„Amíg fizikailag és szellemileg bírom, addig csinálom” – mondja beszélgetésünk végén Juhász Árpád. A kilencvenedik évébe lépve is lényegében főállásban dolgozik, és csak emellett csinálja azt, amiről szinte mindenki, aki nézett tévét az elmúlt ötven évben ismeri: filmeket készít, előadásokat tart, könyvet ír.
Vele aztán nehéz nem elkalandozni: mindenről van sztorija, emléke. Sokszor bejárta az egész világot, felfedezte és elhozta készülékünkbe a föld legvadabb vidékeit, természeti értékeit. Az, hogy ott állt gleccsereken, vulkánokon, miközben kattogott a gépe, és forgott a kamerája, most egy kicsit vissza is üt időskori életminőségére. Kis szomorúság csak akkor bukik ki belőle, amikor arról mesél, hogy már nem tud csak négy–öt kilométert túrázni – ennek köze van ahhoz, hogy túráin, expedícióin miken ment át jéghasadékba eséstől szakadékba szorulásig.
„Az emberek sokszor vannak egyfaja látens állapotban, vágynak váltásra vagy új szerepkörökre, vagy lusták vagy gyávák, nem lépnek, kell egy pöccintés, és akkor elindulnak. Nálam az történt, hogy a ruszkik belőttek a Nemzeti Múzeum épületébe, és tönkrement az ásványtár. Addig a British Múzeum után a legszebb európai ásványgyűjtemény volt” – meséli pályája kezdeteiről.
Még geológushallgató volt 56-ban, és fegyverrel volt benn az egyetemen – őrjáratokban részt vett, de fegyveres tűzharcban nem, nem érte retorzió a forradalom leverése után. Noha a diplomamunkáját uránkutató fúrások vizsgálatából írta, az ásványtan tanszék vezetője megkérte, hogy segítsen a helyreállításban.