Anne Marshall Zwack, mindenki „nonnája” humorral éli életét Olaszországban, Ausztriában és Magyarországon, és erről könyvet is ír, egyelőre fejben. Derűs bölcselkedéseinek központi színtere egy karosszék.
Három fázisa van egy nő életének: amikor fiatal, aztán középkorú, és végül a „de klasszul nézel ki”. Anne Zwack bevallása szerint a harmadik fázisban jár, és ezért időnként harap. „Nemrég voltam Ausztriában, sok ismerősömmel találkoztam, és mindenki azzal jött, hogy de jól nézek ki. Magamban meg azt gondoltam, ha még egyszer valaki ezt mondja, ütök.”
Kacarászunk Zwack Péter özvegyével Budán, a Dérynében, szemerkélős júniusi reggel van, és hát mit mondjak, én sem tudom visszatartani a megjegyzést, hogy „de hát tényleg jól nézel ki”. (Angolul tegeződünk, Anne Cambridge-ben született, de amúgy magyar állampolgár.) Évekkel ezelőtti első találkozásunkkor is felfigyeltem rá, akkor is menő szemüvege volt, merész kiegészítőket hordott, és nyomot hagyott bennem fanyar humorával – hmm, egy temetést követő fogadáson.
Pedig azt állítja, hogy nem foglalkozik túl sokat a külsejével. Csak úgy van vele: „Attól, hogy öreg vagy, nem kell szürkébe és bézsbe öltöznöd, nyugodtan lehetsz bátrabb, de ha szuper alakod van, azzal sincs semmi baj, ha botrányosan feltűnő vagy.” Utóbbira nem hajt, nem eszik igazán tudatosan („na, én azt nem csinálom, de írd azt, hogy úgy kell”), közös reggelinken már a második kávénál tart („hát, hogy lehet úgy reggelizni, hogy nem iszol kávét?”).
A Római-parton nyaranta pezseg az élet, ám az egésznek a lassú elmúlás adja a hátteret. A partszakasz már jócskán túl van a fénykorán, és senki sem tudja, mi lesz egyszer a bezárt üdülők helyén. De van egy apró szeglete – szó szerint, hiszen egy saroktelek –, ahol kicsiben lepróbálták, mi lehet a Római jövője. És működőképesnek tűnik.
„A kék zónás filmeket nézve a fejemhez kaptam: mi ezt csináljuk!” – mondja Mihály Tibor, a Külker Evezős Klub elnöke arról a pillanatról, amikor felismerte, hogy az általa kergetett életmód sokban hasonlít a valódi kék zónákéhoz. A kerítésen egy molinó is ezt hirdeti, és csak részben ironikus kikacsintás a klub jó egészségnek örvendő, ősz hajú evezősei felé, van mögötte komoly gondolat is. A kék zónák sajátosságaiból kettő itt biztosan megvolt a 60-as, 70-es években, és ezeket sikerült is átmenekíteniük a mának: a közösséget és a mozgást.
A Római-part furcsa zárványa Budapestnek. Azon kevés helyek egyike, ahol összeér a város a folyó természetes medrével. Felületes szemlélő akár azt is mondhatná, hogy itt megállt az idő, de valójában az idő továbbment, és hátrahagyott mindent az enyészetnek.
Üres, betört ablakú üdülők, elhagyatott hétvégi házak, felismerhetetlenné vadult teniszpályák és bedeszkázott csónakházak váltják egymást a parton, a csodás fekvésű ártéri telkeket legfeljebb hajléktalanok és kalandvágyó kamaszok keresik fel. Nagyon kell hunyorognom, hogy belelássam a hatvan évvel ezelőtti fénykort, amikor egymást érték a csónakházak, és a fővárosiak tömegesen jártak ki sportolni és élvezni a Dunát.
A parton és a vízen evezősök és fürdőzők osztoztak, a csónakházakhoz tartozó apró kabinokba pedig komplett családok költöztek ki nyaranta. Ezt az életformát csak öregek elbeszéléseiből és régi fotókról lehet rekonstruálni, a nosztalgiázók is elismerik, hogy már nem lehet visszacsinálni.
De mi lehet helyette? Ez a kérdés már harmincöt éve lebeg megválaszolatlanul. Amíg nem dől el, hol kéne védekezni az árvíz ellen, nem is jutunk közelebb a megoldáshoz, és nem létezik jó válasz. Klasszikus mexikói felállásban feszül egymásnak a természetvédelem, az üzleti érdek és a jog. Ha a Nánási úton marad a fővédvonal, az ártéri ingatlanok tulajdonosai járnak rosszul, ha közelebb hozzuk a vízhez, az ősfás part, vagyis a Római fő vonzereje tűnik el.
Húsz éve nem történt előrelépés, most ott tartunk, hogy a fővédvonal marad a helyén, a parton pedig lesz majd valami, amihez nem kell fákat kivágni. Erre a valamire eddig sem volt pénz, így a helyén lévő semmi várhatóan sokáig ott marad. Hosszú évekig élvezhetjük még a bezárt csónakházak romantikus pusztulását és a köztük virágzó vendéglátóhelyek bohém pezsgését. A Rómain harminc éve beruházási tilalom van, amit háromévente megújítanak konzerválva vele a jelenlegi, sehová sem tartó helyzetet.
Sziget a szigetben Ebben a vadszőlővel benőtt melankóliában különös enklávé a Külker. A történet egészen 1912-ig nyúlik vissza. A csónakházat és a hozzá tartozó bauhaus villát az 50-es években államosították, mint a Rómain nagyjából mindent. Az ingatlan és a klub a Külkereskedelmi Minisztérium sportklubjának evezős szakosztályához került. A klub elnöke, Mihály Tibor 1972-ben vette át ideiglenesen a vezetését. Mindössze két hónapról volt szó – azóta is ő tölti be a tisztséget.
A rendszerváltás után az itt összegyűlt evezősök nem várták meg a lassú szétesést, elébe mentek a bajnak, és 1992-ben, a Külkereskedelmi Minisztérium Sportklubjából kiválva a lábukra álltak, éppen a klub nyolcvanadik évfordulóján. Ezt az évszámot egyébként véletlenül tudták meg, a főépület tatarozásakor egy kapcsolószekrény mögül előkerült az emléktábla, amiből kiderült, hogy az egykori üdülőt 1932-ben, a sportegyesület huszadik évfordulóján építették fel, innen tudni az alapítás évét is.
A gondozott telek és a felújított épületek erős kontrasztot mutatnak a környékkel, ahogyan a kerítés mögött zajló élet is. Még este is nagy a nyüzsgés, az evezősök a másnapi versenyre készülnek. A mindenhol tapasztalható lassú pusztulás mellett érezhetően Mihály Tibor, vagy ahogy az egész Római ismeri, Tibi bácsi a másik állandó pont a parton, egy idő után az volt az érzésem, hogy a környéken mindenki ismeri. És az is hamar nyilvánvaló lett, miért keresik ennyien a társaságát: remek beszélgetőpartner, kedvesen és világosan mesél, nem terjengős, de alapos, közbeszúrt vicces megjegyzéseivel pedig tisztes távolságot tart a kellemetlenül bölcs nagypapa kliséjétől.
Noha Magyarországon az evezést háttérbe szorította a kajak és a kenu, nemzetközileg ennek van igazán presztízse. Minden nevesebb egyetemnek van evezőscsapata, és nem véletlenül. Egy nyolcas hajóban nincs gondolkodás, csak nyolc teljesen egymásra hangolódó, tökéletes összhangban mozgó ember.
„Az evezés rákényszeríti a hajóban ülőket az együttműködésre. A mai világban, amikor ez létkérdés lenne, ez a sport iszonyú sokat segít ennek a fejlesztésében. Egy kajakválogatottat akár egy hét alatt összeraknak. A legjobbakat beültetik egy hajóba, és kész. Evezésben egy jó csapat az két év közös munka, minimum” – magyarázza Tibi bácsi, miért foglal el különleges helyet az evezés a vízi sportok között.
Ehhez jön hozzá, hogy az evezés összetett mozgás, az egész test benne van, a húzás a lábaktól indul, és ebbe csatlakoznak be a karok és a törzs. Éppen az összetettsége miatt viszonylag későn lehet csak elkezdeni tanulni, tíz-tizenegy éves kor előtt nem nagyon van értelme, cserébe viszont szinte életünk végéig űzhető, mert nem teszi tönkre a testet. Tibi bácsi is hetven fölött jár, de van a klubnak nyolcvanéves tagja is. A korral csak a beszállás lesz nehezebb, de amikor a hajó elindul, eltűnnek az évek.
Mikroszkopikus kék zóna A klubelnök néhány éve döbbent rá, hogy a Római-part már akkor kék zónák jegyeit viselte, amikor még a kifejezés sem létezett. „Az az élet, ami itt folyt, kicsit kényszerűségből, de olyasmi volt. Sokat mozogtak, mert mindenki gyalog járt, meg evezett. A hat négyzetméteres kis kuckókban pedig, ahová tavasztól őszig kiköltöztek, nem lehetett élni, így mindenki kint volt a szomszédokkal a kertben vagy a kocsmában.”
A Külker fennmaradásában kulcsfontosságú, hogy tíztől nyolcvanévesig vannak tagok. Az evezés mindenkinek megadja a mozgás és az együttműködés élményét, és összefogja ezt a körülbelül száz, nagyon különböző embert, függetlenül attól, hogy élsportolni szeretnének, vagy csak munka után kikapcsolódni. Arra, hogy miért zártak be sorban a régen egymást érő csónakházak, és miért maradt fenn a Külker, egyszerű megfejtést kapok. Az egésznek csak az egyik fele a sport és a mozgás, a másik az, hogy legyen hozzá felépített és fenntartott közösség.
Tibor szerint nem kéne belenyugodni ebbe a lassú elmúlásba, van olyan modell, amit át lehetne emelni nyugatról. Utrecht példáját hozza fel, a 350 ezres holland városban három evezősklub is van, egy egyetemi és két magán, és mindegyik legalább ötszáz tagot számlál. Ennyivel a Külkernek sem lennének finanszírozási problémái.
„A régi Rómait nem lehet visszacsinálni, de a holland minta igenis lehetne. Az se érdekelne, hogy lesz itt még három lakópark, ha a Római lényege megmarad. Az a fontos, hogy minél több ember használja a vizet. Hosszú távon klassz dolog lenne, ha az embereknek intenzívebb kapcsolatuk lenne a Dunával.”
MacPherson Évának is megvolt a maga baja, mielőtt természetgyógyász és táplálkozási tanácsadó lett. Hányt a sok stressztől, autoimmun- és onkológiai betegsége is lett. Felgyógyulása óta képezi magát. Üres kalóriákról, minőségi éhezésről, félreértett energiadeficitről, civilizációs betegségekről, elhízásról és arról is beszélgettünk, hogy nincsenek csodatévő pirulák. De van a nagyon jótékony napfény, a tiszta levegő és például a konzervszardínia.
Finnország már hetedik éve vezeti a legboldogabb országok listáját. A boldog emberek tovább élnek, és ez nem afféle üres közhely. A finnek születéskor várható élettartama átlagosan nyolcvankét és fél év, és hasonlóan hosszú életnek örvendenek a többi skandináv állam lakói is. De mi a hosszú élet finn titka?
Egy órán belül elérhető vonattal, kellemes a természeti és az épített környezet, van már hippi szórakozóhely is alter koncertekkel, a szombati piac pedig tizenéve jó sztenderdet hoz az újhullámos termelői piacok világában. Nagymaroson nyugis és komfortos az élet, nem csoda, hogy a 2000-es évek közepétől sokan szívesen települtek ki oda Budapestről, vagy legalábbis vettek ingatlant – amíg találtak. Hasonlóan kedvelt helyek Zebegény, Kismaros és Verőce is, és azt mondják az odaköltözők, az a legjobb, ha az ember nem az egyik települést vallja az otthonának, hanem egyenesen dunakanyari identitást vesz fel.