amikor jössz haza a boltból, látod, hogy világos van náluk, és csak bekiabálsz, ráérnek-e. Ezt nem tudod, amíg nem laksz vidéken.” És az a work-life balance, amit itt kialakítottak, nagyvárosban elképzelhetetlen lenne.

„Reggel együtt sétálunk az iskolába, nyolckor már a számítógépnél ülök, és mindennap együtt ebédelek Krisztiánnal. Ha van egy félórás szünetem két míting között, csak beleugrom a futócipőmbe, és két perc alatt az erdőben vagyok. Nagyon lecsökkennek a transzferidők” – mondja Kinga. Másrészt viszont azt mondják, többet autóznak, akár a nagybevásárláshoz, akár a zeneiskolába.

Budapesten buborékban éltek, a barátaik ugyanott diplomáztak, ahol ők, itt viszont sokkal nagyobb az esély, hogy az érdeklődési körükön és a komfortzónájukon kívül szocializálódjanak. „Itt olyanokkal leszünk jóban, akik nekünk korábban fontosnak tűnő témákról egész mást gondolnak, mint mi. Mert nem ezek a lényeges dolgok, hanem az, hogy együtt vagyunk a strandon, és arról beszélgetünk, hogy a férjeink hogyan nyírják a füvet. És ezek pont ugyanúgy összekapcsolnak.”

Úgy érzik, sokkal nyitottabbá váltak vidéken. „És ugyanaz tartja izgalomban az egész falut, például a múltkor a Honey nevű kanca kiscsikójának megszületése, amitől pont olyan lelkes tudsz lenni, mint amikor kijön a Kuflik új része. Sőt ezek valódi események, miközben az hol érint téged, hogy a Telex megírja, éppen milyen színűre festettek egy padot Ferencvárosban? Szerintem evolúciósan sokkal inkább a falu az ember közege, mint a város” – teszi hozzá Krisztián.

Nem lehetünk turisták ott, ahol élünk

„A nap végén én egy parasztgyerek vagyok, a vidéki életet mindig is szerettem, és egész életemben lovagoltam például.” Így indokolja Baracskay Péter, miért döntötte el, hogy sok év kutatói lét és elmélet után visszaköltözik vidékre, ahol felnőtt. Feleségével, Pap Dorkával mindketten biológusok, és öt év bécsi élet után választották a falusi életet. Péter szülei régóta marhát tenyésztenek Nemesgulácson, emellett szürkemarháik, lovaik és bivalyaik is vannak, továbbá a takarmányt is ők termesztik az összesen ötszáz hektáros családi ökobirtokon.

Péterék egy ideig a szülők házában laktak a Csobánc lábánál, és három évvel ezelőtt, már három kisgyerekkel költöztek át Kővágóörsre. Dorka az első időket nehezebben bírta vidéken a szociális izoláció miatt, de ma már tulajdonképpen azt is biztonságnak érzi, hogy oviba menet csak ugyanazzal a három nénivel találkoznak az úton.

„A február volt a legnehezebb, az afféle indikátorhónap, olyankor annyian sincsenek itt, mint az Ormánságban. De mi ilyenkorra hívjuk mindig át vendégségbe a barátainkat” – mondják. És közben arra jöttek rá, hogy Kővágóörs környékén is minden megvan, amire szükségük lehet, „csak itt nem tolják bele a szádba”.Péter szerint úgy lehet igazán boldog életet élni vidéken, ha az ember feladja a kettős életét, és helyben csinál mindent. „Igaz, akkor bejön a nehéz rögvalóság. Szardínián, ahol a legtovább élnek az emberek, ugyanez van, csak ott nem állattenyésztés, hanem zöldségtermesztés a munka. Itt nem lehet projektszemlélettel élni és lébecolni, mint a kaliforniai irodában, hanem igenis bele kell vágni az ekét a földbe, és végig kell csinálni. Ezt szeretni kell, hogy boldog légy, és értékelni kell a hajnalokat, mert igenis szépek.” Azt mondja, nem kikapcsolódni kell vidékre menni, hanem úgy kell élni, hogy ne kelljen kikapcsolódni.

„Sokan jönnek ide romantikus elképzelésekkel, őket pár év után legyőzi a vidéki élet, aztán novemberben hívnak, hogy segítsek nekik a fűtéshez fát hozni. Ez nem feladat, erre rá kell hangolódni, és már augusztusban gondoskodni a tűzifáról!” A jó dolgokon szeretnek elidőzni, és persze tudják, hogy a gyerekeknek környezeti hatás szempontjából jobb az itteni élet, mint a városi. „Az iskolaudvarból rálátnak a Balatonra, reggeltől estig kint vannak, nézd meg: június közepén már mind parasztbarnák” – nevetnek.

Húsz év felkészülés, húsz év munka, húsz év pihenés

„Ha az utóbbi tizennégy évben is én viszem a Netrisket, az egészségügyi állapotom nagyon más lenne a stressz miatt” – mondja Haraszti Zsolt, a zánkai Zen Garden Resort tulajdonosa. 2010-ben adta el az online biztosítási brókercéget. Miután gimnazistakorától dolgozott, úgy érezte, közel negyvenévesen ideje kiszállni a mókuskerékből. „Se mentálisan, se fizikailag nem egészséges tovább csinálni, én mindig úgy gondoltam, hogy húsz év felkészülés, húsz év munka és húsz év pihenés az ideális arány az életben, és ami ezek után jön, az már ajándék.”

A Zen Garden Bamboo nevű éttermében ebédelünk, Zsolt salátát és cukormentes üdítőt kér. Azt mondja, az elmúlt egy évben sokat fogyott, miután a járvány után túlságosan bezárkózott. Ötvenkét évesen, tavaly ősszel ment le először a gymbe, és minden prekoncepciója megdőlt azzal kapcsolatban, hogy kik járnak oda. Főleg akkor esik neki jól a gyúrás, ha valami stressz éri, olyankor kiizzadja magából, és racionálisabban átgondolja a feladatokat.

Újrakezdte a teniszt is, éppen a Vászolyon sajtot készítő Reményik Kálmánnal, és az étkezésre is nagyon figyel. „Próbáltam én már mindent, nekem az időszakos böjtölés jött be. Ma most eszem először, ezzel elvagyok este nyolcig, aztán holnap ebédig megint semmi. Az az egy csoda van a fogyásban: hogy ha több kalóriát elégetek, mint amennyit beviszek, akkor működik. Mindenkinek más az, amit be tud tartani, és közben nem szenved.”

A napi munkában Zsolt már nem vesz részt, a recepciót most a lánya viszi, aki nemrég diplomázottt Kanadában. „Pont annyit foglalkozom a Zennel, amennyi jólesik.” Azt mondja, nyár elején mindig nagyon várják a vendégeket, aztán augusztusban azt, hogy elcsendesedjen a hely. Pécsi származású lévén sokat járt gyerekkorában a déli partra, aztán amikor a Netrisk-exit után családi házat keresett magának vidéken, hogy kiszakadjon a fővárosi nyüzsgésből, az az egyetlen kritériuma volt, hogy vízparti legyen. Így talált rá az egykori Erdért vállalati üdülőtelepén lévő vadászházra. Egy icipicit nagyobb lett a terület, mint amekkora kertet akart magának, de az ingatlanválságban, 2011-ben jó üzletet sikerült kötnie az Erdértet privatizáló Kedves Ferenc és Nagy György nagyvállalkozókkal, így megvette a hat hektáros ősfás területet, rajta akkor 567 fával és bokorral.

Eddig összesen másfél milliárd forintot költött az ingatlanra, de annak értéknövekedésével ez a befektetés már meg is térült, és ma évi félmilliárd forint körüli árbevételt hoz a szálláshely. Először csak húsz–harminc fős baráti társaságokat hívott az első körben felújított két épületbe, aztán egyszer, amikor épp nem jött senki a következő két hétben, gondolt egyet, és feltette a Booking.com oldalra a szállásokat. „Ez volt kedden, és péntekre az egész nyár elkelt.”
Apránként építkezett Zánkán, mivel uniós pályázaton sosem nyert, pedig eredetileg abból, ötvenszázalékos támogatással tervezte felhúzni az üdülőkomplexumot. „Mertünk nagyot álmodni, aztán két évig állt a projekt, ami a mostaninál nagyobb léptékű lett volna, ha kapunk hozzá pénzt.” Végül minden év tavaszán, május végéig felépítettek néhány házat, majd őszig szünetet tartottak – most is legalább duplájára bővíthető még a kapacitás. A vízparti területen jelenleg huszonegy háromszög alakú ház és néhány nagyobb vendégház áll, összesen tizennyolc szobával, így legfeljebb százhúsz vendég fér el egyszerre.

„Régen a balatonmáriafürdői nyaralónk szomszédságában voltak ilyen házak, és az bennük a szexi, hogy elférnek az itteni rengeteg fa között. Ha rendes kockaépületeket akartunk volna, alighanem ki kellett volna vágnunk a fák egy részét. Ezek meg szépen bele tudnak simulni a tájba. Kimértük szépen, hogy ha egyiket így forgatjuk, a másikat meg úgy, akkor hogyan férnek el.”

Zsolt szerint Zánka zseniális helyen van, a faluban ugyan még egy rendes kocsma sincs, se főtér vagy sétálóutca, de ez az északi part közepe, a Balaton-felvidék kapuja, Tihany, Veszprém és Balatonfüred is közel van.

Nyáron élvezi a programtúltengést és a társaságot, télen pedig egészen odáig tud fajulni a bekuckózásban, hogy nyuggerüzemmódra vált, és átmegy Hévízre áztatni magát a gyógyfürdőben. Bár tizenéve közvetlenül a parton él, nyáron inkább csak akkor megy le a Balatonhoz, ha vízre száll a hajójával. „Télen és ősszel néha lesétálunk a kutyával, és megtekintjük a tavat – mondja. – De nekem önmagában már a víz közelsége is elég a harmóniához.”

Ilyeneket nem veszünk boltban

„Eszem ágában sem volt Szentantalfán ingatlant venni, sőt úgy általában a Balatonnál sem. Csak aztán egy kocsmázáson egy barátom elmesélte, hogy a faluban sétálva talált egy szép házat. Megnéztem, és megvettem. Ez volt a jegyzőség épülete, és nem messze innen megvan a pontos mása, ami az iskola volt – azt meg egy régi Napi Gazdaság-os kollégám, barátom vette meg.”
Szenes Gábor egykori gazdasági újságíró, aki ma egy innovatív online tartalomkezelő rendszer fejlesztésével foglalkozik, valamint a Momén oktató felesége, Antalóczy Tímea kétlaki életet élnek több mint húsz éve. Nincs helyi vállalkozásuk, Gábor – vagy ahogy mindenki ismeri, Szeni – ideje kábé hetven százalékát tölti Szentantalfán, Tímea az egyetem miatt valamivel kevesebbet. Ő helyi civil mozgalmakban azért részt vesz, időnként filmvetítéseket, koncerteket szervez. Férje pedig a falu Facebook-oldalát menedzseli.

„Elég hamar elkezdtek ideköltözni utánam többen a baráti társaságunkból, így egyre több időt töltöttünk itt – mondja Szeni. – Nekem néha sok Budapest, szeretem azt az élményt, hogy ott vagyok a nagyvárosban, majd megjövök egy ötszázas létszámú faluba. Nagyon inspiráló a két különböző világban létezni, és azóta igazából jobban szeretem Pestet is. Jó oda visszamenni innen, és fordítva.” Szívesen mondja időnként az ügyfeleinek is, ha hosszabb közös projektjük van, hogy jöjjenek le egy-két estére Antalfára, majd foglal valami jó borászatban egy kóstolót. „Ebben a pajtában született magyar netes stratégia és digitális tartalmakat elemző piacfelmérés is” – nevet.

Rutinos home office-os, jóval a covid előtt leszokott az irodákról. „Ebben a világban teljesen normális, hogy a Fekete-hegyen, egy tisztáson üldögélsz, és mobilon vagy táblagépen onnan tárgyalsz.” Minden reggel hétkor elmegy a Balatonra úszni, aztán még egy séta is belefér Gyurma kutyával, meg egy kávé a kertben, mielőtt kilenckor dolgozni kezd.

Szentantalfa sok Balaton-felvidéki településsel ellentétben nem ürül ki a nyár elmúltával sem. A környékre betelepülő bebírók és a turisták vásárlóereje miatt van például sok helyi sajtos és más termelő is. „Ilyeneket nem veszünk boltban” – mondják Szeniék, hozzátéve, hogy ez a hely nem azért vonzó, mert olcsó lenne. Jó házat ma már nagyjából százmillióért lehet kapni, igaz, a főút mellett egyre több az eladhatatlan. Egyre nagyobb gond ugyanis Szentantalfán az átmenő forgalom, és nemcsak az idejövő turisták, de az őket kiszolgáló forgalom is átrobog a falun.

Csak nem gondolod, hogy visszarángatsz?

„Nem hiszek az ezotériában, de amikor vettem egy kis présházat Vászolyon, és először leültem a kertjében pár órára, kisimultam” – mondja Reményik Kálmán, aki 2012-ben költözött vidékre, és alapította meg a Vászolyi Sajtmanufaktúrát. „Pécsely határában van egy idős házaspár, kecskét tartanak, és gomolyasajtot készítenek. Évekig alig vártam, hogy nyár elején lehessen friss paradicsomot kapni. Azzal ez a kecskesajt maga volt a Kánaán!” Talán részben ez juttatta eszébe, hogy neki is sajtot kellene készítenie.

Kálmán a cégvezetést és a tanácsadást cserélte le a sajtmanufaktúrára. Korábban olyan jelentős vállalatok első embere volt, mint az Orex vagy a Nemzeti Infrastruktúrafejlesztő Zrt. (Forbes, 2019/8).

„Az ember itt, vidéken önkéntelenül lelassul, hiszen nincs hova rohanni, este nincs színház vagy mozi. Nincs olyan, mint amikor bemész a plázába, és akkor is költesz, ha nem tervezted. Békésebb, szemlélődőbb, élvezhető a lét.”

A felesége viszont csak a hétvégéket tölti Vászolyon, mert Budapestre köti a munkája. „Vidéken nőtt fel, így amikor előhozakodtam a tervemmel, azt mondta: csak nem gondolod, hogy visszarángatsz” – nevet Kálmán. Ő maga sem lett a falu közösségének a része, úgy tapasztalja, három-négy generációnak fel kell nőnie, mire azt mondhatja valaki, hogy idevalósi. Éli az életét, sokat olvas, kirándul, gombászik, csipkebogyót gyűjtöget, és ezek a tevékenységek nagyon jól lekötik.

Egyéb tekintetben Kálmán szerint nehezebb a falusi élet, hiszen nincs feltétlenül helyben bolt, orvos vagy iskola. A Pécselyi-medencében télre kiürülnek a falvak, elszigetelt életek vannak. „A hegyes-völgyes környéken néha terepjáró nélkül nem is lehet eljutni mindenhová, kvázi önfenntartónak kell lenni – de én az Alföldön már biztos felkötöttem volna magam. Egyetlen vidéki szokást vettem fel, mióta itt élek: korán kelek, mert hajnalban hozzák a tejet. De ezt nem élvezem annyira.”